×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kettős jelenlét

Fischer Ernő emlékezete

Lajta Gábor

2015 // 07-08

A Pedagógus Stúdió nevű képzőművészeti kör a budapesti Fáklya Klubban kapott helyet a VI. kerület peremén. Az akkori Fáklya Klub, visszapillantva az 1970-es, 80-as évekre, a létező szocializmus oldódóan félelmetes légkörében inkább kedélyes kortünetnek látszik. Élmunkás híd és vasúti sínek a közelben, távolabb a dolgos Angyalföld. A környék este csupa árnyék, a házak szürkésfeketék, mint a rajzszén, amivel vázlatoztunk.

Az ilyen művelődési házakban mintegy búvópatakként bukkant elő a kultúra. Zene, színház, jóga, meg ki tudja még mi; igaz, én akkoriban körbe se pillantva siettem mindig a mappámmal egyenesen a rajzkör hosszúkás termébe szénporos rajzbakot foglalni, vagy végigsündörögtem a padok között, mint a moziban, ha már beállt a modell, s csak a rajzeszközök surrogtak.

Emlékezetesen szép modell volt Farkas Kati. De az is emlékezetes, amikor az egyik tanár, talán Litkey György, kedélyesen rászólt az egyik fiú tanítványra: „Ne felejtse el, hogy a mellnek súlya van! Ezt érzékeltetni kell a rajzon is. Menjen oda, és emelje meg!” Farkas Kati a felhívástól nem jött zavarba, a rajzoló annál inkább. Maradt a virtualitásnál.

A Pedagógus Stúdiót eredetileg senior rajztanárok számára hívták életre, hogy legyen hol tartani formába hozó rajzi edzéseiket. Valójában hivatásos és amatőr festők, sőt teljesen kezdők egyaránt járhattak ide „esti aktra”. Leginkább mégis: a csodabogarak. Urológus orvos, akiből évek múlva festő lesz; kémiatanár, aki kubizmust vezényelve okítja a kezdőket; egy a Római Iskola történelmi homályából itt maradt, piros ácsceruzával hallgatagon krokizó híres festőművész; becsöppenő avantgárdok, akik valami furát rajzolnak, aztán többet nem jönnek, de már messziről lerítt róluk, hogy művészek.

Ebbe a sajátos művészeti tenyészetbe csöppent bele Fischer Ernő festőművész, főiskolai katedráját jó ideje maga mögött hagyva.

Egyből megváltozott minden. Ernő bácsit ugyanis semmi más nem érdekelte, csak a művészet. A halhatatlan remekművek háttérsugárzásától övezve pillantott mindenre és mindenkire. Aki nem értette őt, hamar megérezte ezt, s inkább csinálta tovább, amit addig. A tanár úr sem erőltette rá a művészetet. Körülötte viszont kialakult egy szűkebb mag, akikkel lelkesen foglalkozott. De talpig úriember lévén a többieket sem hanyagolta el. Udvariasan hajolt oda mindenkihez. Néhányszor megjárta. Szertartásosan nyújtotta kézfogásra a kezét, mire az egyik pedagógus piktor tenyerében az ott felejtett rajzszöggel elvtársiasan belecsapott Fischer kezébe, ki erre fájdalmasan jajdult fel. A „bohém” művész észre sem vette magát. Kevésbé fájdalmas volt találkozása egy feltörekvő, már kiállító fiatal művésszel, aki generációjának jellemző sóvár arroganciájával állt az állvány mögött, s amikor a tanár úr barátságosan érdeklődött, hogy mit szokott festeni, unottan válaszolt: „Van úgy, hogy csak újságpapírokat szórok szét a műteremben.” Ááá – nyugtázta Ernő bácsi, belátva, hogy a kommunikáció köztük ezennel befejeződött.

