Napló múltidőben

1955. június 4.

Emlékszilánkok valamikor a múlt század ötvenes éveinek elejéről.

Édesanyám matat a könyvespolcon, Darvas József Város az ingoványon című regényét keresi. Akkor, később – nem tudom; talán könyv van a kezében, rám néz, halkan, rosszkedvűen annyit mond: Ez valaha író volt.

1955. június 4-én Darvas József népművelésügyi miniszter volt. Épp azzal volt elfoglalva, hogy az április 14-én antimarxista, pártellenes nézetei miatt minden párttisztségétől megfosztott, majd április 18-án a miniszterelnökségből kiebrudalt Nagy Imre szófogadó miniszteréből hogyan alakuljon villámgyorsan át – a Magyar Dolgozók (kommunista) Pártja éppen érvényes egyetlen helyes irányvonalát képviselő Rákosi Mátyás által kinevezett új miniszterelnök – Hegedüs András szófogadó miniszterévé.

Nagyon akarta. Sikerült. Csak 1956. október 25-én tudták elvtársai és ellenségei kihúzni feneke alól a bársonyszéket.

1947. szeptember 24-én még mint parasztpárti országgyűlési képviselő lett Dinnyés Lajos kormányában építésügyi és közmunkaügyi miniszter. Dobi István első, majd második kormányában és 1950. február 24-ig a harmadik Dobi István-kormányban is az építés- és közmunkaügyekért felel, akkor átveszi Ortutay Gyulától a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irányítását. Rákosi Mátyás kormányában vallás- és közoktatásügyi, Nagy Imre kormányában népművelésügyi, Hegedüs András kormányában népnevelési miniszter.

Szállóige volt a korban: Káder nem vész el, csak átalakul. Sztálin elvtárs már 1935. május 4-én, a Vörös Hadsereg Akadémiájának évadzáró ünnepélyén megmondotta: „Mi, bolsevikok – különös szabású emberek vagyunk.”

Darvas József különös szabású ember volt: nem volt gerince.

Moszkvában úgy döntöttek, hogy Nagy Imre, a magyar minisztertanács elnöke megy (pontosabban: röpül!), Hegedüs András – Rákosi Mátyás kreatúrája – jön. A kormány marad. Darvas József marad.

Régi magyar mondás: Vette a kalapját, és maradt.

A miniszteri bársonyszéknek természetesen a proletárdiktatúrában is ára van: Darvas József többórás beszédben bűnbánóan önkritikát gyakorolt.

Az „önkritika” a kommunisták kötelező, folyamatos, nyilvános, szertartásos öntisztulása. A kommunista írókat lelkiismeret-furdalásuk késztette önkritikára, a politikusokat okosan számító észjárásuk.

Soha többé! – fogadkozott krokodilkönnyeket ejtve Apró Antal elvtárs 1956. október 6-án az általuk kivégzett Rajk László elvtárs és társai temetésekor, s alig két év múlva csendestárs Nagy Imre elvtárs halálra ítélésében, felakasztásában.

A hatvanas évek végén a „Lukács-óvoda” ifjú tagjai mesterük tanácsára időnként kötelességszerűen meghallgatták, megvitatták, elemezték és értékelték egy-egy társuk önkritikus, szánom-bánom vallomását. Életemben egyszer s véletlenszerűen találkoztam mesterükkel, Lukács Györggyel. Belgrád rakparti otthonában azt magyarázta munkahelyi főnökömnek s nekem, hogy Kassák Lajos – a sok mindent túlélt agg marxista ellentmondást nem tűrően állította: Kassák ezért rossz író, ezért gyenge költő – alapvető bűne az, hogy nem gyakorolt önkritikát, nem bánta meg ideológiai tévelygéseit. Arra gondoltam: Lukács György viszont, aki 1956 lázas, feltámadás illatú napjaiban miniszter volt Nagy Imre kormányában, néhány év múlva önkritikát gyakorolt, és visszalépett a Nagy Imrét akasztófára juttató Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspártba.

Önkritikus, öntudatos kommunista hitvallás: Mától kezdve, elvtársak, minden másképpen volt.

Nem felejtettem el, az idő sem mosta ki emlékezetemből fél évszázada halott édesanyám Darvas Józsefről mondott szavait: Ez valaha író volt.

