Szijj Ferenc: Agyag és kátrány

Látom, amit látok – szól a mondás, és sugárzik belőle az észlelés pontosságába vetett hit maga­biztossága. Vagy talán mégsem. Elvégre ha igazán biztosak lennénk a dolgunkban, azt mondanánk: „látom, amit nézek”. A mondás azonban mégsem így szól.

Talán e magyar szófordulat is megihlette Neumann Jánost, amikor A kvantummechanika matematikai alapjai című esszéjében a pontos mérés lehetséges voltát kérdőjelezte meg, ilyeténképpen: „…mérjünk hőmérsékletet. Ha akarjuk, akkor számolással nyomon követhetjük e folyamatot addig, míg el nem jutunk a hőmérő higanytartályának környezetében uralkodó hőmérsékletig, s ekkor azt mondjuk, hogy ezt a hőmérsékletet méri a hőmérő. Tovább is számolhatunk azonban, és a higanynak a kinetikus, molekuláris elmélet megszabta tulajdonságaiból kiszámíthatjuk a felmelegedést, a higanyoszlop megnyúlását, a hosszát, és azt mondhatjuk, hogy ezt a hosszúságot látja a megfigyelő. Tovább is mehetünk, és a fényforrást is figyelembe véve meghatározhatjuk a fénykvantumok visszaverődését a higanyoszlopról, a visszavert fénykvantumok pályáját a megfigyelő szeméig, elhajlását a szemlencsén és a kép keletkezését a retinán, és ekkor azt mondhatjuk, hogy ezt a képet regisztrálja a megfigyelő retinája. Ha fiziológiai ismereteink a mainál pontosabbak lennének, akkor még tovább mehetnénk, és kinyomozhatnánk azokat a vegyi reakciókat, amelyek ennek a retinán képződő képnek a benyomását a látóidegen át az agyba továbbítják, s végül azt mondhatnánk, hogy az agysejtek ilyen és ilyen kémiai változását észleli a megfigyelő. Minden esetben azonban bármeddig is folytatjuk a számolást, a higanyoszlopig, a hőmérő skálájáig, a retináig vagy az agyig, valamelyik végállomásnál a következőt kell mondanunk: »és ezt észleli a megfigyelő«.”

Bátor mondatok ezek: korának egyik legnagyobb tudósa kivezeti az abszolút pontosság lehetséges voltáról szóló mítoszt a tudományos diskurzusból. Hasonló bátorságról tesz tanúbizonyságot Szijj Ferenc Agyag és kátrány című, Fényleírás alcímű kötete, amely a neumanni gondolat irodalmi ikerpárjaként számol le a művészi mimézis kísértésével úgy, hogy éppen a kényszeres pontosságra törekvő leírás eszközével mutat rá a valóság akkurátus leképezésének lehetetlen voltára.

A Szijj-kötet ugyanis éppen olyan, mint a borítója, amelyen a szerző tizenhat, ugyanabból a szögből rögzített, majd egymásra kopírozott fénykép­felvétele látható. A felvételek tárgya azonos, a nézőpont is. Az egymásra vetített fotók összessége azonban homályos látvánnyá áll össze. Szellemképessé válik. A kötetcím tipográfiai megoldása aztán újabb olvasattal gazdagítja a borítóképet. Az Agyag és kátrány éles, vékony, fehérrel szedett betűi mögött ugyanis jóval vastagabb betűtípussal, ám haloványabb színválasztással ismét ott szerepel a cím, mintha azt jelezné: amögött, ami már az első pillantásra is szembeötlik, ott rejlik valami, ami jóval nagyobb volumenű, ám csak akkor észlelhetjük, ha tekintetünk fókuszát elmozdítjuk a felszínen megmutatkozó látványról.

Új kötetének tanúsága szerint Szijj Ferencet éppen ez, a kontúrok mögött megbúvó, haloványabb háttérkép érdekli. A kötet Utazás című nyitó darabja kapcsán engedtessék meg, hogy a recenzens strukturalistáskodjék egy kicsit. A romos vasúti raktárépületet és környezetét bemutató szöveg harmincnégy mondata közül mindössze nyolcban szerepel ige, összesen tizenhárom, s ezek többsége sem aktív cselekvést, hanem inkább helyzetet jelöl (van, áll, fekszik), vagy éppenséggel visszaható (tükröződik, verődik vissza). Statikus világ ez, kimerevített pillanatfelvétel, amelybe csak egy elhaladó autó reflektora lop bele némi dinamizmust. Aztán a második szöveg felütése rögvest alámeríti az olvasót a felszín alatt rejlő rétegekbe. Az egyszerűségében pengeéles nyitó mondat – „Félek a sötétségtől” – ugyanis áradó, kavargó képkavalkádot vezet fel, hadgyakorlat során verem mélyén gubbasztó kiskatonákkal, valamint a háborús sérülés miatt feketére égett kezű trafikosról őrzött gyermekkori emlékekkel. Történet nincs, csak intenzív képek, amelyek mögött mégiscsak életek és sorsok sejlenek fel. Akárha egy mozitörténeti kiadványban lapozgatnánk a filmek kulcsjeleneteiből kiragadott állóképeket.

