Veszedelmekről álmodom

Régina

Őrzök egy fényképet apámról, amely 1938-ban készült Budapesten, az Eucharisztikus Kongresszuson. Középen apám díszszékelyben, fekete zakóban, enyhén tarkóra taszított fekete kalappal a fején, balján székely ruhásan csíkszentkirályi unokatestvére, Vitus Ilus, aki később Pálfalvára jön férjhez. Jobbról pedig, félprofilban, szemeit árulkodó ragyogással apámra függesztő, elegáns, szürke kosztümös nő áll. Hosszas utánjárással kiderítettem, hogy a hölgy nem más, mint a falunkbéli Pintyi Régina, aki szintén Bukarestben élt, már a húszas évek kezdetétől, egészen az ötvenes évekig. Régina szintén cselédként kezdte, de aztán bekerült egy kórházba ápolónőnek, ahol nagyon szerették a beutalt betegek. Egy beteg bojár megelégedettsége, szeretete odáig ment, hogy Réginát elszegődtette uradalmába, kizárólagosan az ő ápolására. Régina ezzel megcsinálta a szerencséjét. A bojár nagyon, de nagyon megfizette. Ő pedig segített mindenkin, különösen otthon maradt szegény családján, de ő lett Bukarestben a pálfalviak számára a fix pont. Minden ügyes-bajos dolgukkal nála álltak meg, és ő, ha tudott, mindenkin segített. Jótékonysága mellett felvilágosult nőnek számított, általában értelmiségi körökben mozgott, amit öltözködése is elárult. Ő volt falunkban az első modern fehérnép, aki nadrágosan, azaz nadrágkosztümben jelent meg a falu között. Volt neki egy húga is, aki már nem futott be ilyen sikeres életpályát. Alig ért Bukarestbe, felcsinálták. Mit tehetett? Scobar Rudolf névre keresztelt fattyú fiát hazahozta a faluba, hadd neveljék fel szülei. Rudi pedig felnőtt. Okos, ügyeskedő, fúró-faragó gyermek lett belőle. Ő barkácsol, szerel a falunkban valamikor a harmincas évek elején detektoros rádiót. Azon a rádión akkor még csak Budapestet lehetett hallani. A háború után Scobar Rudi Pesten ragad, mozdonyvezető lesz belőle. Kopacz Mircea, akit Kopacz Ágoston cselédkedő lánya hozott haza Bukarestből a második világháborúban, mint magyar katona hal hősi halált. Ők ketten voltak a bukaresti szerelemgyermekek Pálfalván. Engem viszont jobban érdekel az az 1938-ban készült fénykép, amelyen Régina olyan kottyogó szemekkel néz föl édesapámra.

Statisztikák

Sokáig élt az a tévhit, hogy Budapest után a legnagyobb magyar város Bukarest. A várost az utcáról ismerőknek tűnhetett ez így, hisz különösen a két világháború közötti időszakban voltak a román fővárosnak olyan helyei, ahol több magyar szót lehetett hallani, mint románt.

1. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint, amikor először tüntetik fel Romániában a nemzeti hovatartozást is, Bukarestben 24 052 magyar élt. Erről a népszámlálásról tudjuk, hogy csalós volt, enyhén hamis, elferdített, még Erdélyben is sokakat elijesztettek nemzetiségük bevallásától. Hát Bukarestben, ahol a magyarokat mint rásütött bélyeg égette a nemzetisági mivoltuk?! Nemhogy nem vallották be sokan, hanem egyenesen letagadták, ha tehették. Nem véletlenül kérdőjelezte meg hivatalosan is az egész népszámlálást az Országos Magyar Párt. (NB.: A moldvai magyarság ’30-as népszámlálási adatait részletesen elemezte annak idején Domokos Pál Péter, jól ismerem az egészet, van okunk tehát hinni az akkori épületes hamisítások valóságának.) Tételezzük fel, hogy a bukaresti magyarok létszáma a 24 000 duplája volt, így sem lehetett második magyar város Debrecen, Pécs, Győr, Szeged előtt. A felekezetek szerinti megoszlás valószínűsíti a bukaresti magyarság ötvenezres létszámát. A ’30-as népszámláláskor Bukarestben 36 000 katolikust, 7 300 reformátust, 12 000 evengélikust (NB.: zömmel a hétfalusi csángók tették ki ezt a közösséget) és 400 unitáriust írtak össze. Összeadva, majd levonva a román nemzetiségű katolikusokat, illetve a lutheránus németeket, kijön a közel ötvenezres létszám.

2. A fenti adatokat Hencz Hilda Bucureştiul maghiar (Magyar Bukarest) című kitűnő könyvéből vettem, amelyet Lucian Boia professzor ajánlott az olvasók figyelmébe. Ő gyakran hivatkozik az 1930-as népszámlálás adataira, nem veszi készpénznek, de hivatalos adat más nem áll rendelkezésére, a különböző becslésektől eltekint, bár nem tagadja az egyházak statisztikáit sem. A ’30-as népszámlálás adataiból egy nagyon fontos dolgot tudunk meg a Bukerestben élő magyarokról: éspedig azt, hogy nem csupán szolgákból, cselédlányokból, kocsisokból, szakképzetlen elesettekből tevődött össze a közösség, hanem szakképzett, jól kereső iparosokból, mesteremberekből, munkásokból is. Az 1930-ban összeszámlált 24 052 magyarnak majdnem a fele, 11 428 az iparban dolgozott. Hencz Hilda hét iparágat sorol fel: az építkezéseken 2 344 (az alkalmazottak 8,7 százaléka), a faiparban 1 186, a fémiparban 1 922, a textiliparban 2 317, az élelmiszer- és dohányiparban 1 231, a közszállításban és kommunikációban 1 745, a vegyiparban 683 magyar alkalmazottat számláltak össze.

Engem természetesen a 2 344 érdekel, akik között ott volt apám is, s akik az építőiparban dolgoztak. S akik kétszer-háromszor annyian voltak, mint amit a hivatalos statisztika jegyez.

3. A „Csákány polgármesternek” gúnyolt Dobrescu főpolgármester 1930-ban több mint százezer magyarról beszél. Csak tudott ő valamit!

4. Beke György a református egyház adataira hivatkozva, miszerint körülbelül ötvenezer református él Bukarestben, azt valószínűsíti, hogy akkor katolikus is élt ennyi – bár a katolikus egyház nem végzett, vagy ha végzett, titkosította a felmérését –, tehát nem túlzás a százezres lélekszám a két háború között.

Szabad kőműves

„Szóról szóra értendő. Nem láttak soha páholyt, szervezetük nincs, és eszméik sincsenek. De szabadok és kőművesek: az építőipar magyar munkásai, akik tíz­ezres számban találhatók a Regát városaiban; keresve keresik őket jó munkájukért, különösen a nyári munka évadján. Igazi vándormadár típus, még téli és nyári szállása is külön van. Nyáron bent a városban, esetleg az állványok között, télen pedig hónapról hónapra küljebb a perifériákon. Vagy pedig a Kárpátokon innen és túl, azon szezonmunkások esetében, kik »otthon« töltik a telet. Ősi névrokonaihoz abban hasonlít, hogy hadilábon áll az egyházzal, és vékonyka köze van az Úristenhez. Különben káromkodó, garázda, kocsmás. Sokat keres, de még többet költ, afféle »nyáron hopp, télen kopp« népség. Nagy magyar, de csak titokban, akkor is csak a szájával, pénzt, áldozatot népe közös ügyeiért a legbőségesebben ő szokott – ígérni.

Nem szeretnénk, ha különösen olvasóink tévedésbe esnének. Köztudomású ugyanis, hogy éppen kőművesmestereink között igen sok buzgó és áldozatos egyháztagunk van; éppen ők ismerhetnek reá legkönnyebben azon kollégáik tömegeire, kikre illenek a fenti sorok.”

Nagy Sándor református esperes úr ismerte apámat. Meglehet, ezt az utolsó bekezdést éppen rá is gondolva írhatta, amikor a regáti magyarság különböző kategóriáit leírta. Apám nem állott hadilábon az Úristennel, nem káromkodott, nem volt garázda, nem volt két szállása, Pragernél egész évben volt munkája. Nyáron az állványok között, télen a rajzasztalnál.

Universul

„Több ízben beszámoltunk már – írja a Brassói Lapok kiadásában megjelenő Bukaresti Magyar Lapok 1932. december 29-i számában – a regáti soviniszta tüntetések nyomán keletkezett hangulatról, amelyet főleg az ókirályságban dolgozó magyar munkások éreztek meg. Az Universul magyarellenes izgatásai miatt most már egyre-másra bocsájtják el Bukarestben a magyar munkásokat, kik üres kézzel érkeznek haza, ahol természetesen a legnagyobb nélkülözés várja őket. Sokan közülük óriási követeléseket hagytak munkaadóiknál, s most családjukkal együtt, minden támasz nélkül néznek a jövő elé.”

Ha így állt a helyzet, akkor apám miért ment mégis Bukarestbe? Szerintem roppant egyszerű az ok: biztos munkahely várta. Ő nem nagyon olvasott román újságokat (talán nem is tudhatott románul olvasni, hiszen elemi iskoláit még a régi magyar világban végezte), de azért másokon keresztül jutott a kezébe néhány, valószínű, az Universul is. Annál is inkább, mert a nyomdája közvetlenül a Magyar Ház mellett üzemelt. Rá is vetették a szemüket nyomdabővítésből kifolyólag. A társulat azonban nem ment bele a vásárba, megmaradt a Magyar Ház. (NB.: 1944. augusztus 23-a után, Bukarest német bombázása alatt híre kelt, hogy az akkori vezető, Bándi és a táncmester át akarják játszani a magyarokat gyalázó Universulnak. Ekkor veszi át Kövér Gyula a ház vezetését.) A ház megmaradt, az Universul pedig elsüllyedt.

Az Universul xenofóbiájáról a Csíki Lapok egyik 1936-os számában találtam egy jegyzetet: „Az Universul október 13-i száma a tizenhárom aradi vértanúval foglalkozik. Ízléses, finom kis írás. Elkezdi, hogy van egy Kara nevű tanár, aki elhatározta, hogy kiássa annak a 13-nak csontjait, akik Kossuth forradalmának voltak vezérei az osztrákok, románok és szerbek ellen. Nagy volt a meglepetése a tanárnak – mondja a szellemes írás –, amikor kutyacsontokat is felfedezett az ásatás alkalmával. Kérdezi roppant elmésen az Universul: »Vajon ezek a kutyacsontok is egykor a magyarok parancsnokai voltak?« Azután így folytatja: »Alapos tanulmány után úgy határoztak, hogy az összes csontokat egyforma lelkesedéssel és hódolattal tisztelik, nehogy emberi csontok más állatok csontjaiként osztályoztassanak és fordítva.« Különben Kara tanár – így írja egy magyar lap – a következőképpen nyilatkozott: »Valami egészen különös! Talán éppen a négylábúak csontjai a legautentikusabb maradványai a vitéz tábornokoknak!« Hát így ír az Universul egy nép szabadságküzdelmeiről. Fogalma sincs, mennyire gyáva, piszok, lovagiatlan, szemét lelkületet tükröz egy ilyen írás. Ugye nincs? Hát honnan is volna.”

Vasgárda – A kegyetlen utazás

„Életükben Csíkszeredában kínozták, most pedig cudarságukat a halálban sem hagyják nyugton. El kell onnan hozzuk a negyvenhat megölt legionáriust, hogy elvigyük a Kapitányuknak oly kedves, zordon Predeálra. Negyvenhat fiatallal kevesebb van közöttünk – nem tudtátok? Valahol nagy üresség van, üresség, mely fátyolt borít ránk, és fáj. Negyvenhat ember, akit nem hordozol eléggé a lelkedben; akik nem támadnak fel rendkívüli elragadtatásukból – lelkünkben.

Amikor ma, Kapitányunk szeretett Predeálján újratemetjük őket, lehet, hogy megfeddnének. Igen, megfeddhetnének, ha meg tudnánk hallgatni. Miért vittük el Csíkszeredából? Nem láttuk jól, mennyi élet van bennük, mennyi győzelem-szomjazás? Miért nem hagytuk ott, most, amikor a román zsarnokság elleni harcukat a halál acélosította meg, hogy harcoljanak tovább, ahogyan csak ők tudnának a csíkszeredai temetőkben a magyar zsarnokság ellen? Miért dicsőítjük őket, amikor még mindig ők tudnak megvédeni?

»Mindannyiunkban iszonyú dinamit van, a legellenállhatatlanabb harci eszköz, amely erősebb az ágyúknál és géppuskáknál: a saját hamvaink!«

Így tanította őket Moţa, hogy harcoljanak a bennük élő hamu által. Meglehet, hogy ők még akartak harcolni élőként is. Mint Moţa. Mint a dákok.

Mert mi, a többiek miként tudunk az igazságért harcolni? Mi, akik állandóan Erdély birtoklása fölötti igazságainkról beszélünk: térképeket rajzolunk, statisztikákat gyártunk, egymás gallérjait rángatjuk, és forgatjuk a történelem összes lapjait. Nem látjátok – mondjuk mi –, hogy ott volt Felső-Dácia?

Ó, mi eszementek! Ott Felső-Dácia nem volt – ott van. És nem térképekre van szükségünk, hanem dák lélekre. Ki fellebbezhette meg, hozhatta valaha szóba uralkodásunk jogát 1 400 000 magyar fölött, akiket egyik napról a másikra telepítettek Dacia földjére, hogyha urak lettünk volna élet és halál fölött, mint a dákok?

Kísértetek között, ahogyan élünk, jusson az eszedbe valami, valami hallucináló. Mi lesz, hogyha egy éjszaka a negyvenhat elesett legionárius kikel a sírjából, és elindul egy kegyetlen utazásra?

»Nem lesz békénk a sírokban sem« – mondta az egyik. Ha késlekedéseinket nem bocsájtják meg, és ők mint lidércek indulnak el, vissza, Csíkszereda felé?

Lehet, rájuk is gondolt Moţa, amikor így kiáltott: »Közeledik a kísértetek kegyetlen uralma!«” (NB.: a szerző fordítása)

A fenti szöveget a fiatal Constantin Noica írta, a későbbi nagynevű filozófus, a csíkszeredai Erdőalján legéppuskázott vasgárdisták 1940. szeptember12-i, tehát már a bécsi döntés utáni újratemetése alkalmából.

Amikor a vasgárdisták 1939. szeptember 21-én meggyilkolják Armand Călinescu miniszterelnököt, apámék s a pálfalviak nagy része sincs már Bukarestben. Jól látták ők már az előző években, hogy mit művel az országban, különösen a fővárosban a mozgalom. Látták a felvonulásokat, a zsidóveréseket, üzleteiknek kifosztását, beleolvastak az újságok uszító cikkeibe, hallották a rádióban dübörgő indulókat, tudták: el kell húzni békésebb otthoni táj felé. De az otthon körül sem volt béke.

A miniszterelnök meggyilkolása csak a betetőzése volt addigi tetteiknek. Cuza, Iorga, Madgearu meggyilkolása a legionárius terror legfőbb állomásai. A korabeli hatalom sem volt kesztyűs kezű. A különböző börtönökben, lágerekben, ahová sok legionáriust összegyűjtöttek, nem volt ritka a minden törvénykezés nélküli gyilkosság, többek között a Kapitányt, Corneliu Zelea Codreanut is éppoly terrorisztikus módszerrel teszik el láb alól egy évvel korábban a Râmnicu Sărat-i börtönből a jilavaiba való átszállítása közben. Az ő halálát bosszulta meg Miti Dumitrescu és kilenc társa Armnad Călinescun. Utána rögtön berontottak a rádióba, és Miti Dumitrescu a következő szöveget olvasta be: „Ma, szeptember 21-én 14.30 órakor kivégeztük Armand Călinescut a Ştirbei Vodă s az Ardealului utca kereszteződésénél, amiért 1938. november 30-én kivégeztette Corneliu Zele Codreanut.”

A merénylő társaságot még aznap kivégezték, Mitinek előbb kitépték a nyelvét. A merénylet színhelye köré emelvényeket építettek a tengernyi bámészkodónak, s a holttesteket addig hagyták ott, amíg oszlásnak indultak. Azokban a napokban pedig nagy hőség volt Bukarestben. Az új kormány, melynek élére Argeşeanu tábornok kerül, még aznap elrendeli az összes börtönökben és lágerekben lévő legionárius vezető, valamint minden megyéből 3-5 vasgárdista elöljáró kivégzését. Az országban összesen 252-t végeznek ki 22-re virradó éjszaka. A legtöbbet Csíkszeredában.

A csíkszeredai lágert a Hargita tövében, a Székelyudvarhelyre vezető úttól nem messze, a Csíki Magánjavak által épített és működtetett egykori gazdászati iskolában hozták létre (NB.: ma katonai kaszárnya). 1938 virágvasánapján a román kormány elhatározza a vasgárdista vezetők rangok, beosztások, feladatok szerinti összegyűjtését. Először a Beszterce kolostorba szállítják őket, ahol csupán egy éjszakát töltenek. Nagycsütörtökön egy részüket bevagonírozzák és Csíkszeredába szállítják. Újabb szállítmányok érkeznek, a leghamarabb érke­zőket pedig továbbviszik Vasluiba, ahol szintén létrehoznak egy lágert. A gazdászati iskolában mintegy ötszáz legionáriust őriznek, közöttük olyan jeles sze­mélyiségeket, mint Mircea Eliade, aki itt írja Noaptea de Sânziene című regényét. A sânziana szagos mügét vagy tejoltó galajt jelent, de talán illőbb, ha Százszorszépek éjszakájára fordítjuk a címet. Eliade hat hónapig marad a csíkszeredai lágerben, ahonnan tüdőbaja miatt átszállítják a moreni-i rabkórházba.

Az 1939. szeptember 22-i kivégzés a következőképpen történt: Éjszaka álmukból felköltötték a foglyokat, egy tiszt felolvasott egy névsort, sorakozót rendelt el, s kiadta parancsba, hogy azonnal készüljenek, mert más lágerbe szállítják őket. A kiválasztottak felsorakoztak a szögesdrótos kapu mögött, a viharlámpák fényében egymáshoz kötözték a kezeiket. Indulás előtt Nicaora Iordache bajtársnő, aki a legszeretettebb volt a lágerben, elimádkozza a Miatyánkot. Elindulnak. A bent maradottak hosszan nézik a szögesdrót kerítés mögül a menetet. Újabb imádságba kezdenek. Ekkor a menetoszloppal szemben lévő bokrokban megszólal a géppuska. A 46 (más források szerint 44) egymásra csuklik, a földre zuhan, mint egy „vihar tépázta tölgyes”. Egyesek még egy utolsót kiáltanak: „Éljen a Légió és a Kapitány!” „Halálos csönd borult a tájra, akár egy fátyol.” A gép­puskatűz után eldördült még néhány pisztolylövés, amely azokkal végzett, akik nem haltak meg egyből.

A géppuskafészket Ferencz Márton bácsiék kaszálója végére ásták be. Ő már 22-én kiment megnézni, mi történt, hiszen a fegyverzaj Pálfalváig hallatszott. Ismerte jól a környéket, hiszen pár hónappal előbb kiparancsolták a gazdászati iskolába, mert a gárdisták szökést kíséreltek meg. Kibontották a tetőt, s azon keresztül próbáltak kijutni a lágerből. A szökés nem sikerült. Ferencz Mártont és még néhány környékbeli vasas mesterembert a tető megerősítésére rendelték ki. „Öt milliméteres lemezeket szegecseltünk az iskola tetőzetére” – mesélte a falubelieknek.

A holttesteket két napig a helyükön hagyták, a környék népét, ha nem is erőszakolták, de kiterelgették látásukra. Valószínűleg édesapám is járt arra, vagy ha nem, Ferencz Márton, akivel szomszédok voltak, elmesélt mindent töviről hegyire.

Íme, a kivégzettek listája, zárójelben a foglalkozásukkal, annak illusztrálására, hogy nemcsak a gárda elitjéről, hanem a román társadalomról is egyfajta keresztmetszetet tükröz:

1. Bene Constantin (egyetemista); 2. Biriş Ovidiu (ügyvéd); 3. Borzea Titus (egyetemista); 4. Buhai Vasile (tisztviselő); 5. Cioflec Marius (egyetemista); 6. Comjic Ştefan (egyetemista); 7. Coman Constantin Cozmin (egyetemista); 8. Constantin Ghiţă (egyetemista); 9. Constantinescu Dumitru (orvos); 10. Corbeanu Vasile (egyetemista); 11. Dobrin Liviu (egyetemista); 12. Dorca Afilon (egyetemista); 13. Ducaru Dumitru (almérnök); 14. Enescu Ion (tisztviselő); 15. Felecan Vasile (munkás); 16. Filipov Vasile (egyetemista); 17. Gărcineanu Florin (katonatiszt); 18. Grama Iosif (egyetemista); 19. Iordache Nicoară (egyetemi tanársegéd); 20. Macoveschi Ion (középiskolás); 21. Micu Augustin (mérnök); 22. Minca Ilie (katonatiszt); 23. Miter Ion (egyetemista); 24. Noaghea Virgil (egyetemista); 25. Nuţiu Aurel (egyetemista); 26. Pavelescu Gheorghe (ügyvéd); 27. Popa Tiberiu (egyetemista); 28. Popescu Marin (egyetemista); 29. Popescu B. Anton (tisztviselő); 30. Prodea Nicolae (munkás); 31. Rădulescu Virgil (újságíró); 32. Raicu Constantin (licenciátus); 33. Stamate Eugen (egyetemista); 34. Stegărescu Constantin (licenciátus); 35. Strugaru Nicolae (ügyvéd); 36. Susai Vasile (licenciátus); 37. Teodorescu Gheorghe (szobrász); 38. Tiponuţ Gheorghe (középiskolás); 39. Todan Coriolan (egyetemista); 40. Ungureanu Corneliu (licenciátus); 41. Ursu Ion (egyetemista); 42. Vasiliu I. Gh. Galus (katonatiszt); 43. Vilmos Adam (munkás); 44. Zanache Petre (tisztviselő); 45. Caranica Ion (?); 46. Radu Zus (?)

Zalomit

1857-ben Koós Ferencet, a bukarestiek akkori mindenesét, református tiszteletest felkeresi egy Nagy István nevű katolikus kerekesmester, aki Konstantinápolyból visszetérve rengeteg értékes tapasztalatról számol be, többek között elmondja, hogy az ottani magyarok mennyire összetartanak, ennek bizonyossága az általuk létrehozott Magyar Kaszinó. A bukarestieknek is kellene egy ilyen. Neki is kezdenek a szervezésnek, de a tehetősebbek érdektelensége miatt kudarcba fullad az ügy. Azonban a két férfi megalapítja a Hunnia Olvasóegyletet, amely saját székhely hiányában Karácsony Mihály házában működik. Ugyanitt működik az iparostanoncok vasárnapi iskolája is. Nagy István elkötelezettsége a bukaresti magyar ügy iránt már a megszállottsággal határos. 1869-ben a Cişmigiu mellett egyemeletes épületet adományoz az egyletnek, ahol már kulturális, önsegélyző tevékenységet is szerveznek. Ez a Zalomit utcai ház, amely többszöri átépítés, átalakítás, átszervezés, betiltás, elkobzás, államosítás után csak megmarad Magyar Háznak, ma a Petőfi Sándor Művelődési Társaság tulajdona. A refomátus parókia és iskola, illetve a katolikus templom mellett ez volt a legbiztosabb pont a bukaresti magyarok számára, ahol találkozhattak, szerveződhettek. És közel volt a Cişmigiu is, ahol vasárnaponként az Erdélyből jött cselédek, szolgák, munkások, iparosok korzóztak.

A Magyar Ház emeletén volt a színház- és bálterem, a könyvtár, olvasóterem. A földszinten játék- és olvasóterem, büfé, irodák voltak, és nyári színházhely az belső udvaron. A húszas években egy évadnyi időre itt működött a Bukaresti Magyar Színház is, de bebukott.

Amikor édesapámék a harmincas években Bukarestbe érkeztek, a Zalomit utca leszálló ágban volt. Akkor már a református és a katolikus szervezetek egyesülése révén létrejött Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat volt a tulajdonos. A színháztermet kiadták bérbe egy mozinak, a földszintet pedig a grivicai sörgyárnak, amely a Luther nevű sörözőt működtette itt. Valójában a könyvtár és valami kis iroda maradt, ahol az önsegélyző pénztár működött. A kulturális élet, a dalárda, a színjátszás, a táncegyüttes tulajdonképpen átszivárgott lassan a református egyház St. Voievozi (Szent vajdák) utcában lévő ingatlanjaiba, az iskola melletti termekbe. A Zalomit utcai nagytermet egy-egy színielőadásra, bálra visszabérelték, ha tudták, de a legtöbbször a németektől béreltek termeket, hiszen ők százszor gazdagabbak voltak ingó és ingatlan vagyonban is.

Xala

A nagy Szovjetunió iránti hálából Románia dicsőséges felszabadításáért a Román Kommunista Párt az 1940-es évek végén, az ’50-es évek elején létrehozza a Sovromokat, névlegesen a szovjet–román közös vállalatokat, amelyek tulajdonképpen a háborús kártétel kitermelésére létesültek. Furcsa fintora a sorsnak, hogy Emil Prager, miután mint kapitalistát megfosztják mindenétől, elölről kezdi az egész életet, mérnökként állami alkalmazott lesz, egy Sovromconstrucţia nevű cégnél helyezkedik el. Akárcsak apám moldvai bujdosása idején, 1953-ban a moineşti-i Sovrompetrolnál.

•

Édesapám 1938 őszén elbúcsúzott Emil Pragertől. Gondolom, nem örökre. Talán azzal, hogy még visszamegy, hogy még fognak találkozni. Otthon jött a tél, a pálfalvi, csendes, színdarabos, búcsújáró tél. Csíkpálfalvát azért is tartották „bőcs” pálfalvának, mert a templombúcsúja télre, Szent Pál megtérésének napjára esett, télen pedig, ellentétben a nyári búcsús falvaktól, napokig lehetett mulatni. Sokszor egy hétig is. Vasárnap volt a nagy-Szentpál, hétfőn kicsi-Szentpál, aztán a legényavató bál, aztán a házasembereké.

Legalább három napig tartott a vendégeskedés, a muzsikus cigányok – nemcsak a falubeliek, hanem máshonnan is – házról házra jártak, elhúzták a gazda nótáit. Egy-egy duhajabb helyen sokszor reggelig is ott tartották őket.

Meglehet, hogy ezen a télen vetette rá apám a szemét Gál Dezső kisebbik, tizenhét-tizennyolc éves, első bálos, büszke leányára. Az első purparlé valahol az utcán történhetett, amikor is összetalálkozván a fiatal, a csitriségből alig kiserdült leányzó „Jó napottal” köszöntötte a véle szembejövő harmincnégy-harmincöt éves nagylegényt, hogy ne mondjunk, öreglegényt. Az visszafordult, s csak annyit mondott, hogy „Nem a Dicsértessék a Jézus Krisztussal kellene köszönteni a felnőtteket?”. Tudnillik a kisebbeknek, a még gyermekszámba vehetőknek ezzel kellett köszönteni a felnőtteket, az idősebbeket. Még az én gyermekkoromban is. Végül ennek az első párbeszédnek 1944. február 20-án tettek pontot a végére a csíksomlyói kegytemplomban.

1939 telén viszont már nagyon fújtak szelei a háborúnak. Otthon Laci nagyapámék is csak tengődtek, jobbára apám összespórolt bukaresti pénzéből éltek. Most már sohasem tudom kideríteni, hogyan ment csődbe Laci nagyapám, elvesztvén örökbe fogadó szüleitől örökölt jelentős vagyonának a javát. Egy elejtett félmondatból annyi ragadt meg gyermeki elmémben, hogy az öreg kezességet vállalt. Miért, kiért, mikor, semmit sem tudok, csupán csak annyit, hogy valamikor az öreg hadirokkant elkezdett begyalogolni Szeredába, a sörgyárba, ahol segédmunkásként alkalmazták. Azt sem tudom, miből állhatott ez a segédmunka, hiszen sebesült jobb karja miatt nem lehetett nagy erejű, hordókat görgető, malátás zsákokkal hátaló munkás. Bizonyára kisebb, könnyebb munkákra küldték, küldöncként hasznosították. Annyit megőriztek az emlékezők, hogy nagyon szerették őt a városban, szinte mindenki ismerte anekdotáit, humoros elszólásait. Ő is szerethette a sörgyárat, hiszen nem kellett kocsmázni, minden helyben volt. Egy-egy merőkanálnyi sör után legfentebb egy féldeci gyorsítóért szükségeltetett átlépni egy-két percre a sörgyár melletti talponállóba. Estére vígan érkezett meg a Pálfalva 12. szám alá, a megterített asztal mellé.

•

Félálmomat a szomszéd fülkéből áthallatszó szózat rombolja le. A prédikátor úgy csörtet végig a székely tántorgónak nevezett Korona expresszen, mint egy fekete szemüveges hallucináció. Világvégét hirdet, veres fenevadakról, vérbe öltözött sáskákról, pecsétek feltöréséről, utolsó trombitaszóról patetizál lelkesen, meg erről az acélszörnyetegről, mely a Moszkva téri emberpiac felé dübörög a székely atyafiakkal. Az atyafiak nem sokat törődnek a világvéggel, inkább bele-belekapaszkodnak a pálinkásüvegbe, vagy fal felé fordulva omlanak a megváltó álom mély vizeibe.

Olyan ez a vonat, mint egy remegő Paszternak-mondat, melyben egyetlen szál gyertya ég, s szamovár sziszeg. Bolygó idegenként, álomtól lázasan, mélabúsan lüktet a Kárpátok árnyékából ráhullt, koromfeketén imbolygó éjszakában. Sosem tudható bizonyosan, hogy jön-e, avagy megy, hogy elvisz-e, vagy hazahoz. Mintha egy nagy fekete lyukban keringene őrülten, olykor hirtelen fékez, a gyakori mozdonycserék miatt első vagonbéli utazója reggel az utolsóban ébred, nem csoda hát a hirtelen arcra esés ebben a tájban. Mintha majd minden utasa részeg lenne, vagy legalábbis másnapos. Úgy tántorog valahol Déda s Szeretfalva között, hogy csak kitalálni lehet, Budapestre-e, avagy Bukarest felé imbolyog alattomos egykedvűséggel. Ki tudja, holnap talán újra behúzza valaki a vészféket, ami ezen a közép-kelet-mittel-európai tájon mindig is valószínű, s reggelre Biharkeresztes helyett Predeálon áll meg mozdonycserére ez az elbalkániasult, szotyolával szeplősített acélvipera, melyet kicsinymadár-nagyanyám mindig is átkozottnak emlegetett, amióta cselédleányka korában, még a 19. század végén Brassó felől füstöt okádva Csíkba bedohogott. Valamikor akkoron ragadta el őt is, akár egy megszeppent csízt a kerecsensólyom, a Szent István-napi búcsú forgatagából egy Csíksomlyó felől érkező jóborivó, csűrdöngölő közben csillagokkal parolázó, duhaj kedvű középcsíki szabadlegény, a vasútépítő smucig cipszereknek hagyva eladósorban lévő testvérnénjét. Alajosfia Lászlónak olyan széles jókedve kerekedett a sikeres leányrablástól, hogy haláláig kitartott a derűből. Amikor az új asszonyt maga mellé ültette a bakra, úgy becsapott a lovak közé, hogy a Szereda felé lihegő gőzös is csak integetni tudott utánuk. Tulajdonképpen leszegé­nyedése is csupa jókedvből történt, holmi erdőjogosztó közbirtokossági kártyacsaták alatt, valamikor az első román világban. Leszegényedett, elment a városba segédmunkásnak vagy napszámosnak. A városi munkásosztályossággal sem hagyta cserben a derű és a jószerencse. Egy pálinkát, asszonyt, mámort szerető székely juthatott volna-e jobb környezetbe a híres csíki Czell-féle serfőzdénél? Az elbolondulásokat, a kalandokat nem is a sörök hozták, hanem a fránya vasút, melynek végtelenbe vesző útjait időközben sorompókkal, határzárakkal szaggatták döcögősre, tántorgósra messzi palotákban a nagykutyák.

