Jámborné Balog Tünde: Templomkerti látomások

Albert Einsteinnek tulajdonítják a mondást, amely szerint a világon vagy minden csoda, vagy semmi nem az. Jámborné Balog Tünde könyveiben kezdettől fogva ez a fajta látásmód érhető tetten. Egy korábbi kötetének (Árapály a Vizes utcában) bemutatását azzal zártam, hogy a Makón élő szerző jellemzően a mindennapokban, a megszokottban sejteti meg a titkot, a csodát. Mágikus realista írásmódjának sajátossága abból adódik, hogy történetei leginkább lakóhelyén, saját életének helyszínein játszódnak: az iskolában, ahol hosszú évekig tanított, az egykori Bérpalotában, ahol a Makói Művésztelep határon túli magyar festőit szállásolták el, a házához közeli református Ótemplomban, a templom kertjében, a kert melletti Vizes utcán és a kisváros más részein. Ezeken a helyszíneken keveredik, olvad össze a jelen és a múlt, a mindennapi élet és a fikció, a történelem nyers valóságában megjelenő irrealitás, a valóságon túli vízió és a környékbeli néphagyomány. Új kötete, a Templomkerti látomások már címében misztikumot ígér, s főleg az ugyanezt a címet viselő első blokk novellái teljesítik be a várakozást.

A Sellő című elbeszélés a templomkertben kezdődik, és itt is zárul. Az írónak – még aktív tanár korában – erre vezetett keresztül az útja az iskolához. Ma már inkább kívülről figyeli a gondos nyírás ellenére is megzabolázhatatlan bokrokat, a gyakori meszelés után is salétromos téglákat. A fiatal lelkész még nem tudja, ami a szerző és kétszáz éve élt előde, a gyakran ma is itt kísértő Prédikátor számára nyilvánvaló. A templomkertben „nem lineárisan követik egymást az évek, körkörösen örvénylik az idő. Elperdült táncokat, régi perpatvarokat vet újra partra, lópatkók csattogását, ágyúdörgést, a kivándorolt fiait sirató bognárné jajgatását és a sarkon lakó meddő fiatalasszony havonta beköszöntő könnyeit. Itt minden nap újra történik a múlt.”

Ebben a ciklikusan örvénylő időben, a mesék és mondák idejében sok évszázad alakjai kísértenek. „Az egykori Prédikátor ifjan a Sátán mesterkedésének tulajdonította a templom körüli furcsaságokat, de ahogy múltak az évek, tapasztalatokban és bölcsességben gazdagodva egyre jobban hajlott rá, hogy egyfajta kegyelem működését lássa az Ótemplom körüli jelenésekben, azt az isteni szándékot, amely nem enged elveszni semmit a múltból, számon tarja az oktalan verebeket – egy sem hull le tudta nélkül a porba – és az emberek haja szálát egyaránt: nem engedi feledésbe merülni sem a szerelmek emlékét, sem a gonosz tettekét.”

A templom a Maros folyó feltöltött holtágára épült, ahogyan a Vizes utca is, s az idő örvénye felszínre hozza a régi, még feltöltetlen holtág vízi világát. A templomfal salétromos téglájának egyik foltja „halfarkú lányra hasonlít, úgy hívtuk gyerekkorunkban: a Sellő, és mindig megnéztük, ott van-e még. Ott volt, és ott van ma is, emléke két évszázada kísért a templomkertben.” Így indul a vízi lány története, aki megbabonázza a Prédikátor barátjának, a Képírónak nevezett festőnek a szívét. Az irigy halászok azonban evezőlapátjaikkal agyonverik a különös lényt, kétségbeesésbe taszítva ezzel a szerelmes Képírót. Egy, a közelmúltban zajlott építkezés során megtalálják a templomkertben az elpusztított Sellő csontvázát, s ezzel újra a jelenbe tér vissza a különböző idősíkok között ingázó történet.

Jámborné Balog Tünde valós néprajzi vonatkozású motívumai mellé saját „népi” hősöket és mondákat is konstruál. Történetei „lapokra szétesett kalendáriumokban”, „ponyván árult füzetekben”, fiktív szereplők noteszaiban várják, hogy a szerző kibogarássza és összeillessze őket. „A Földmérő füzetének szakadozott lapjain forgatókönyvként bontakozott ki a közel két évszázados történet, bár, hogy megtörtént-e valóban, vagy csupán szerzője képzeletében, […] azt csak az Isten tudja.” (A Hold az utca végén vár, barátom)

Történetmondása – de esetében célszerűbb történetszövésről beszélni – sohasem lineáris, úgy mutatja be a sokszínű, különböző rétegeket egymásba olvasztó mindennapokat a múltban és a jelenben, ahogyan egy gazdag és gyönyörű szőttes szálai egymásba fonódnak. Jámborné Balog Tünde vérbeli mesélő, elbeszélései szinte a népmesék, regék, balladák természetközeliségét, friss levegőjét hozzák vissza levegőtlen világunkba. Fiatal asszonya az őszi természettel együtt hervad, hanyatlik a sírba, hogy azután Karácsony napján, az Úrjézus születésekor lelke madárként a Mennyekbe repüljön.

