Napló múltidőben

1955. szeptember

Szeptember 3.

Az Új Hang régi számát olvasom, Szécsi Margit Végrendelet című versét.

Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.

Ha szeptemberben már megjelent, késő tavasszal írhatta a költő e verset. Nem éppen hozsannás hangulatú ünneplése Rákosi elvtárs újabb hatalomátvételének. De új hang: közli az Új Hang. S a kritikai rovatban Almási Miklós terjedelmes írásban elemzi Szécsi Margit első verseskötetét. A Március kötet verseinek nagy részét a költő később kigyomlálta életművéből, de a Végrendelet olvasható az 1956-ban megjelent Angyalok strandja kötetben, s nem hiányzik összegyűjtött verseinek maga válogatta-vállalta (Költő a holdban, 1984) kötetéből sem. Viszont az első kötet címadó verse – Március – eltűnt. Ha kézbe vettem volna 1955 nyarán Szécsi Margit verseskötetét (nem tettem: akkor Ady Endre költészetébe voltam szerelmes), valószínűleg nem tetszett volna a vers. Kamasz-mindentudásommal akkor – gondolom – túllihegett álnépdalnak ítélem.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár…

(Három évtized múlva Szécsi Margit sem ragaszkodott e korai művéhez.)

Ha 1956-ban olvastam volna Szécsi Margit második kötetét – Angyalok strandja –, valószínűleg nem értettem volna a Március 15 múltunkat átélő, jövőnket látó záró szakaszát.

Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket…
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.

Profetikus szavak 1956 feltámadásillatú nyarán: 1956. október 23-án gyönyörű (volt) elgondolni – 1956. november 4-én vérrel, vassal, tűzzel vésték emlékezetünkbe – azt, ami nem lehetett.

Kilenc év múlva, 1965-ben jelent meg Szécsi Margit negyedik verseskötete: A trombitákat össze­söprik. Bibliám volt az idő tájt e könyv, örökre belém égett Szécsi Margit nyolc verssora: eggyé forrasztotta agyamban, szívemben októbert és márciust.

Szép Március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes.
Olvad szívemből a bánat,
kitűzhetem öreg kokárdámat.

Szép Március, szeles, fényes,
sűrű ibolya-fejékes.
Csontomat vizeid mossák,
ragyogj nekem, örök világosság!

Ma is megvan, minden október 23-án feltűzöm az 1956. október valamelyik utolsó napján a pesti utcán vásárolt, furnérlemezből szabott, kézzel festett, hajlított gombostűvel feltűzhető „öreg” kokárdámat: a forradalomban új életre támadt Kossuth-címert.

Az Új Hang régi számát – 1955. szeptember – olvasom, Szécsi Margit Végrendelet című versét és Almási Miklósnak a költő első kötetéről írott terjedelmes elemzését. „Szécsi Margit nem tudja megteremteni a költői alkotás ellentmondásos egységét: kitárni karjait a ma nagy problémái felé, s ugyanakkor pillanatnyi kedélyének húrjaihoz hű maradni.”

A kritikus tudta akkor, hogyan kell kitárni karjait „a ma nagy problémái felé”? Lehetett tudni 1955 nyarán, melyek valóban „a ma nagy problémái”?

Lexikonadatok: Szécsi Margit tizenhét évesen, 1945-ben lett tisztviselő. 1948-ban népi kollégistaként bölcsészhallgató, 1949-ben megjelennek első versei, 1950-ben a Csillag munkatársa, 1951-ben Dunapentelén munkás, 1952-ben megyei műve­lődésiház-igazgató. 1953-tól kezdve írásaiból élt: „Mennyei fecskét, / etetsz-itatsz ingyen. / Két éve semmi / keresetem nincsen.” Józan ésszel aligha követhető életút. Hogyan és miért lesz a Csillag (a kor egyetlen számottevő irodalmi folyóirata) munkatársából az épülő Sztálinvárosban munkás („Mosdanak másutt, hűvös víz csobog, / izzadt emberszag száll faltól-falig, / s csípős kölniszag. Szuszog valaki, / eldöntötték az álomi borok.”), s egy év múlva egy évre művelődésiház-igazgató. Mit élt át, mit kényszerült megérteni a fiatal Szécsi Margit az őt körülvevő „szocialista” valóságból, a ma nagy problémáiból, hogy huszonhárom évesen kimenekülve a társadalomból egyetlen életének, hivatásának az írást választotta? Nem kellett kitárnia a karját a ma nagy problémái felé: átélte és megszenvedte azokat. És mert nem belehalni, hanem megélni akarta a kort, amelyben léteznie adatott, megtanult költőként élni. Költő volt: tudta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát. Haláláig az embertelen rend szomorú csendjéről énekelt.

