Sorsmetszet, avagy a rettegés metaforái

Kányádi Sándor költészete az 1980-as években. A Sörény és koponya című kötet

Egy történelmi esemény jellemzésével kezdem előadásom, mielőtt Kányádi Sándor Sörény és koponya című kötetének elemzésébe fognék. Azért fontos e kötet esztétikai értékelését történelmi háttérelemzéssel kezdenem, mert bármennyire is igaz, hogy az irodalmi szövegek értelmezésekor a textust függetlenítenünk kell mind a szerző, mind az adott kor adta összefüggésektől, véleményem szerint a rendszerváltás irodalmát, illetve a kisebbségi magyar irodalom jó részét nem lehet teljesen szeparáltan elemezni ezektől. Ahogy Pécsi Györgyi is utal rá: „az erdélyi magyarság tragikus létveszélyét nem a (nem létező) civil szerveződések, nem a média s nem a politikusok szólaltatták meg érvényesen, hanem egyedül a romániai magyar irodalom. A Sörény és koponya kötet újólagos olvasásakor sem mehetünk el a megszületés rettenetes körülményei mellett, bár ezek nélkül is érthető a versek motívumrendszere, de értelmezhetőbb a könyv egyszólamúsága.”¹

A rendszerváltó évek egyik fontos, induktív eseménye volt Budapesten a romániai falurombolás elítélését és megszüntetését követelő tüntetés. Az 1988. június 27-re meghirdetett, és békésen lezajló demonstráció – amelynek szervezésében az akkori magyar ellenzéki körök szinte mindegyike részt vett – Nicolae Ceauşescu államfő, a Román Kommunista Párt (RKP) főtitkára 1988. április 29-i, a Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén bejelentett tervei ellen irányult. A településszisztematizálási tervek lényege az volt, hogy 2000-ig a mintegy tizenháromezer romániai falu közül a nem életképes településeket lerombolják, és helyükön úgynevezett agrárcentrumokat hoznak létre. Természetesen először a magyarlakta falvakat nyilvánították életképtelenné, de veszélyeztetettek voltak „a német nemzetiségű falvak is, mivel lélekszámuk az NSZK-ba történő erőteljes kivándorlás miatt folyamatosan csökkent. A tervezett településrendezés nyilvánvalóan e nemzetiségek szellemi hagyományai és közösségi tudata ellen is irányult, erősítve a román lakosság módszeres betelepítésével támogatott homogenizációs folyamatot. Mindez ellentétes volt a polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányával és a helsinki záróokmánnyal, amelyeket Románia is aláírt.”²

A közösségi és személyes identitáson túl tehát a romániai magyar kisebbség léte vált veszélyeztetetté a ceauşescu-i terror évei alatt. Kányádi Sándor erről a veszélyeztetettségről már a hatvanas évek verseiben is hírt adott olyan megközelítésben, hogy az identitásválsághoz köthető ábrázolt élményen túl levonta az erkölcsi konzekvenciát is, példázattá emelve mondanivalóját. Az 1968-as Fától fáig például „a személyes helytállás és küzdés önként vállalt morálját és az elviselt tragikus élmények feloldását fejezi ki”.³

Ha a Fától fáig című vers lovait kereső kisfiújának kilátástalan helyzetétől az 1981-es Sörény és koponya című versig tartó eszmei ívet vázoljuk, láthatóvá válik a közösséget megtartó identitásba vetett hit válsága. A fától fáig-ban megfogalmazott, anyatejből ecetté lett illúziótlan józanság a meg nem talált, elhullott ló tetemének képében az identitásvesztés szimbólumaként fogalmazódik meg újra az 1981-es versben. Itt már a kereső gyermek, a lírai alany háttérbe szorul, átadva helyét az elhullott állat naturális ábrázolásának.

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere-nyomok

A versben többször ismételt archaikus időhatározó az Evangéliumokban egyértelműen Krisztus feltámadására utal, itt azonban a tetem elhullásának idejét érzékelteti, tehát szó sincs feltámadásról, az elmúlás visszafordíthatatlan. A vers zárása teszi csak egyértelművé, hogy ugyanaz a motívumrendszer (az elveszett lovait kereső kisfiú) a költemény alapja, mint a Fától fáig verskompozíciónak:

mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

Nem az állat elhullása, hanem a biztonság, az identitás elvesztése itt a megrendítő, ez váltja ki a zokogást. A „dögre settenkedő farkasok” pedig egyértelműen a közösségi és személyes sors ellen irányuló veszélyt jelképezik. Az 1980-as évek diktatórikus viszonyaira reflektáló vers – ha figyelembe vesszük a ló és a zokogó lírai alany (a kisfiú) szimbolikus jelentésrétegeit – a közösségi identitás válságával párhuzamba állítja a személyes identitás elvesztésének lehetőségét. Ebből a lélektani-hitbeli válságból jut el a lírai szubjektum az 1990-es évek elejére a remény, a megtartó irgalom megfogalmazásáig. Erről Kányádi-monográfiájában így ír Ködöböcz Gábor: „A ló – a kányádi-költészet egészére kiterjedő érvénnyel – érték- és sorsjelképként, az áldozat-mítosz szenvedő alanyaként jelenik meg. […] az elpusztított ló sorsában jelentheti a derékbatörtséget, a létbeli csonkaságot, utalhat az aktuális elmondhatatlanságra és közölhetetlenségre.”⁴