A Csillag 1955. júniusban (évtizedekkel később antikváriumban vásárolt példányom utolsó oldalán a hajdani tulajdonos tintával följegyezte a vásárlás dátumát: 1955. jún. 4. szombat) közölte Darvas József terjedelmes, önkritikus, az új helyzetet értékelő előadásának – A márciusi határozat és a kulturális forradalom feladatai – szövegét.

Eseménydús volt hazánkban a hétvége hatvan évvel ezelőtt.

1955. június 4-én, szombaton 577 magyar gyerek született. Ezen a napon szabadult amnesztiával Papp Simon, a MAORT (Magyar–Amerikai Olajipari Rt.) hajdani vezérigazgatója, akit 1948. augusztus 12-én letartóztattak, és koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek. Rákosi Mátyás és Hegedüs András vezetésével aznap reggel párt- és kormányküldöttség indult – hivatalosan: baráti látogatásra – Romániába. A baráti, szocialista országok egybegyűjtött helytartóit tájékoztatták a Belgrádból Bukarestbe érkezett szovjet vezetők: Moszkva békét kötött Belgráddal, Joszip Broz Tito mától kezdve újra kedves elvtárs, és nem láncos kutya. Feltehetően két pohár pezsgő között néhány baráti szót ejtettek egymás között az elvtársak arról is, hogy a május 14-én létrejött, általuk aláírt megállapodás alapján hétfőn, június 6-án életbe lép a Varsói Szerződés, a szocialista államok örök és megbonthatatlan barátságát rögzítő katonai szövetség.

Darvas József, gondolom, vasárnap, június 5-én részt vett az Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Beszélgetett írókkal, kezet fogott Örkény Istvánnal, barátságosan vállon veregette Kónya Lajost, mosolyogva üdvözölte Benjámin Lászlót. Este, lefekvés előtt talán belelapozott a Csillag új számába, de aligha volt kedve apró betűvel nyomtatott, harminchat oldal terjedelmű előadásának szövegét újra elolvasni.

Örkény István, Kónya Lajos, Benjámin László, akiket pártellenes, revizionista nyilatkozataikért nyilvánosan megdorgált a miniszter, ha kezükbe került a folyóirat, biztosan elolvasták.

Darvas szerint Örkény István a sematizmust önkritikusan elítéli, de a szocializmus építésében elért nagyszerű eredményeinkről megfeledkezve, a pártosság igazságtartalmát nem értve, félreértve, helytelenül és tévesen ítéli meg az 1949–1953 között született irodalmi alkotásokat. Elrettentő mondatokat idéz. „Lyukas mogyoró könyveket írtunk”, amelyekben „csak torzképe látszik a világnak”, „megszűntünk a nemzet lelkiismerete lenni”. Darvas szerint mindez a pártos irodalom egészének cinikus lebecsülése.

Kónya Lajost azért ülteti szégyenpadba Darvas, mert az Új Hang 1954. novemberi számában közölt írásában egyetértett Örkény Istvánnal.

„Maszattá rondult ujjamon a hímpor” – idézi Benjámin László költeményét az ifjúkorában szabadverseket is írogató miniszter, s igaztalannak tartja a költő ítéletét régi, pártos verseiről.

Darvas szerint „az írók önkritikája valójában önmarcangolássá torzult. S ezzel nemcsak igaztalanságot követtek el – hanem önkritika címén valójában az egész pártos irodalom kispolgári revíziója indult el.”

Ebben a magatartásban felmérhetetlen veszély rejlik – Darvas szerint. A szocialista realizmus megtagadása a polgári kultúra feltámadásának iszonyú lehetőségét rejti magában, holott – ha marxista vagyok! – tudnom, hinnem, vallanom kell, hogy a két világháború között „a kultúra hanyatlása, elfajulása: ez volt a jellemző”. Két magyar írót is megemlít név szerint mint a polgári kultúra mocsarának képviselőit a múltban. „Hogy néhány példát mondjak: Márai Sándor a felszabadulás előtt az »Egy polgár vallomásai«-ban s általában irodalmi munkásságában a fasizmus ellen is szólt. Viszont a felszabadulás után kiderült, hogy valójában milyen szűk burzsoá alapról bírálta a fasizmust is. Ő és köre – a polgári irodalom zöme, a Babits-utódokkal együtt – az igen-t már nem tudták kimondani a népi demokráciára.”

