Szalay Károly: Szent Jeromos éjszakája

A lélek utaztatása az időn át minden ember lehető legkalandosabb és legösztönösebb, mindenekelőtt azonban legkényszerűbb vállalkozá­sa. Mert ez az útra kelés, utazás, megérkezés hármasságába kódolt kalandsorozat a szó legtel­jesebb értelmében nem más, mint az individuum személyre szabott, külön élete. Még akkor is a legszemélyesebb kaland, ha – ahogy Szalay Károly „spirituális pika­reszk” regényében Szent Jeromosé – a lehető legerősebb kötelékkel van rögzítve az ab­szolút szakrá­lishoz: Istenhez, akinek magánvalójáról, sorsot irányító szerepéről csupán egyetlen „kézzelfogható” bizonyíté­kunk van: ellentétének, a Sátánnak létezése. És viszont. Minden további ismeret hitéleti kérdés. Egyszerűbben leképezve: a szent­tel szem­ben mindig ott áll a profán. A jóval szemben a rossz. És így tovább, le, egészen az etikai magatartás leghétköznapibb szembeállításaiig. Akár elfo­gadjuk, akár nem: ezeknek a folytonos szembeállítá­soknak a mindennapos küzdelméből áll össze ma is, sőt, amíg világ a világ, amit em­bernek neve­zünk. Éljen bár a civilizált emberiség bármely ko­rában, min­dig ezekkel az alap-ambiva­lenciákkal kell szembenéznie. És mivel évei számának növe­kedésével mindezen alapvetésekkel nap mint nap megküzdeni kénytelen, a küzdés folyamata maga a titok, a benső ismeretlen. Az e legbensőbb isme­retlen útmu­tatása által vezé­relt „picaro”, a csavargó (a lét utazója) megszületik, felnő, és elindul vala­merre (kép­zeletében, lé­lekfejlődésében, akárhol), s út­ja, létének ellentmondásai során új és új isme­retekkel, ta­pasztalatokkal gaz­dagodik. Ez az uta­zás születéstől halálig tartó, de egyálta­lán nincs biz­tosíték arra, hogy az utazó a halállal céljá­hoz érke­zik. Nem mintha a léleknek nem len­ne feltéte­lezhető, de min­denkori, vele született, testen kívüli cél­ja, legyen ez akár a kül­ső, akár a benső utazás lehe­tőségei, minőség­e stb., az mégis behatá­rolt és buktatókkal, kérdésekkel terhelt.

Kérdezhetünk-e mi is, ehhez a kezdeti és végponthoz érkezve? Persze. Hiszen ez a dolga az ol­vasónak. Miért éppen Szent Jeromos (347–420) a kiválasz­tott középponti figurája a regénynek? Hi­szen voltak a Szalay ál­tal ábrázolt 4–5. évszázadfordulón Jeromoshoz hasonló, talán még nála is jelesebb alakjai az istenhitek válságokkal terhelt, korabeli variációi (pl. az Iliász-beli vadság korát idéző Mithras-hit) közül győ­zedelmesen ki­emelkedő kereszténység­nek. Például a Szókratész mód­ján – ta­lán éppen a görög filozófus vagy közelebbről: az ókeresztény próféták pél­dáját követve – egyetlen gondolatát le nem jegyző Szent Ambrus (334 k.–397) vagy az első nagy val­lásfilozófus, Szent Ágos­ton (354–430). Lehetett volna lehetősége kettejük sor­sa közül is döntenie Sza­lay Károlynak. Ő azonban írói alkatára jellemző módon a harma­dik alak meg­formálását, a leg­ellentmondásosabb, legiz­galmasabb jelensé­get választotta. Szent Jero­most, aki egé­szen emberből s nem holmi legendából és merő karizmából volt megformálva, hanem máig élő hús­ból és vérből.