Az 1989-ben Debrecenben megjelent Sörény és koponya című kötetben „a megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként” vall Kányádi – így foglalja össze a tematikát Cs. Nagy Ibolya a könyvhöz írt ajánlójában. A nyolcvanas években Romániában csak gyermekverseket publikálható költő örök játékossága átvillan azért a diktatúra, a kisebbségi lét tragikumainak látleleteit megfogalmazó költeményeken, egyfajta szarkasztikus kettősséget megteremtve. Ez leginkább a Körömversek ciklus haikuira igaz. A szerző így vall ezekről: „Ez az egész gyűjtemény abból a becsvágyból fakadt, hogy el akartam foglalni, magaménak, magunkénak akartam tudni elsősorban a szűkebb pátriámat, Erdélyt, aztán, hogy megjött az étvágyam: a világot, a fél világot, egy-egy darabkát legalább innen is, onnan is […] A nyolcvanas évek elején s egyáltalán azokban az időkben, amikor nemigen volt ahová írni […] akkor jött segítségemül Kosztolányi. […] Az ő emlékezetére neveztem a magam tizenhétszótagosait körömverseknek a nyolcvanas évek elején.”⁵

A huszonnégy darabból álló ciklus haikui tartalmi szempontból epigrammává alakulnak, mert a formai sajátosságokat ugyan betartja Kányádi, de a japán zen tanokra jellemző természeti elemekhez való kötődést és az ezekből levezetett filozófiát európaivá avanzsálja. A versek tematikáját így a diktatúra által meghatározott emberi sors ábrázolása határozza meg. „Harcos versek ezek: lehetetlen nem mögéjük látni a teret és a kort, amelyben születtek.”⁶ A diktatúra jellemzésénél Kányádi hangneme a szenvtelen, kimért tónustól („Szögesdrót-eső. / A magasság is hozzánk / alacsonyodott.”) az ironikuson keresztül („Háziasultál? / Begyeld, amit elibéd / szórnak – s burukkolj!”) jut el a szarkazmusig („Ne légy kishitű! / Volt idő, hogy emberhúst / mértek Enyeden”). A korszakra jellemző lelkiállapotot feloldhatatlan ellentétekkel fejezi ki („A senkiföldje / gondosan felszántva – s a / mienk parlagon”). Több vers pedig az írás–nem írás, megszólalás–elhallgatás problematikáját fejezi ki áttételesen („Nyeld le a nyelved! / Egyszer jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer”) vagy egyértelműen, erős érzelmi, hangulati indíttatással („Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!”). A ciklus utolsó verse hűen tükrözi a diktatúra kiszolgáltatottságra épülő rendszerét: „és majd elfognak / és majd felkötnek és majd / föl is támasztanak”. A haiku utolsó sora egyaránt értelmezhető a reménytelenség ironikus és a hitbe vetett remény kifejezéseként.

A kötetben Kányádi gyakran a távolságtartás poétikai technikáit alkalmazva ábrázolja az abszurditásában is tényszerű környezetet. Ezek a technikák: a példázatos narráció, az irónia, az általánosítás és a tér- és időbeli elvonatkoztatás. Ez utóbbi jellemzi leginkább a Vannak vidékek ciklus verseit. E költeményekben a vershelyzet, az, ami történik, vagy amilyen körülmények között realizálódik az ábrázolt lírai valóságban, az nem az itt és most jelene, hanem egy általánosított tér és idő eseményeinek rögzített, filmszerű leírása. Ezáltal a befogadó csak mint általában valamikor, valahol, valamilyen elképzelt helyzetben beteljesülő tragikumot értékelheti az ábrázolt szituációt. Általános értelemben tehát például feloldódik a diktatúra elnyomásában elszenvedett hallgatás és a diktatúrát elsöprő, véráldozattal is járó forradalom képe az Indián ének utolsó versszakában: „Vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek / viharra várnak.”

