A fájdalmas anya énekeiből – 1.

Egyhetes

Egyhetes újszülött,
egy hete nézem,
hogyan lesz kékebb a
fény a szemében.
Többé nem kétnapos,
többé nem három,
sosem lesz olyan, mint
most, ahogy látom.

Soha már, mint mikor
először láttam,
soha, mint egy másod-
perccel korábban.
Növő hold, változik,
fordul az égen,
minden, mi történik,
megtörtént régen.

Zuhog ránk az idő,
percekre robban,
egyhetes újszülött
alszik karomban.

Gyermekágy

Megint ellökte a mellem.
A lányom nem kér belőlem.
Ő, aki nemzette, erős,
én, aki szültem, erőtlen.

Nálam feszíti a testét,
őnála elnyugszik minden.
Nem tudom, mit tegyek érte,
nem tudom, hogyan segítsem.

Vegyem a karomba mégis?
Menjek a másik szobába?
Akarjak részese lenni?
Maradjak inkább kizárva?

Ő, aki nemzette, békés.
Izgága én, aki szültem.
Hogy lennék neki az oldás
tetőtől talpig feszülten?

Hogy kéne jobban szeretnem
egyformán erőset, gyöngét,
hinni, hogy bármit is vesztek,
nem rablás, én adtam önként?

Ő, aki nemzette, ékes,
én, aki megszültem, talmi.
Csorog a tejem, a könnyem,
nem tudom őket uralni.

Vízjeles

Ha most meg kéne halnom, mi az, mi megmaradna
elsőre láthatatlan, mint hártyavékony lapra
nyomtatva régi vízjel? Mi az, mit megőrizne
az együtt élt időből a bőre, csontja, izma?
Szemem színét szemében? nyelvén a tejem ízét?
hogy feldobtam, repüljön, aztán elkaptam ismét?
azt, hogy nevettünk együtt? ahogy karomban tartom?
(ne kérje semmi Isten, hogy most meg kelljen halnom!)
Mint fény felé fordítva kiütközik a vízjel,
tudata mélyén élnék ezernyi színnel, ízzel.
De bár lennék gyerekrajz, rajta napocska, hinta,
vagy szöveg szép szavakból, tarka tintákkal írva!
Együtt kell még tanulnunk nevét bokornak, fának,
jaj, nyúlj hosszúra, élet, akár a téli árnyak.