1955 szeptemberében valószínűleg örült, amikor olvashatta az Új Hangban megjelent versét. Talán Almási Miklós elemző-okos bírálata sem keserítette el, mert teoretikus ködbe csomagolva, de a kritikus végül is hosszú írásában azt bizonygatta: bár még csak útban van a ma nagy problémáinak felismerése felé, de „nagy tehetséget eláruló, komoly költőt ígérő versek” írója Szécsi Margit, új irodalmunk reménysége.

A kritikus tévedett. Szécsi Margit nagy tehetség volt, de soha nem volt útban; mindig úton van.

Mindig úton van, mindig megérkezik.

Nehezül a lélek bennem,

Most kéne szárnyért esdekelnem!

Szeptember 15.

Bemutatták a Gázolás című új magyar filmet. Moziban voltam. Amire pontosan emlékszem: nem értettem, miként lehetséges, hogy a szerelmes, kommunista bírót alakító Darvas Iván, aki iratokat olvasva, jegyzetelve, tanúkat faggatva nap mint nap készül szerelme, a reakciós úrilányt játszó Ferrari Violetta gázolásos ügyének tárgyalására, miért csak a tárgyaláson döbben rá: a baleset nem azon a napon történt, amit a lány mondott neki. Azért ilyen ostoba, mert szerelmes, vagy azért, mert kommunista?

Azt viszont azonnal megértettem, hogy Darvas Iván a filmben miért szeret bele Ferrari Violettába. Kamaszrajongással én is szerelmes lettem a tüneményes színésznőbe. Minden szerepében láttam a Nemzeti Színházban, még Vészi Endre A titkárnő című szocialista realista bóvlijában is – kétszer. Családom csodálkozott, de egyedül – már nagyfiú voltam – elzarándokoltam a Kulich Gyula (született Kálvária) térre, a Budapest Varietébe: a Humor-Expressz című műsor sztárja volt 1956 tavaszán a sanzonokat és dalokat éneklő Ferrari Violetta. Őrizgettem, megvan ma is a Színház és Mozi 1955. szeptember 16-i száma, a címlapon Ferrari Violetta. A trafikban vásárolt Ferrari Violetta-fotót könyvjelzőként használtam: szerelmem legyen mindig a szemem előtt.

Az élet furcsa fintora: Ferrari Violetta 1956 novemberében külföldre menekült, német színésznő lett, én – bár mindig színházközelben éltem – sohasem találkoztam kamaszkori, álombeli szerelmemmel.

Nem tudom, milyen sugallatra és miért jutottam eszébe a temetést rendezőknek; engem kértek fel: a budaörsi Újköztemetőben 2014. január 23-án én búcsúztattam Ferrari Violettát. Búcsúztam attól, akivel sohasem találkoztam, akibe 1955. szeptember 15-én a moziban ülve beleszerettem, és akinek ötvenkilenc év múltán a koporsója mellett állva vallottam meg: annak idején szerelmes voltam és csodáltam.

Sem Ferrari Violetta, sem én, más sem olvashatta (2010-ben jelent meg A teljes napló 1954–1956), mit írt naplójába 1955. szeptember 15-én Márai Sándor: „Amíg a komp átvisz a Hudsonon a New Jersey-i »alpesek« felé, hirtelen megvilágosodik a tennivaló: házat kell venni az öregség idejére. Itt mindenki ezt teszi: házat vesznek, s 65 éves korukban, az öregségi biztosítás csekkjével a zsebükben, leülnek a Házban televíziót nézni. És ebben van is értelem. Fel kell készülni az öregségre. Mihelyst lehet, házat veszek, s az elkövetkező öt évben megkísérlem kifizetni. De a házat nem itt kell venni, hanem Sorrento és Scrajo között.”

Ötvenöt éves volt ekkor az író, és arra gondolt, házat vesz – természetesen nem a dollárszagú Amerikában, hanem a múltillatú Itáliában, Sorrento környékén, közel az imádott-elvesztett hazához –, hogy öreg korában békében készüljön, készülhessen a halálra. Korábban, negyvenegy évesen is hasonlóról álmodott. „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, és vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni.”