A példázatos narráció érvényesül a Szürke szonettek című ciklus költeményeiben, amely szintén képes oldani a versekben megjelenített és átélt tapasztalat traumáját. A tücsök és a hangya ezópusi történetét feldolgozó nyitó szonettben például a hangyaszorgalom szembeállítása a léha életvitellel egy másik aspektusból más tanulságot állít az olvasó elé: „ki mit gyűjt beadja / morzsáig beszolgáltatja a bolyba […] s ti szabadnak hitt társaim azóta / is rajtam fenitek léha nyelvetek / ki koplalok bár de szabadon cirpelek.” Az idézett szakaszok tehát általánosítva, példázatos jelleggel a korabeli Romániát és Magyarországot egyaránt jellemző kommunista diktatúra metszetrajzát adják, nem nélkülözve az irónia hangnemét sem. A példázatos jelleg áttételesen érvényes a Barbár szonettek, a Dachaui képeslapokra és a Pergamentekercsekre című rövidebb ciklusokra is. Ezekben a versekben az idő és a tér átvitele, vagyis a német haláltábor, az ókori Egyiptom fáraója és rabszolgái vagy a dühös barbár kán világa mind a lírai én jelenének metaforái, tehát a ceauşescu-i diktatúra őrülete időben és térben más-más horizonton, de realizálódik a költeményekben.

A Sörény és koponya című kötet első, Dísztelen dalok című fejezete azonban tudatosan kerüli ezt a távolságtartó, tér- és időbeli elvonatkoztatást. A Helyzetdal, a Dokumentumlíra vagy a Dísztelen dal soraiban az 1980-as évek romániai diktatúrájában a kisebbségi lét állapotáról személyes hangnemben, ironikusan vall Kányádi Sándor. Pécsi Györgyi monográfiájában így ír erről: „A képviseleti, profetikus költői szerep demitizálása a Kányádi-versek életközeli, valóságvonatkozású, szociografikus, lélektani realisztikus verseiben valósul meg. Vizsgálat, önvizsgálat részévé teszi önmagát mint a diktatúra megfélemlített emberét, verseiben azt a paradoxont jeleníti meg, hogy a heroikus vállalás nagyságához, eszmei tisztaságának hiteles képviseletéhez a költő mindennapi életének számtalan megalázó helyzete s olykor a költő emberi gyöngesége társul.”⁷

A kötet utolsó két fejezetében (Űrsorompó, Históriás énekek odaátra) a személyesség válik uralkodóvá, a költői játék helyét a megszólítások líraisága foglalja el. Az Űrsorompó első verse, a címével Móricz-regényt idéző Isten háta mögött egy – Kányádira mindig jellemző egyszerű pontossággal megfogalmazott – négy versszakos fohász. A teremtőt megszólító, személyes hangnemű imára nem a szakralitás, a transzcendencia a jellemző, épp ellenkezőleg: az immanencia és a humánum. Isten, a megszólított egy közeli jótevő, akivel a lírai alany kiegyensúlyozott, tegeződő viszonyban áll („előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is”), aki azonban magára hagyta szeretteit, pedig ők az Isten háta mögött „örülnének” mosolyának. A költemény tematikája két részt alkot: az elfogadás és a könyörgés szólama építi fel a fohász egészét. Az első strófában a nélkülözésekkel telt, üres karácsonyt szomorúan tudomásul vevő kijelentés után a hiábavalóság megfogalmazása teszi visszafordíthatatlanná a beletörődést („hiába vártok / nem jönnek a három királyok”). Ez nem a remény, a fohász hangja, hanem a szomorú sors elfogadásáé („megértjük persze mit tehetnénk”). Ezt követi a második, könyörgést megfogalmazó szakasz, melynek kezdő de kötőszava magában hordozza a sors elleni tiltakozást is. A fohász egyetlen, mégis mindent felülíró érve pedig a szeretet, azaz az evangéliumi ígéret, mely szerint Isten nem hagyja el az elesetteket („a szeretetnek / hiánya nagyon dideregtet”). Ez a kötet egyetlen olyan verse, amely a létveszélyeztetettség megszüntetésének alternatívájaként az istenhitet adja meg.

A kiszolgáltatottság feloldásának lehetőségeként sorakoznak a könyv utolsó fejezetében az üzenetversek, melyek közül összetett jelentésrétegei és intertextualitása miatt a Krónikás ének Illyés Gyulának – odaátra című alkotást emelem ki. „Vállalni a kisebbségi sorsot, azonosulni nemzeti-nemzetiségi közösségével, egyetemessé emelni a vers segítségével a csonkítottság, a magukra hagyatottság, a megtiportság, elnyomottság kelet-európai változatát ma is annyit tesz: vállalni a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, az önbecsülést sebesítő félelmeket, a kiszolgáltatottság szégyellni való reflexeit, a fennköltségétől megfosztott, lelkében lemeztelenített embert” – fogalmazza meg Cs. Nagy Ibolya a Sörény és koponya kötet egészére jellemző, de leginkább az ebben a versben vállalt sorsközösséget az elnyomott és létében veszélyeztetett romániai magyar kisebbséggel.⁸