Egy ilyen térképrajzoló rajzversenynek lett az áldozata Alajosfia László is, kit a serfőzőmester felküldött Brassóba sörélesztőért. A nagy kiküldetés rendkívüliségét kihangsúlyozandó vasárnapos gúnyát öltött magára, ekként is kiemelve legelső vonatra szállásának világtörténelmien jelentős pillanatát. Kiállt panyókára vetett zekében a levegőt frissen suhogtató vonat nyitott ajtajába, élvezni az ijesztően mámorító sebességet.

– Baj van, tata – mondta a kalauz. – Nem jó, nem erre a vonatra szól a biléta! Ez gyorsvonat!

– Hát eressze lassabban, a …tségit, né, hogy lebegteti a lájbimot. E szent percben csórén maradok.

Egy Brassóba megbírságoltan érkező, felindult lelkű székely merre is vehetné az útját, ha nem a fényes Koronába. Ha volt búbánat, csak eddig tartott, lám, itt székel az egyik alcsíki komatárs is, akit ugyancsak alkoholos ügyben menesztettek a Cenk alatti burgba. Őt talán valamelyik tusnádferedői korcsmáros küldte szeszért. Egy-két fröccs után indulhatnak is hazafelé, Csíkba, ha lassabban jár is a lovas szekér, csak biztonságosabb, mint az acélszörnyeteg, meg aztán itt van háromhordónyi szesz, csak egy kicsi víz kell mellé – a túl sok árt –, s máris kész az egyenes pálinka. Annál nincs es jobb, koma, én csak eccer ittam rosszat, arról es másnap derült ki, hogy petróleum vala. Gyí, te! Sepsiszentgyörgyön már énekelve vágtatott át a két koma az ötszáz liter szesszel, jókedvüket csak a víz rontotta néha, mert időnként meg kellett állani a szesz megszelídítésére. A vízhordás valahol Mikóújfalu vagy Sepsibükszád táján vált végképp terhessé, mert kiderült, hogy az alcsíki komának is vannak Háromszéken barátai. Állandóan vizet merni, hordani, vegyítgetni a szeszt, mint teszi a kancsi korcsmárosné, nagyságos ég, hát kik és mik vagyunk, komák, utolsó vízhordók? Bele a kútba a hordó szesszel! Öntsük ’sza a kútba. Csodájára fog járni a környék, különösen a férfinépe ennek a pálinkás forrásnak…

Ma már a legendákká szédült emlékezet sem tudja, hány napig tartott a pálinkás forrás fölött a dáridó, hány nap után fogyott ki a vízzel vegyített szesz a kútból, amit errefelé román neve után, közönségesen monopolnak neveznek.

Alajosfia Lászlóról csak annyit tud biztosan a családi legendárium, hogy valahol az Olt mentén újból vonatra ült, s alig egy hét teltén olyan úton tért haza, amelyen nincs vasút. Székelyudvarhely felől, át a Hargitán battyogott be Csíkba, amúgy gyalogjáró módra. Az ezerféle változatban kiszínesített utazási történet közül a legvalószínűbbnek az tűnik, amelyet a sörgyár melletti szatócs, jó komája Alajosfia Lászlónak, nevezett Löb Péter adott elő komaasszonyának, alulírott néhai nagyanyjának. Eszerint Alajosfia László, miután valahol Háromszéken újból vonatra szállt, rögtön el is aludt. Miként került Brassóban más vonatra, szintén nem tudni. Túl lehettek már Kolozsváron, mert arra ébredt, hogy kérik az útlevelet.

– Az nincs, de mért kéne, ha vóna?

– Mert ez a vonat Budapestre megy.

– Akkor itt leszállok, mert Budapestre útlevéllel én nem menyek.

Visszafelé sem jó vonatra szállt – ki tud eligazodni azokon a furcsa feliratokon? –, mert ismét felébresztették, és kérték a jegyet, amit megint nem talált. A vonat, messze elkerülve a Székelyföldet, Segesvár felé, Brassón át Bukarest felé robogott.

– Bukarestbe pedig csak akkor megyek, ha útlevél kell – mondta Alajosfia László az okvetetlenkedő vasutasnak, aki szerencsére kukkot sem értett a morfondírozásból. A vasút szolgája a legjobb megoldást választotta, nem tudni már, Segesvár táján, talán Fejéregyházán, de letessékelte hősünket a vonatról.

A legjobb helyen, gondolta magában Alajosfia László, miközben lázas gyomrát gyógyította az Ispánkút hűs vizével. Innen vezet a legrövidebb út hazáig.

Nem az ide-oda locsogó vonatokhoz kell igazodni, amelyek hol Pestre, hol Bukarestbe szédítik az embert. Petőfi Sándor csillaga iránt kell venni az utat – mondom én most utólag, az öreg helyett is. Jó nagy út vala, de igazi – vonta le a tanulságot Löb Péter, mikor komája elé tette a pálinkáspoharat, a mindennapi megszokott adagot. Monopolt sziruppal.