A gyömölcsfa se kérdi

Határ Győző, Horváth Imre, Jánosy István, Parancs János, Páskándi Géza, Takáts Gyula, Tűz Tamás, Csordás Gábor és Csukás István vallomása a versről

Aki számtalan dologgal foglalkozik – egész életemben tervhalmozó voltam (szerencsére az álmokból valamennyi megvalósult) –, az mindig talál a fiókjában elfeledett kincseket. Kézirattöredékeket, leveleket, ilyen-olyan terveket. Vagy csak papírfecniket, amelyek egy-egy író keze vonását őrzik. Még a szalvéta is becses, ha arra Páskándi Géza írt kávéházi jókedvében rögtönzött verssorokat. Vagy egy, éppenséggel Szécsi Margittól származó kéziratlap, melynek hátoldalát Nagy László golyóstollrajza díszíti. S a fénymásolatok is – vajon hová lett az eredeti? – értékesek, ha a kézzel írott sorok unikumok. Vagyis ha olyat közölnek az olvasóval, amelynek vallomásossága nem csupán az író gondolkodásmódjára (líra-arcára) vet mosolyt vagy barázdát, hanem valamennyire megvilágítja a kortárs magyar költészet (s benne a mindenkitől különbözni akaró egyén) akkori állapotát is.

Hogy mit akartam kezdeni a versről írott vallomásokkal – a nyolcvanas évek elején gyűjtöttem be őket –, ma sem tudom. Nyilván valamiféle exkluzív kötet (száz költő, száz vers?) – mappa? – kiadására készültem. S arra szintén nem emlékszem, hogy hány költőtől kértem kéziratot. A költészet napját, április 11-ét – szerelmem József Attila – akartam megünnepelni, vagy egyszerűen csak a vers, a világ gyémánttengelye előtt akartam főt hajtani? Akárhogy is van, a kézzel írott kilenc vallomás ilyesfélére utal.

Egy-egy emlék is idekívánkozik.

Határ Győző, a londoni harlekin az életét adta volna azért, hogy nagy drámája (világdrámája), a hét teljes estét betöltő Golghelóghi színpadra kerüljön. Mikor a nyíregyházai Móricz Zsigmond Színház 1987-ben stúdió-előadásban bemutatta a Patkánykirályt, atyai barátom még a darabkezdés előtt háromszor fölhívta a színházat, hogy a gyülekező közönség és a hangulat felől érdeklődjék. Mikor kezembe került a kagyló – hiszen a direktor elárulta, hogy pesti kritikus is nézi az előadást –, Győző csak annyit mondott: „Kérlek, szoríts nekem!”

A megszólaltatott költők, ellentétben a halhatatlan bohócunkkal, a számukra legfontosabbról – nem az érvényesülésről, ám örömük-szenvedésük motorjáról –, a versről beszéltek. Csordás Gábort, aki később a műfordítás felé kanyarodott, és Csukás Istvánt kivéve már mind halottak.

A „japáni cipőkben” táncoló nagyváradi Horváth Imre – négysorosai a legismertebbek – a költő hódításáról (bukás a fölemelkedés!) írt fájdalmas sorokat, a még ma sem eléggé értékelt Jánosy István pedig filozofikus esszében vallott az álom logikájáról. Parancs János szűkszavú szenvedésköltészetének – mily korán eltávozott ő is – itt olvasható az egyik (belülről látott) magyarázata, mint ahogyan a nemrég meghalt Takáts Gyula Pannon-élménye sem véletlenül táplálkozott a görögségre és a keleti filozófiára egyként visszautaló természetélményből. Páskándi Géza filozofikus csavarja – mi más volna a líra, mint az Éppen-Én megnyilvánulása – a véletlenről mint a szükségszerűség szabadságáról regél. Tűz Tamás barátom, a kanadai pap-költő – akinek még az „átkosban” válogatott verseskönyvét szerkesztettem – itt sem tagadta meg önmagát, az angyalszárnyak suhanása mellett látni engedi bizonyos Beatricék mozdító-ölelő igéit is. Csordás Gábor, költőien, fényes pöttyöt sejt a Göncöl derekában. Nem verset írni, hanem élni kellene – mondja Csukás István.

Viszont, ha a költő tollán kiszalad valaminő (a valóságból, a tudatalattiból) merítő, s a nyelv gyönyörűségét létigazságként megfogalmazó strófa, sosem fog meggörbülni a világ gyémánttengelye.

Ehhez az építő szárnyaláshoz legyen adalék az alábbi kilenc vallomás.