A választott műfaj, a jeremiád a középkori és a kora újkori magyar dalköltészet jelentős formája volt. Mindenkori feladata a krónikás részéről, hogy hírt adjon a közösségnek a távol aratott győzelmekről, helytállásról, a hősök példájával erősítve a nép kitartását, bizakodását a vészterhes időkben. Ez a hírmondás Kányádi krónikás énekének is jellemzője, címzettje pedig az odaát lévő anyaországi magyarság, illetve a tisztelt költőtárs, Illyés Gyula. A bizakodásnak azonban nyoma sincs a versben, hiszen „ég már a szekértábor”, ez a védelmet nyújtó haditechnikai készítmény. Ahogy égett egykor Muhinál, úgy porlasztja, emészti a mai magyarságot is. És ahogy egykor Mohács, Rákóczi, Petőfi és Trianon idejében, úgy a nyolcvanas években sem csak a külső ellenség áldozata a szülőföldje mellett kitartó nép. A zsoldosok, a kilovaglók, a hópénzt követelők, a suttyomban latolgatók ugyanolyan ellenségei annak az embernek, akinek mégis azt parancsolja a sorsközösséget vállaló költő: „de meg se add magad”. A tönkrevert védőkkel együtt tehát a „szenvedés totalitását, de egy sorsközösség vállalását is”⁹ vallja Kányádi. A vers gazdag utalásrendszeréből kiemelendő a János apostol első leveléből átemelt parafrázis (2,19): „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk” – a Krónikás énekben így fogalmaz a költő: „akik elmentek közülünk / nem voltak közülünk valók / mert ha közülünk valók lettek volna / nem mentek volna el”. A bibliai szónak az ad nyomatékot, hogy a strófa a parafrázis folytatásaként az utolsó vacsora áldozati bemutatását, az eucharisztia képét idézi az elme­netel–maradás, az átállás–helytállás párhuzam metaforájaként: „szétosztjuk az úr testét / utolsó kenyerünket”.

A költemény záró versszaka az égő szekértábor képét ismétli, de fontos tény, hogy a verskezdethez képest változik ugyanannak a képnek a jelentése: immár a sorsközösséget vállaló helytállás egyetlen alternatívájaként értelmezhető, vagyis az áldozati magatartás meghatározójaként. A hittel telt áldozatvállalás perspektívájából pedig „potomság” a halál is – ahogy idézi Kányádi a költőelőd Petőfi utolsó szavát a segesvári csatában (a költemény címzettjének, Illyés Gyulának nem sokkal a vers megírása előtt jelent meg Petőfi-monográfiája). Az ezt követő szakasz melléknévi értelemben használt, párhuzamba állított határozószói („a hajdani / a majdani”) arra utalnak, hogy a halált rejtő kukoricás veszedelme – amely egyszersmind a kétfelöl szorongatott haza szimbólumaként is értelmezhető – nem múlt el, a magyarság akkor is, most is áldozat.

Kétségtelen, hogy 1989-ben minden megváltozott azzal, hogy mind Magyarországon, mind Romániában elsöpörte az addig elnyomott nép a kommunista diktatúrát. Amellett, hogy a két ország rendszerváltásának folyamatára – ma már tudjuk – egyaránt hatással volt mind a magyarországi, mind a romániai magyar irodalom, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az erdélyi és moldvai magyarság léthelyzetének veszélyeztetettsége nem szűnt meg a rendszerváltással.

Kányádi Sándor versei a nyolcvanas években tényszerű félelmet jelenítenek meg, nem csupán látomások. Máig hatóan fejezik ki a lét elpusztíthatóságának botrányát.

Jegyzetek

¹ Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor, Kalligram, Pozsony, 2003, 132.

² Békés volt a román falurombolás elleni budapesti tüntetés, http://mult-kor.hu/cikk.php?id=39114, 2013. június 27.

³ Új magyar irodalmi lexikon, szerk. Péter László, Akadémiai, Budapest, 1994.

⁴ Ködöböcz Gábor, Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében, KLTE, Debrecen, 2002, 179–181.

⁵ Csipkebokor az alkonyatban. Kányádi Sándor egyberostált műfordításai, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999, 375.

⁶ Török Attila, A haikuról = Új Symposion, 1991/1–2.

⁷ Pécsi, I. m., 134.

⁸ Cs. Nagy Ibolya, Önfelmutatás és harangzúgás. Kányádi Sándor: Sörény és koponya = Uő, Kérdez az idő, Felsőmagyarország, Miskolc, 2002, 143.

⁹ Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945–1990), KLTE, Debrecen, 1997, 70.

Az előadás a 42. Tokaji Írótábor konferenciáján hangzott el, 2014. augusztus 14-én.