„A Prédikátor följegyezte, hogy Hansl Anna ravatala fölött madarat láttak röpdösni a kondoleálók, kéksapkás cinegét, a résnyire nyitva tartott ablakon tévedt be a zimankó elől, de az egyik siratóasszony megesküdött rá, hogy a halott szájából röppent ki, és amikor a többiek kihessegették a szobából, látta nyílegyenesen fölszállni a menny­be. Hansl Anna lelke volt az madár képében, kelt szárnyra a suttogás városszerte, pedig Botos esperes nem szerette az ilyen hiedelmeket. Babonaságnak, pogány véteknek nevezte, a gyóntatószékben és a szószékről egyaránt tiltotta.” (A Földmérő szerelmei)

Ahogyan a valós életben, úgy az elbeszélésekben is egymás mellett él a pogány népi hitvilág és a kereszténység egyfajta népi vallásosság keretei között. A helyi katolikus és református papok hol szigorúbban, hol elnézően viszonyulnak a konkurens világképhez, a mindennapokat azonban a békés egymás mellett élés jellemzi. Ami itt egyszer megvetette a lábát, az az időben örökre megőrződik.

A kötet második blokkja a Kötéltáncosok címet viseli, ezekben a novellákban a Makói Művésztelep egykori festőinek művészi és emberi (nagyon is emberi) portréit rajzolja meg a szerző nem kevés nosztalgiával. Jámborné Balog Tünde – aki maga is képzőművészként lett ismert – tizenöt éven keresztül vezette a nyári tábort. „A festők, akik bizonyára a nehézségi erő vonzásának engedelmeskedve a Kárpát-medence magasabb peremvidékéről sodródva kerültek nyaranta ide, az Alföld legmélyebb lapályára, már évek óta elmaradtak.” Az egykori szállás, a Bérpalota is lakatlan. „Nem küszködik benne az egykori sóvidéki festő Duna-deltai démonaival, szomszédjában féldeci Pável sem spriccel műanyag flakonból vizet vigyorgó szörnyecskéire, hogy összefolyjanak színeik a rücskös akvarellpapíron, és a sarkon nem fordul be Gábriel eltorzult arccal, kifakult pólóban, vállán nyűtt vászontáskájával – ősei átalvetőjének e kései elkorcsosult utódjával –, hogy ezen a teraszon is megigyon egy utolsó előtti kávét, és elszívjon egy utolsó előtti cigarettát.” (Angyalfogó)

A Hádész árnyai című harmadik blokkban Jámborné Balog Tünde saját legszemélyesebb emlékeit idézi meg, barátokról, családtagokról ír. A Flamingó télen című novellában egyik kis tanítványának rajzaiból kiindulva – kizárólag hosszú nyakú, rózsaszín flamingókat hajlandó rajzolni – mintegy déjà vu érzéssel férje egykori barátjának történetét meséli el. Kevés vonással jelenít meg embereket, tipikus jellemeket, sorsokat. A nehezen kezelhető, öntörvényű fiú rózsaszín madaraiban, anyja rózsaszín rúzsában és sáljában az „elszálltság”, a realitásérzék hiánya nyilvánul meg. A kisfiú, akárcsak az egykori barát, magában hordoz egyfajta művészi tehetséget, ám a család nem alakít ki egyikben sem olyan, az élethez szükséges fontos tulajdonságokat, mint az önfegyelem és az alázat. Ezek helyett inkább a magasabbrendűség érzését plántálja beléjük. Az embert próbáló helyzetekben az egykori barát erőtlennek bizonyul, tudatmódosítókhoz menekülve pusztul el, és ez valamit előrevetít a fiú sorsából is.

A Templomkerti látomások című kötetet a szerző saját grafikái teszik teljessé. A látomásos-szürreális képi világ a verbális tartalommal harmóniában mesél egy töredékekből összeálló, titkos összefüggéseket sejtető univerzumról. (Széphalom Könyvműhely, 2014)