A kis csapat a tanár úr körül azonban kitartó társasággá formálódott, s a jövőben sem bomlott fel. Nem tartoztam legkitartóbb tanítványai közé, de lazább, baráti kapcsolatunk haláláig megmaradt. Többször jártam a lakásán, a műtermében képet nézni, beszélgetni a szemeskályha mellett. Most nem idézem föl beszélgetéseinket, amelyekben a művészeti kérdéseket hol filozofikusan, hol gyakorlatiasan közelítettük meg, így felváltva bukkant elő a képviták során Heidegger neve és a wallkydos tű használatának módja. Esztétikáját írásba foglalta Fischer Ernő maga is, leghűségesebb tanítványa pedig megőrizte és rendszerbe foglalta e szellemi hagyatékot. Bennem most inkább az a kérdés motoszkál, hogy vajon miért lehetett annyira fontos a Tanár Úrnak (megszólítása immár nagybetűt parancsol) a köré gyűlő kis társaság, hogy – feltehetően elsősorban miattuk – vállalta a szakkörözés minden terhét s az akváriumszerű tenyészet oxigénhiányos levegőjét. Noha az idősödő művész természetszerűen keresheti fiatalabbak társaságát, ösztönösen is szellemi örökségének továbbélését kívánva, vagy akár inspirációt is várhat a következő nemzedéktől, Fischerben mégis valami másféle, a szokásostól merőben különböző erő is működött, ez pedig nem más, mint a jelenlét ereje. Furcsamód utólag még élesebben érzékelem, ha nem is a jelenlétét, hanem azt, hogy ennek a jelenlétnek az energiája nem gyengült, és sok évvel a halála után ugyanúgy fel tudom idézni a hangját, hangszínét, a szája sarkában bujkáló csibészes mosolyt – mintha a remekművek ürügyén egyúttal valami csínytevésre biztatta volna ifjú kollégáit. Azt pedig különösen inkább utólag látom, hogy rendkívül intenzív jelenléte, amelyet most nincs módom plasztikusan kibontani, a szűk tanítványi körben talán egy tágabb művészeti jelenlét fájó hiányát volt hivatott pótolni a mester számára. Mert lássuk be, az 1970-es, ’80-as évek művészeti szempontból nézve nem Fischer Ernő évei voltak. Az a fajta lírai absztrakció, amelyet Fischer képviselt, s amely által lehetett volna ő – tegyük fel a hasonlat kedvéért – egy magyar Bissière, a neoavantgárd idején hirtelen (és roppant igazságtalanul) időszerűtlennek látszódhatott a politika által ugyan csak tűrt, de amúgy annál kötelezőbben érvényesülő kortárs diskurzus számára. Akadt ugyan egy-két komoly és lelkes méltatója, például Szuromi Pál, de általuk sem tudott érvényesülni Fischer különleges pozíciója, ez a jellegzetesen közép-európaivá finomított franciás absztrakció, amelyben a wallkydos tű (megvallom, akkoriban az én szememben feleslegesen cizellálónak tetsző) kacskaringói a Nyugat felől inkább az osztrák, cseh és magyar szecesszió felé mutattak. S ha ehhez hozzávesszük a Fischer minden művét átható aranyszínű fénysugárzást és az ikonoknak a festészetbe egyébként roppant nehezen beépíthető formai hatását, akkor előttünk áll egy, a Kelet, Nyugat és Észak hármas szellemiségét egyesítő kivételes festői életmű.

Visszakanyarodva a jelenlét erejéhez, csábítónak tetszhet összevetni a Tanár Úr emberi alkatát, tartásának, tekintetének átható koncentráltságát festményeinek metafizikájával, a szájszögletében bujkáló félmosolyt pedig képeinek játékos vonalaival. Kétségkívül, a művek ilyen értelemben is lenyomatai testképünknek, alkatunknak, idegsebességünknek, s mégis – fájdalom – a műalkotás maga már nem élet. Nem pótolja az egyszeri, megismételhetetlen jelenlétet. Az emlékezés sem, ami csak szó, s nem tehet mást, csupán utal valamire, ami már nincs. Ritkán bukkannak fel olyan alkotók, akik mindenestül beleolvadni látszanak a műbe. Az ő emberi jelenlétük mintha titok lenne. Másoknál a kérdés az, hogy ugyan mire van még szükségük, mit akarnak még elmondani a művön kívül.

Fischer Ernő tanári szerepe talán olyan kényszerítő személyes létszükséglet lehetett számára, amely a művészetéből indult ki ugyan, mégis önálló életre kelt, s melegséggé, odafordulássá, önérzetté, felszikrázó keménységgé, a gondolatok játékává vált, s mindezt együttesen nevezhetnénk akár egy puritán ember szellemi kicsapongásának.

Fischer művei desztillátumok, érzékeny, áttetszővé hangolt egyéniségének tovább finomított kivonatai.

Az emberre emlékezünk, a művek láthatóak. Jelenlétük állandó.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben