Holtak háza

Szürke, akár egy betiltott
alapítvány székhelye. Orrát
belül az üveghez nyomja valaki,
Firsz jut eszembe, de ő nem lehet,
azokat az ablakokat bedeszkázták.

Nyugtatom magam, ha akarna,
ki tudna jönni, és nem veszem
észre kívül a lakatot. Közben
érthetetlen hadjárat zajlik
mindenki ellen, s ahogy mennénk

haza, lábunk utcára hajított
virágcsokrokat zúz pépes
darabokra. A semmi történik
éppen, emlékké válok magam is,
megunt ruháim konténerben.

Valaki jól preparált zongorán
a Forradalmi Etűdöt játssza,
a hangok úgy csoszognak,
mint egymáshoz láncolt
foglyok Szibériában.

Legyél vad a pokolban

Szolárium-nyár fonnyasztja
a bőrt, izgága szelek söprik
az összepöndörült akácleveleket.
Elsivatagosodik a kert,
a homokhátakon lassan tevével
kéne közlekedni… Nevet már
adtam is neki: Rimbaud Warrior.

Rendőri túlkapások mindig
lesznek, annyi szent. Hogy ez
miért most jut eszembe? Nem
tudom. Kordé kereke nyikorog,
pedig nem halad sehova,
a vesztőhelyből kiállítási
tárgy lett, a helyi folklór része,
akárcsak a kuvikrikoltás éjjel.

Ketrecébe zárt vihar rázza
a rácsokat. Könnyített papírról
olvasok nehéz verseket.
Ez már a végtelen, mely hajnal
óta tart: metszik egymást
a párhuzamos világok.

Nincs kéz

Rúgd föl a megváltók asztalait,
guruljanak szét a hamispénzek,
melyeket a vallásgyár futószalagjain
gyártottak a semmiből. Lökd
hanyatt a kufárokat, érezzék, milyen.

Kire csak rámutattak, rángatózva,
magától esett hanyatt. Nyíljon
a tömeg szét mögöttük, a lépcsőkön
zúzzák magukat darabokra.

Taszítja minden egymást, meg-
sokszorozta önmagát az undor.
A száműzött középpont kívül kering,
mint az űrszemét, nincs kéz, hogy
a semmiből a helyére visszarántsa.

Sajog a lábam, tán el is tört,
üvöltök, mint akit ölnek, és annyira
megfeszül minden sejtem a rettegéstől,
hogy a torkomon kicsorbul a kés.