Határ Győző (1914–2006)

Ahogyan (Nietzsche szerint) a vér nem bizonyító érv egy tétel igazsága mellett, ugyanúgy a könny sem bizonyít egy alkotás értéke, érvénye mellett; és sok giccset, sok harmadrendű lektűrt írtak már könnybe lábadó szemmel s úgy, hogy a legördülő könnycsepp elmaszatolta a tintát

mégis, szeretném hinni s hiú perceimben azzal hízelgek magamnak, hogy lesz még színházi közönség, amelynek soraiban a hálátlan fiak, hűtlen gyermekek szemét elfutja majd a könny a Golghelóghi 42-ik jeleneténél (630–33 old.), ahol a temetőben a gyalázatát vezeklő hős a megbántott anya, apa, nővér szerető szellemétől csupa dicséretben, szépben-jóban, áradozó szerelemben részesül

a hangsúly itt persze a közhelyes felvezető frázisokon van, „szeretném hinni” – „azzal hízelgek magamnak”; mert tudva-tudom, hogy a mű elsikkadásának összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye van, mint hogy a Magnus Ludus drámái a közönséggel s az említett jelenet a széksorokban a hálátlan fiak, hűtlen gyermekek szemével találkozik.

Horváth Imre (1906–1993)

A régi költők is a múzsák felkentjei voltak, és a maiak is azok. Különbség azért van: az én nemzedékem a Nyugat nagyjainak stíluseszményét követte, akkoriban ugyanis volt stíluseszmény, ma e helyett eggyé hangolt stílus van. Ez némely esetben egység, máskor csak egyhangúság. A jobbaknál – ha rejtve is – vannak elválasztó jegyek, másoknál a határ annyira elmosódik, hogy a vers írójának arcéle is homályba vész. Azt, hogy mi a költészetben az elavult, én nem merem kimondani, mert egy elektromos erejű vers minden avultnak bélyegzett témát újjá avat. A panasz, a fájdalom és a halál témaköre a valóságunkhoz tartozik. Aki a valóságot figyelmen kívül hagyja, az életből rekeszti ki önmagát.

Amit a költészet kimond, mindig megöli az árnyat, a fényt pedig kontúrokkal díszíti. Az alkotás kapkodás az elérhetetlen után. A költőé minden – ami nem az övé. A művészet számára, amit a költőnek sikerült elérnie, elveszett, s mindennel, amit a költő elért, a művészet gazdagodik.

Jánosy István (1919–2006)

Első kötetemben, az 1948-ban megjelent Prometheusban a versek eléggé határozottan kettéválnak két ciklusra. Talán azt jelzi ez a kettősség, hogy a kezdő költőnek két nagy kérdésre kell kikerülhetetlenül feleletet adnia. Az első kérdés: Mint törvényhozó (ha az lehetnél) milyennek szeretnéd látni a világot, hogy az neked és embertársaidnak a lehető legtöbb boldogságot adja? Erre próbáltam akkor, végsőkig megrettenve a 2. világháború szörnyűségeitől, a Prometheus-ciklusban választ adni, próbáltam megfogalmazni azokat a minimális magatartásnormákat, amelyeket föltétlenül meg kell tartanunk, hogy ebben a szupertechnizált világban élni lehessen.

A másik kérdés: Mit tudsz olyat mondani, amit talán előtted még nem mondtak el? Mi az a világ, ami csak a tied? – Erre próbáltam megfelelni a másik ciklusban, a Ketten az örvényben címűben. (Utóbb további versekkel kiegészítve a Pokoltánc szarvasokkal címet kapta.) Már gyermekkoromban nagyon furcsa, színes álmaim voltak. Utóbb rendszeresen le is írtam [őket]. Ebben az időben – földúlt idegekkel – az ébrenlétet valami furcsa, alvajáró állapotban éltem át, így az álom és az ébrenlét szinte összefolyt. Képek, filmszerű „happening”-ek önkéntelenül merültek fel ébrenlétben, álomban is. Ezeket szinte maguktól zenélő sorokban leírtam. Ez a módszer szürrealisztikusnak tekinthető, de nem azonos azzal, amit manapság szürrealizmusnak eladnak: hetet-havat összehordanak minden értelem nélkül. Én – egy orvosi látlelet szigorúságával – ragaszkodtam a tényleg átélt képekhez, jelenetekhez. S hosszú távon kiderül, hogy az álmoknak is van logikájuk, agogikájuk, amely valami ismeretlen cél felé vezet, amelyben a személyiség kiteljesül és egyben fel is oldódik.

Gyenes, 82. aug. 22.

Parancs János (1937–1999)

Számomra a költészet mindenekelőtt a megismerés és az önkifejezés eszköze, ugyanakkor valamiféle kegyelmi állapot gyümölcse. Ahogy öregszem, egyre inkább látom, hogy a versírás minden öröme, minden gyönyörűsége ellenére is gyötrelmes és önkínzó vállalkozás. S egyre inkább az. Magányos expedíció az Északi-sarkra vagy a Mount Everestre. Fogásokat és módszereket persze másoktól is lehet tanulni, ám rögeszméivel, démonaival mindenki egyedül viaskodik, és segítséget senkitől nem remélhet. A divatokkal régóta nem törődöm. Arra törekszem, hogy önámítás nélkül, minél pontosabban rögzítsem gondolataimat, érzéseimet, sejtelmeimet. Olyasféle meditációk során születnek ezek, amilyenekre előbb vagy utóbb mindenki rákényszerül. Hiú ábrándokat nem kergetek. Tudom, hogy csak kevesekhez jut el szavam, s a költészetet nem sokra becsülik. De hát ezen kár bánkódni, s egyébként is: a gyümölcsfa se kérdi, hogy kinek és miért terem.

Páskándi Géza (1933–1995)

Az Éppen-Én (rövid változat)

A líra az Éppen-Én leghívebb kifejezője. Hamlet azon kesereg, hogy ő született „helyretolni a kizökkent időt”.

Egyik régebbi versemben – nemcsak Hamlet-parafrázisként – azt állítom: a színkoptató történelem sodorva rontó munkáját vagy mállasztó, falpergető-hólyagosító hangya-aknamunkáját – „restaurálni (mindezt) én születtem”. Nem én – P. G., hanem a mindenkori költő, aki fogékony a múltra, a históriára, az elveszett vagy félig-elveszett gondolatmenetekre, amelyeket nem árt rekonstruálni. Mondottam már: az ember restauráló és rekonstruáló állat. A mindenkori Éppen-Én.

Ez az Éppen-Én fogalom. Kategória. Éppen-Én látom azt és ezt. Éppen-Én-velem történik meg ez és ez. Az Éppen-Én találkozik az Éppen-Te-vel, amely nem azonos Veled. Mert a Veled (a Te) történelmileg kialakult lény, s mint ilyen állandó, ismétlődhető. Az Éppen-Én és az Éppen-Te a mindenkori itt és most-ban és akkor és ott-ban tépelődő ember, aki egyszeri alakzat, ismételhetetlen változat. Az Éppen-Én némi többlet-íz, többlet-szín, illat-többlet, többlet-tapintat és hang a múltbeli Éppen-Énekhez képest.

Az Éppen-Én a sajátos biográfiai változat a Homo egyetemes témájára.

Az Örök Restaurátor műve, midőn régi gondolatmeneteket – valójában gondolat-remekműveket, észjárás-alakzatokat – restaurál, színeiben kicsit más lesz, tompább vagy fénylőbb az eredetinél. Ez a „kicsit más” hordozza az Éppen-Ént.

Ez a megismételhetetlenség adja az Éppen-Én tragikumát. Marad a Homo vagy az élőlény valahol, valamilyen formában, de elvész az éppen-adott Éppen-Én. Az Élőlény szükségszerű, de az Éppen-Én jókora adag esetlegest, véletlenszerűt is magához hasonított. Szóltam már róla: a véletlen a szükségszerűség szabadsága; a szükségszerű az esetlegesben ád magának „kimenőt”, szabadidőt. Így a véletlentől, véletlenség tejétől, dadájától is táplált Éppen-Én lehet a legszabadabb bennünk. Ő lesz rabság- és szabadságérzékeny részünk. Ahogy szemünk a fényérzékeny (leginkább).

Az Éppen-Én a kétkedő, felháborodó, csodálkozó, rezignált – ésatöbbi – ember.

Az Éppen-Én olyan kategória, mint Karinthynál a „Bezzeg”, „Bezzeg Kovácséknak van”. De ez a Bezzeg minden név elé odakerülhet. Agresszív, ingerlő, fölhergelő hasonlítás, összevetés-forma. Az Éppen-Én-ben benne van a „miért éppen én?”, „miért ne éppen én” vagy a dacos „igenis: éppen én”…

Ilyen értelemben az igazi gondolati költészet híve egyben transzcendentális grammatikát is ír. Az Éppen-Én keze által.

Takáts Gyula (1911–2008)

A költészet értelméről

Az arktiszi realitás és az emberiség atlantiszi álma között mozog és munkál az emberi szellem és képzelet… Ilyen útra nyitni fényt!... Ilyenhez teremteni új szótárt!... Mindig az Új Lant és az Új Éden hitével élni és keresni és teremteni a hasznos szépet.

