Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Anti-fejlődésregényt, az idegenség és magány párhuzamos történeteit írta meg Péterfy Gergely a Kitömött barbárral. A konklúziót a „széllel szemben nem lehet” nyers igazsága is kifejezné, a szerző azonban Kazinczy Ferenc teljes életrajzát használja fel ennek szemléltetésére. Kíméletlen alapossággal és kidolgozottsággal, váltogatott perspektívákból bizonyítja, hogy a lét megtorolja a sodrától elütő törekvéseket: a demiurgosz elbukik, amikor megváltoztatná a világot, a teremtény szenved, ha alakját nem saját természete, hanem egy világjobbító, mesterséges akarat formálja.

A Kitömött barbár egy, a korban különösnek számító barátság krónikája is: Kazinczy szabadkőműves kapcsolatai révén ismerte meg a bécsi közélet csodabogarának számító fekete Angelo Soli­mant, akit bőrszíne és rendkívüli műveltsége miatt egyszerre féltek és tiszteltek kortársai.

Bár a felvilágosodás időszakában járunk, az Afrikából rabszolgaként elhurcolt Solimanra még mindig vademberként tekintettek Bécsben, hiába vértezte fel magát európai műveltséggel előkelő márkik és tanácsosok körében. Kazinczy magyarsága miatt éppúgy idegen, lenézett barbár volt, mint a nála 38 évvel idősebb Soliman – érthető, hogy a korkülönbség ellenére is rokonszenv alakult ki a két férfi között. Péterfy Gergely jó érzékkel vette észre a párhuzamot a két férfi sorsában: a találkozásaikról szóló néhány levéltári dokumentum alapján egy barátság tragikus történetét vázolta fel, a történetek metszéspontjába pedig a viszonyra visszaemlékező asszonyt, Kazinczy feleségét, Török Zsófiát állította.

A regény jelen ideje egyetlen pillanatban összpontosul, a monológ jellegű elbeszélés innen sodródik vissza a múltba, hogy aztán időről időre visszatérjen a megrázó és szégyenteljes képhez: a már megözvegyült Zsófia a bécsi Természettudományi Múzeumban áll a vörös szekrényből kilépő fekete test, Angelo Soliman kitömött, preparált maradványai előtt. Hiábavaló volt a felvilágosodás frissítő szellemi hulláma, hiába az emberi jellem formálhatóságáról vallott nézetek, a fekete férfit halála után is bizarr, majomszerű lényként kezelték – ráadásul, hazug módon, éppen a tudomány nevében tartósították.

A kitömés több síkon is értelmezhető aktus Péterfy kötetében: jelképe annak a hiábavaló igyekezetnek, amivel az elmúlást próbáljuk feltartóztatni – másrészt tárgyiasító eljárás, ami az emberi létet természetétől idegen tartalommal tölti meg, kiszolgáltatva mások kényének-kedvének, megfosztva a humánumtól. Mindenképpen a világ rendjével való szembefordulásnak számít, amit az idő a maga mértéke szerint torol meg, simít el – a tárgy elpusztul (Soliman fára feszített bőre egy tűzeset során égett el), alkotójának pedig folyamatosan tapasztalnia kell a romlást, ami ellen hiába küzd.

Ezt a hübriszt követte el regény szerint Kazinczy Ferenc is, mikor megyei tanfelügyelőként a nyelv és oktatási rendszer átformálásával kísérletezett. Európai öntudatot akart adni a magyarságnak, aminek tunya, maradi létét gyűlölte, a kacagányos mentét új tartalommal próbálta meg kitömni – észre sem véve, hogy maga is a körülmények rabja, hogy a valósággal folytatott harcban elsőként ma­ga és családja morzsolódik fel.

Péterfy Gergely pontról pontra mutatja be az egyenlőtlen küzdelmet, aminek Kazinczy éppúgy elszenvedője, mint alakítója volt: a pénzéhes rokonok támadásai, a széphalmi parasztok ellenséges értetlensége, a spielbergi várbörtön – újabb és újabb pofon a realitásról, amire a nyelvújító-költő csak nagyobb elzárkózással, elefántcsonttornyának építésével válaszolt, az anyagból az ideák rabságába menekülve. Feleségét és gyerekeit szintén alávetette a nagy kísérletnek. „Ez is a nagy terv része volt, ahogy a könyvek, festmények, térképek, asztrolábiu­mok, kövületek, távcsövek és szobrok: hogy művelt és széles látókörű embereket neveljünk, akik jobbak lesznek, mint kortársaik […] Nemcsak a jelent szőtte át, hanem átindázott a jövőbe, ahol harminc-negyven év múlva ezek a Kazinczy gyerekek töltik meg közönséggel a képtárakat, a színházak nézőtereit, az egyetemek előadótermeit” – idézi fel a múltat a bécsi múzeumban álldogáló Török Zsódia, aki feleségként a művelt, szeszélyes múzsa szerepét kellett viselje, miközben szemtanúja volt a széphalmi birtok fokozatos pusztulásának is.

A kultúr- és létharc a kötet egészét áthatja, összefüggést teremtve az időben és térben távoli események között. A jakobinusoktól rettegő bécsi udvar retorziója az 1790-es évek elején éppolyan vakon és értelmetlenül söpör végig a monarchia értelmiségén, mint a negyven évvel később Magyarországra lesújtó, Kazinczy Ferenccel is végző kolerajárvány – az idő előtti reformtörekvések ugyanúgy kudarcot vallanak, mint a regényben is megjelenő alkimista kísérletek.

A sokszorosan összekapcsolt, folyamatosan egymásra utaló történet- és jelentéssíkok viszont gúzsba is kötik a regényt. A mesterien felépített Kitömött barbárnak éppen ez a kiszámítottság a gyenge pontja – már az első oldalaktól érezhető, később pedig egyértelművé válik, hogy bukástörténettel van dolgunk, amiben minden jelenet egy elkerülhetetlen, végzetes irányba mutat. Péterfy Gergely az omnipotens írók gyakori hibájába esik, azt is láttatja, amit nem lehetne: Angelo Soliman élettörténetét Török Zsófia visszaemlékezésein keresztül mutatja be, de olyan intim részleteket is közöl, amit a Soli­mant csak Kazinczy Ferenc leírásából megismerő feleség biztosan nem tudhatott.

Ez a fölényes ismeret idővel öncélúvá válik – nem hagy teret a képzeletnek, az olvasót pedig a kitömött barbár szerepébe taszítja: egy külső akarat passzív befogadójává válunk, tetszik vagy sem, a szerző valósággal kibélel minket saját gondolatmenetével.

A szövegpreparátum ugyanakkor ettől még kiváló lehetne. Péterfy könyve szerkezet és stílus szempontjából is profi munka, jó arányban adagolja a kegyetlenséget és érzékiséget, kívülálló narrációja még a végkifejlet tudatában is lebilincselően hat. A kontárkodást viszont a Kitömött barbár sem úszta meg, bár erről nem az író tehet: a kötetben oldalanként találni ordító helyesírási hibákat, helyenként többet is, mintha a korrektor tízesével lapozott volna – már ha korrektúrázták a szöveget egyáltalán. Mintha valaki beleböfögne egy Bach-kantátába, ácsszöggel és kalapáccsal javítana hárfát: az értelem sziszifuszi harcáról szóló könyvben ez az igénytelenség még gyalázatosabban hat – és alá is húzza a Kitömött barbár tanulságát. (Kalligram, 2014)