Pontosítsunk: nagyon is jelen van a történet a Szijj-kötetben, amely azonban teljesen híján van az elbeszélésnek. E látszólagos ellentmondást bővebben kifejtendő ismét kínálja magát a mozgóképes párhuzam: hasonlóképpen ahhoz, amikor nézőként magunk értelmezzük történetté az egymás követő, más és más idősíkba és helyszínekre váltó állóképeket, a Szijj-kötet is a befogadóra hagyja, hogy narrációvá kombinálja a pillanatfelvételeket. Gazdag és bőséges ez a fényképalbum, amelynek gyermekkori felvételein a gyárké­mények és tűzfalak háttere előtt fuvaros lovakra, kerítésrács mögött megmutatkozó éjjeliőr-arcokra, gyenge­elméjű szom­­széd­asszo­nyok­­­ra fókuszál a kamera objektívje, hogy a pillanatképet rögzítve azon nyomban újabb téma felé forduljon a fények és árnyékok kavargásában. A látvány mellett a hang és az illat is hasonlóképpen jut egy-egy pillanat erejéig főszerephez a Szijj-szövegekben, legyen az akár rozsdás szegek zörgése egy repedt teknőben a fémbegyűjtőnél, vagy „Kakaóba mártott kenyér szaga egy idegen / nagymamából”, amely a nagyszülő temetésén idéződik fel a gyermek Fényleíró elméjében, s amelyhez „Krizantémok / jeges illata, aranyozott nevek, / a sötétségből előkerült rokonok” szolgálnak háttérként.

Bizony, megdolgoztatja a befogadót Szijj Ferenc kötete. Mégis megéri a fáradságot, hogy meg­me­rítkezzünk az Agyag és kátrány szenvtelenségében is bensőséges mikrovilágában. Ugyanis ahhoz hasonlóan, ahogy a figyelmes olvasó előtt Ferdinandy György novellái összeállnak egy megíratlan én-regénnyé, a Szijj-szövegek állóképei is összekapcsolódnak egy életrajzi film szalagjává, amelynek visszafogottságukban is drámai erejű mikrojelenetei a gyermekkori félelmek felidézésétől egészen a szülők halála kapcsán megtapasztalt, lelkiismeret-furdalásba hajó tehetetlenségérzetig vezetnek.

Egyedülálló írói vállalkozás Szijj Ferenc Agyag és kátránya, amelyre e szövegben a recenzens okkal nem hivatkozott egyetlen alkalommal sem verseskötetként. Nem mintha nem volna az, azonban az Agyag és kátrány úgy verseskötet, ahogyan előtte egyetlen más mű sem a magyar lírában. Ha azonosítani kellene a Szijj-féle írásmód hazai rokonait, akkor ugyanis éppen a prózairodalom kínálná a legalkalmasabb párhuzamokat, Mándy Iván A bútorok című kötetétől Hajnóczy Péter nouveau roman ihlette novelláiig. Következésképp az alcím akár irodalmi önmeghatározásként is olvastathatja magát, akárha Szijj fényleírás néven megteremtett volna egy saját, a próza és a líra határvonalaira fittyet hányó műnemet, a lehetséges válaszok egyikeként arra, hogy „érdemes-e leírni azt, / amit más is ugyanúgy láthat, pusztán / a szavakért, mondatokért, magáért / a fogalmazásért, amelynek csak nagyon / átfogó és egyszerű jelentése lenne az időről, / a térről, a világról és talán rólam is, / vagy inkább arról a homályos kapcsolatról, / amely a leírást velem összeköti, / a gépiességről, ahogy folyton újrakezdem, / újrakezdve folytatom, hogy végül előálljon / valami, ami hiánytalan, és így szelíden / rámutat az eleven élet hiányosságaira.”

Éppen az e kételyről való tudatos gondolkodás vezethet olyan írói megoldásokig, amelyek szavatolják, hogy érdemes legyen – foglalhatnánk össze Szijj Ferenc Agyag és kátrányának halkszavúságában is határozott válaszát erre az irodalommal egyidős, örök kérdésre. (Magvető, 2014)