Ez a líra lényege és a költői lét értelme! Így létezni és munkálni a tenyészeten. Lelkessé tenni az anyagot… A civilizációt és a technikát így nemesíteni át… Meglátni, mint Rodrigues Permejo szeme a már-már reménytelennek látszó kolumbuszi úton Szalvador szigetét…

A költészetről pedig azt vallom, hogy a valóság is az ember egyik legnemesebb kapcsolata. Hiszen lényege nem kisebb, mint az idővel, a folyókkal és felhőkkel együtt sietőnek a megállítása. Egyszóval az elmúlónak a beépítése egy remélt vagy hitt örökkévalóságba… A lírát én logikájával, ritmusával és varázsával együtt a szellemet és testet erősítő életstílusnak tekintem.

Tűz Tamás (1916–1992)

Kezdettől fogva a „Szépség” megszállottja voltam. Apám, szobafestő lévén, színeket varázsolt a falakra. Így már gyermekkoromban „látóvá” lettem. Néha kezébe vette az öreg hegedűt: fülem is kinyílt a hangra. De még nem a szavakból eredőre. Az csak később jött. Bár hivatásom arra csábított, mint költő sosem lettem igehirdető, próféta vagy Messiás. Inkább a sokaktól alábecsült úton jártam: nem mondhatom, hogy a l’art pour l’art híve vagyok: egy fokkal lejjebb vagy följebb, a szépet a szépért művelem. De ha a Szép transzcendens érték, akkor mégsem vagyok egészen pogány, ami különben sem illenék hozzám. Költészetem, úgy érzem, nyugtalan. Változtatja színét, mint a kaméleon. De a világ is változik, s én igazodom hozzá. Lehet, hogy eltévedek néha. Sajnos, nekem nincs Vergiliusom, ki vezessen az alvilágban. Beatrice akad néha, de ő sem tévedhetetlen. Így hát alávetem magam az ítéletnek.

Ma már a „Szépet” főképp a szóban keresem. Gyönyörűséggel válogatom, rakosgatom, építgetem vele eszme- és érzésvilágom tornyait. Boldog vagyok, ha szép és odaillő, még ha az eredeti gondolat árnyalatilag meg is másul. Így vesz részt a szó a teremtésben. Újjászüli a valóságot. Mondják, hogy termékeny vagyok. Szégyellem, de bevallom: ahogy a természet, az élet is naponta új meglepetésekkel szolgál, én sem akarok lemaradni a versenyben, hiszen fél természetem, fél életem a költészet, s ha csak egy cseppet is adok hozzá naponta a világ csodáihoz, előbb-utóbb földereng életművem cseppkőbarlangja. Idegenben élek. Ha verset írok, szavaimmal idelopom szülőföldem hangját, ízeit, színeit. Már csak ezért is érdemes tollat fognom, hogy „röptömben” is emlékezzem:

Ha távol is vagy, látlak én,
Petőfivel együtt dalollak,
s ha el kell mennem ma vagy holnap,
feltünök sorsod éjjelén

Csordás Gábor (1950)

Harminc év alatt úgy-ahogy megszoktam ezt a „valóságot”. Különösen, hogy nincsen „összehasonlítási alapom”; hiszen a semmiből jöttem. Maradhat így – hogy nem tudni, mi végre születtem; vagyok is, nem is –, mint egy vers. Valóságossá válthatom magam egyetlen tettben, amitől rám ég a „világ”, hogy többé moccanni sem moccanhatok. Kimondhatom az „igazat”; a hangot meghallhatom; lenyelhetek egy élő macskát egészben (új Guinness-rekord); stb. A fosztogatás fonák gyönyöre! az étvágy szabadsága! Miközben, meglehet, évekkel mögöttem a nékem szánt pillanat. Avagy előttem, és ragacsos, nehéz, „valódi” tollazattal élem meg repülésem óráját. Száz költő, 15 millió magyar: százötvenezer helyett emelem fel a fejemet. Az Orionra tekintek – fényes pöttyöt sejtek a Göncöl derekában. Fordulok arra: semmi a mélységes feketeségben. Csillag az is, több mint elgondolható. De mondhatom-e, hogy láttam igazán?

Csukás István (1936)

„Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”

Kár tagadni: ilyen nehéz és képtelen a helyzet! Már ha valaki komolyan veszi az írást! Ha csak megközelítően is olyan komolyan, mint a fenti idézet szerzője! Bevalljuk, vagy nem valljuk be: mindnyájan e paradoxonban szorongunk. Élni szeretnénk, nem verset írni! Aztán meg: zavaros, homályos életünket versben szeretnénk feltündököltetni! S remegünk, hogy kimaradt valami a versből, s remegünk, hogy nem élünk eleget! Van megoldás? Néha. Nagyon ritkán. Elképesztően ritkán. Egy-egy vers.