Sem Buda, sem Sorrento környékén nem lett Márai Sándornak sem pincéje, sem háza. Az óceán túlsó partján, San Diegóból költözött az égbe. Nem tudom, ki temette.

Nincs házam, nincs pincém, de hittem Márai Sándornak: hatvanöt évesen vásároltunk feleségemmel Szekszárdon fél hektár nyolcvanéves szőlőt.

Túl fog élni mindkettőnket.

Szeptember 27.

Kedd: megjelenik a Minisztertanács felhívása a hatodik békekölcsön jegyzésére. Szeptember 30. péntek: megjelenik a Színház és Mozi, benne kétoldalas képriport: Az épülő országért, a nép jólétéért. Alcím: Békekölcsönt jegyeznek művészeink. „A kölcsönjegyzési felhívás megjelenésének reggelén, jóval a próbák megkezdése előtt benépesültek a színházak hátsó folyosói, társalgói. Színészek és műszakiak érkeztek egymás után, hogy mielőbb eleget tehessenek kormányunk felhívásának, s csakúgy, mint az üzemek és hivatalok dolgozói, ők is felajánlják keresetük egy részét a Hatodik Békekölcsön célkitűzéseinek: a jólét és kulturális színvonal emelésének mielőbbi megvalósításához.”

Emlékszem édesanyám szomorú történetére. Nem taníthatott, 1949 után hivatalban robotolt, a Fővárosi Villamosvasút Főműhely Akácfa utcai irodájában, a volt BESZKART irodaházban. A hivatalnokoknak kötelező volt legalább egyhavi fizetésüket jegyezni. Megfélemlített értelmiségiek: mosolyogva jegyeztek. Aztán másokkal együtt édesanyámat is kiküldték „terepre”, a Füzesi Árpád Főműhelybe, Dél-Budára, a Bartók Béla útra – a „melósok” közé. Édesanyám fizetése akkoriban ezer forint volt, a főműhelyben dolgozó szerelők, karbantartók ennél valamivel többet kerestek. Édesanyám mint „békekölcsön jegyző biztos” kérte őket: Jegyezzenek! Mondták: Ötven forint, egy fillérrel sem több. Édesanyám sírva kérte őket: Legalább száz forintot, az Istenért! A munkások megsajnálták, néhányan százhuszonöt forintot is aláírtak.

Természetesen az épülő országért, a nép jólé­téért!

Nézegetem a Színház és Mozi képriportját. Zenthe Ferenc, Ilosvay Katalin, Komlós Vilmos, Rozsos István, Horváth Tivadar, Gordon Zsuzsa, Szemere Vera – remek, népszerű színészek, csupa mosolygós arc: nincs is nagyobb boldogság, mint lemondani fizetésünk egy részéről…

„A Fővárosi Operettszínházban Latabár Kálmán, Honthy Hanna, Zentai Anna után Borvető János írja alá az ívet.” Sztárok a szövegben, de a képen se Honthy Hanna, se Latabár Kálmán, sem Zentai Anna nem látható. Lehet, hogy nem volt mosolygósan lelkes az arcuk, amikor aláírták az eléjük tolt papírt?

A nagy lelkesedéstől fűtött sietségben aztán az olvasószerkesztő is megvakult. Képaláírás: „A Néphadsereg Színházában Gera Zoltán várja, hogy hozzákerüljön az ív Ruttkay Évától. A Bicskei–Verebes jegyzőpár elégedetten szemléli az eddigi eredményeket.” A fényképen két férfi és két nő látható: Bicskey Tibor és Verebes Károly, valamint az ívet éppen aláíró Ruttkai Éva. De ki lehet az a mosolygós hölgy Ruttkai Éva mögött, akit Gera Zoltánnak nézett a szerkesztő?

Pontos adat: a jegyzés egymilliárd-ötszáztízmillió forinttal zárult. Hatalmas összeg 1955-ben. Ennyit rabolt el Rákosi elvtárs országárulásra 1955 szeptemberében a magyar emberektől.

Akik – fotók tanúsítják – mosolyognak 1955. szeptember utolsó napjaiban.

Aztán egy év múlva „föltámadott a tenger”.