A romantika utórengései

I.

…Agyam egy rendszer tengelyét
forgatta, így remélve, hogy
a szétszórt foltok, képzetek
futnak valami alakot.

Később kezemben fejszenyél,
nyűgöztek álmok, ludditák,
s romboltam – szűnjön végre meg
ez ésszel-megfojtott világ.

Ma létem tespedt Kényelem;
csak úgy ontják a meleget
roncsok, kallódó darabok
s a mindennapi hiszekegy.

Hogy megmozdítsam bal kezem,
túl sok belátás kellenék…
Kering a híg, fölolvadott,
megfejthetetlen törmelék.
•
Távolság sír bennünk, s fel sosem nő,
bárha minket logika-él ural,
bukásunk bennünk mindig fiatal,
és ragyog az elválasztott Emlő,

ha véd is gátja megszokásainknak,
elér az őrző, rezzenetlen lényeg,
fájdítva szívét minden mennyiségnek,
hogy sírni kezdünk majd… mert… fojt az ingnyak.

Távolságunk szent, mert Tőle tép el:
a bűn, mely minket az éggel összeköt.
És boldogok vagyunk, mert bűnösök –
utunk ez, s fogyhatatlan, örök étel.

•
Házunk magára gondolt egyszer.
Lett csönd, napokra. S mi helyett?
Valami kérdő, furcsa fényben
fürdött a negyedik emelet.

Csak most derült ki: felmosóvíz,
páfrány cserépben, ablakok.
Csempék fehérje, kocka-rajza.
Egy kilincsgomb döbbenten csillogott.

Halkan becézte elredőnyzött
szobánk sarkát egy kistükör.
Fénykép, tekergő párnadísz csak –
mindebben nyílt gúny tündökölt.

Hasztalan próbált felhevülni
a csirkemell a tűzhelyen,
s felismerte, hogy ő az eszme,
maga a zengő Küzdelem.

Ágyunk kiterjedt, engedelmes
élannal vetve szét a négy
lábát, s tövig-gyűrt mosolyokba
rejtette égő szégyenét.

Tömegvonzásról mormolászott
báván a kapuboltozat
hajnalig… Állt az asztal szélén,
s lehullott egy üveg Prozac.