Ennyit tesz az írói lelemény és a kacifántos írói szándék. Az imént említett Szent Ambrus élete és munkássága, keresztény­ségre és az eljövendő európai kultúrára vonatkoztathatóan: példa. Szent Ágostoné ugyancsak. A kü­lönbség a három nagy személyiség kö­zött annyi, hogy Szent Jeromos egészen belőlünk van, nem csupán eszméből és elhivatottságból. Földi vágyakból és éteri gondola­tokból egyszerre. Küldetéstudatból és a vele já­ró, önmagát és másokat gyötrő küzdel­mekből. Hiú­ságból, esendőségből és a nagyság tudatának pózaiból.

Szalay Károly új könyve a szerző által megadott műfaji meghatározás szerint „spirituális pi­kareszk” – s ezt csak a szemléző teszi hozzá: (ál)-történelmi regény. Szerfelett ravasz mű, s az ol­vasónak szánt csapdákkal kecsegtető. Valóságos létdzsungel burjánzik itt a szemünk láttára, kultúra halódik és van születőben, egy, eddig pusztán sémáiban ismert és felszínesen feldolgozott világ mutatja meg való­di arcát, amiben nem lehetetlen eltévedni a vertikálisan és horizontálisan, időben és térben összecsapódó vidravasak rengetegében.

A befogadás nehézségeivel elfoglalt gondolat főként a liánok szövedéke közül kivezető kényel­mes ösvényt keresi, amikor felüti a köny­vet. Első olvasatban a megszokott, idealizáló, aktuálizálha­tó eszme­világokat sugalmazó történelmi-életrajzi regényt várja Szent Jeromos életéről. S majd­nem hi­ánytalan „kiszolgálásban” van része. Hiszen a történetmesélés felszínén a lehető legapróléko­sabb kidol­gozásban meg­kapja Szent Jeromos életleírását. Korrajzot, hiteles környzetet is adalékol hozzá a szerző, nem is akármi­lyen gazdagságban felkínálva. A min­dennapi élet legapróbb mozzanatainak isme­retein, a korabeli gasztronómián, a fürdő­kultúrán, utazá­si szoká­sokon és kikötői nyüzsgéseken stb. keresztül egészen a római művésze­tig, a szerző szerte­ágazó is­me­ret­készletéből kitelhető minden le­hetségest. A teljes, 4. századbeli, deka­denciába fordult Ró­mai Biro­dal­mat, amiből egyetlen dolog hiányzik csupán: a császárság hatalom által biztosított rendje. Ami azelőtt még egyben tartja Rómát, ugyanaz, ami belső vesztét fogja okozni: egy, a birodalom több száz éves kultúrájától ide­gen új esz­mevilág, a kereszténység rohamos gyorsaságú térnyerése.

Szent Jeromos életének hetvenhárom éve alatt tizenkét császár uralkodott Rómá­ban, keleti­ek, nyugatiak egyaránt, és legalább annyi trónbitorló, egy napig császár. Az állam, az álla­mi irányítás szétesőben volt, előjeleiben megmutatta magát az ókort felváltó középkor, a limesek közvetlen kö­zelében alakulófélben lévő „bar­bár” államkezde­mények Ró­ma elleni identi­tásukat erősítendőn ös­szefogó törzs­szövetségek ké­pében előrevetítet­ték a kívülről betörő, törvény­szerűen bekövetkező összeomlást; a végzetet hozó hunok is elindul­tak már nyu­gatra a mongol pusz­ták felől. Szent Jero­mosnak még tíz éve van hátra életéből, amikor Alarik gótjai kirabolják Rómát (410). 452-ben Attila hadai vonulnak a város falai alá, s a legenda szerint csak a pápa közbenjárására fordulnak vissza. Alig több mint két évtized múlva, 476-ban Odoaker végképp megadja az akkor már csak nevében létező, kulturálisan is szétesett birodalomnak a kegyelemdöfést.

Szalay regényének viszont nem dolga ezekkel a történelmi eseményekkel bíbelődni. Jóvoltából cserébe viszont bámulatos világba csöppenünk. Hála a szerző mélyreható művészettörténeti, kultúr­­történeti, mű­velődéstörténeti stb. ismereteinek – egy pillanatra se feledjük: az olvasó külön nyeresé­ge, hogy Sza­lay Károly egyike (nagyon kevesen vannak már kívüle) korunk legműveltebb s egy el­veszőfélben lévő műveltségeszményt képviselő koponyái­nak –, rész­letes, átélt és átélhető képet kaphatunk egy fejlődése csúcsán álló civilizáció­ körülbelül fél év­századáról, egy majd kontinensnyi birodalom­ról, amelyet jól karbantartott utak há­lóznak be, az utak mentén napi járóföldre meg­pihenőhelyek, ko­rabeli csárdák és szállodák, is­tállóikban váltó lo­vakkal-öszvérekkel (ezekből a szállás­helyekből lesznek ezer évvel később a Török Birodalom és az arab világ cseppel se több ké­nyelem­mel szolgá­ló karavánszerájai), tengerén, a Földközi-tengeren menetrend sze­rinti hajó­járatok közle­kednek árukkal megrakodva, pos­tával és utazókkal, sőt: a Ke­letre kíváncsi turistákkal telezsúfolva Róma, Bizánc és a Közel-Kelet élettől pezsgő ki­kötővárosai között, s a min­denfajta hírek, eszme­cserélések naprakészen jutnak el e kultúráját kiterjesztő és önnön súlyától összeomló glóbus egyik sarkából a másikába. Minden­ki tud minden eseményről, a biroda­lom távoli sarkaiban is, mégpe­dig mindenről és mindenkiről, lett lé­gyen szó pletykákról, politikáról, írott művészetről, egyházi, vallási kérdések­ről, vitákról, irányzatokról.

Szalay Károly valóságosan lubickol a késő római élet legapróbb részleteinek ábrázolásában. Mindvégig érezteti az olva­sóval, hogy élvezi is azt, ahogyan és amiről ír. Sőt, szatirikus faunarca ki-kivillan a legszakrálisabbnak szánt bekezdések szövete mögül is. A tudós művelődéstörté­nész író pajkos öröme süt át a szövegen. Legalább nem porlad el a semmibe az egyetemes emberi­ről felhal­mozott tudásá­nak – kisebb? nagyobb? – jobbik része.

Szent Jeromos alapszándékai és hivatása szerint exegéta volt, vagyis bibliamagyarázó. Fordító és mániákus levelező. Damasus pápa megbízásából görög eredeti alapján újrafordította az ólatin Bibli­át, a Vetus Latinát, ami újrafordítást a 13. századtól kezdve Vulgatának nevezünk, s máig alapműve a keresz­tény kultúrának. De az eredeti héber szöveg alapján újrafordította az Ószövetséget is. Ugyanakkor 117 levele maradt fenn – egy hosszú, ám apokrif, Marcellához szóló levelét „idézi” is Szalay –, a szinte grafomán levelező személyében akár egy 4–5. századi Kazinczy Ferencet is tisz­telhetünk, azzal a különbséggel talán, hogy Jeromost nem taszította anyagi romlásba ez a szenve­dély. Fontos szerepet játszott ez az exegétai hivatás a korai ke­reszténység életében, az egyház meg­erősítésé­nek folyamatá­ban, hiszen a korabeli bibliamagyarázók által közvetített homíliák erede­ti feladata volt a nagy­részt írástudat­lan hallgatóság meggyőzése az Újszövetség által hirdetett tanok metaforái kibon­tásának hitelessé­géről. Jeromost azonban – mint minden zsenit – utolérte önnön végzete. Miközben meggyőződéssel vallotta, hogy a Szentírást az egyház felfogásának megfelelően kell magyarázni, ho­mí­liái­ban fon­tos szere­pet játszott a nálunk Madách művéből ismerős „homousi­on” és a „homoiu­sion”, a vegytiszta tanítás és a tévtanok küzdel­mének, a sokszor üresen tartalmat­lan, már-már ha­talmi-politikai szándékú szofisztika csatá­rozásainak eszmeharca, amely nemegy­szer szakadásig fe­szítette az addig összetartó erőket.

„Hovatovább az egész Római Birodalom keresztény hitre tér, de máris túl sokféle keresztényt is­merünk, és szűztől szerzetesig, püspöktől remetéig kevesen értik a kereszténység lényegét, kvintes­szenciáját, azt, amivel forradalmasította az emberiséget, az emberi gondolkodást, erkölcsöt és az életformát is. A szeretet vallása a kereszténység. És nézd! Nem kell már félned a pogányoktól, hogy mártírt magasztosítanak belőled. De félned kell a hittársaidtól, mert ariánusnak vagy antiariánusnak minősítenek, és akkor száműznek, kiközösítenek. A kereszténység hivatalos győzelme után megsza­badult a külső ellenségeitől, de a belső ellenség sokkal veszedelmesebb, mert amíg a külső gyűlöl­ködők erősítették a hitünket, megerősödtünk, a belső ellenség viszont halálosan legyöngíthet. Szét­marcangolja a tartásunkat, az öntudatunkat, az ellenálló képességünket, elporlaszt.”

A kereszténység „hivatalos” győzelmének dátuma 313, amikor is Constantinus császár és ke­leti ural­kodótársa, Licinius kiadják a milánói ediktumot, amely engedélyezi a keresztény vallás sza­bad gya­korlását, s ezzel a történettudomány szempontjából ugyan nem hivatalosan, de valójában tény­szerűen le­zárja mindazt, amit az ókor csodájának nevezhetünk, s megnyitja az utat a „sötét közép­kor”, egy új civilizációs felépítmény előtt.

Erősen gyanítható, hogy nem a történelmiregény-író szándékától függ, hogy megírandó műve tartalmaz-e majd saját korának szóló üze­netet, azaz lesz-e a regénynek a mához szóló „áthallása”, kifejezetten didaktikus célzata. A szándék benne rejlik a történetmesélői öntudatlanban. Ez az öntu­datlan pedig rendre a hasonlóra fókuszál, nem pedig az elválasztóra. Már annak is üzenetértéke van, hogy Szalay – egy hanyatlónak tudott civilizáció képviselője – egy lehanyatló kort ragad meg a maga kitapintható valóságában, középpontjában egy olyan figurával, aki műveltségénél, felkészült­sé­gé­nél s elsősorban tudatosultabb s nyilvánvalóan ambivalenciákkal terheltebb hiténél fogva felette áll a többnyire vakon előretapogatózó – s valljuk be: műveletlenségével és tudatlansá­gával kérkedő – koráramlatoknak, azok kicsinyes érdekek­ből fakadó, sehova nem vezető hitvitáinak.

Az imént idézett, Jeromos-barát Bonosusnak szájába adott mondatok a pártoskodás meddő és ha­szontalan, sőt öncélúan önpusztító mivoltáról bizonyosan a ma élő utókornak is szólnak, ennélfog­va a regény kulcsmonda­tainak tekinthetők. Azt is mondhatjuk, megérkeztünk mai világunkba, félig üres tarsolyunkban ezzel a máig ki nem bontott, Jeromos által leírt igazsággal: „A mi dolgunk az akarás és a nem akarás, de Isten irgalma nélkül még az sem a miénk, ami a miénk.”

A regény nagy erénye, hogy elejétől a végéig az ókor zárlatának eszmei és történelmi válságában tudja marasztalni olvasóját. Amit ebből láthatunk, az maga a csodálatra méltó modernség, az ellent­mondásaiban, gyarlóságaiban is ízig-vérig korszerű gondolatvilág, amit máig sem haladott túl az emberiség, pedig volt rá kétezer éve, hogy átgondolja, újraképezze.

S amelynek középponti figurája mégsem a térben – Galliától Betlehemig – és kultúrában – Pla­tóntól az Újszövetségig – világokat beutazó Szent Jeromos, hanem maga a Történelem. (Kairosz, 2014)