Márai Sándor okkal-joggal riadt meg mindattól, ami 1945 után, Magyarország katonai és politikai gyarmatosításakor történt. A nácikat éppúgy lenézte, megvetette, mint a kommunistákat, s amikor úgy érezte, hogy hazájában becsületesen magyarul már hallgatni sem lehet, elmenekült. Ha valamikor, amerikai otthonában netán kezébe került a Csillag júniusi száma, s időt szánt Darvas József fűrészpor állagú, soha vége nincs hosszú írásának elolvasására, valószínűleg nem nevének elmarasztaló említése okán, de gondolhatta úgy a miniszterré törpült íróról: ez egy bolsevik idióta!

„…Nem volt olyan erő ebben az országban, amely a nép legjobb törekvéseit valóra tudta volna váltani. Ma van: a munkásosztály, s ennek élcsapata a párt… Hűnek lenni a néphez ma annyit jelent, hűnek lenni a párthoz. Petőfi hitvallása – »A néppel tűzön-vízen át« – a mai író és költő számára ezt jelenti: a párttal tűzön-vízen át!” Egy ilyen ostoba, Petőfi Sándor hajdan lelkes felkiáltását kommunista pártjelszóvá silányító mondat olvasásakor Márai Sándornak – túl azon, hogy felment a vérnyomása – biztosan eszébe jutott, hogy a pártkatonává züllött hajdani író állításával szemben Petőfi Sándor annak épp az ellenkezőjét harsogta keserűen-indulatosan a világba:

magyarok vagyunk,
A párt, a párt és mindörökké csak párt
Sok század óta átkos jelszavunk.


Darvas József nemcsak megdorgálta a pártosságban ingadozó, antimarxista téveszmékkel kacérkodó, a párt helyes irányvonalától jobbra-balra elhajló tollforgatókat, de mint jó pásztor tanácsaival próbálta a szerinte igaz, pártos útra terelgetni a tévelygőket. Az egyetlen helyes utat a szovjet írók látják és képviselik, minden magyar írónak kötelessége útmutatásaikat követni. Fagyejevet idézi: „Nekünk mindent a kommunizmus szenvedélyes harcosainak a szemével kell látnunk.”

Darvas e bölcs gondolattól meghatottan fogalmazza meg a hazánkban időszerű következtetést: „Éppen ez az utóbbi halványult el nálunk az írók egy részének a tudatában. Lehet-e pártos irodalom ott, ahol az egyéni látást szembeállítják a párt szemével való látással? Nem lehet. S ha e kétféle látás között különbség van, nem a pártnak kell alkalmazkodni az író látásához, hanem fordítva: az a kötelesség, hogy az író igyekezzék minél teljesebben eggyé válni a párttal, minél teljesebben megérteni a párt politikáját. Enélkül eltéved a valóság bonyolult szövevényében.”

Megáll a józan ész. Hogyan kövesse a becsületes magyar író a párt irányvonalát, hogyan azonosuljon „teljesen” a párttal, amikor a párt állandóan megtagadja tegnapi önmagát, és folyamatosan „eltéved a valóság bonyolult szövevényében”? 1949-ben fel kellett akasztani néhány eltévedt elvtársat, akkor az volt a helyes irányvonal, a magyar íróknak azzal kellett azonosulniuk. 1953. július 4-én Nagy Imrével, az általa meghirdetett kormányprogrammal kellett egyetérteniük. Most kiderült, hogy Nagy Imre antimarxista, megy a süllyesztőbe, és újra Rákosi Mátyás lett népünk egyedüli bölcs vezére. Két éve az egész ország lelkesen hallgatta a rádióban Nagy Imre önkritikus (párt-önkritikus!) országgyűlési beszédét: az új kormányprogram – minden ellentmondásával együtt – akkor azt jelentette, hogy a pártban új szellők fújdogálnak, talán kiszabadul az ország a doktriner kommunisták fojtogató szorításából. És most kiderült, hogy a kommunista miniszterelnök politikája – amelyet eddig híven követni s lelkesen hirdetni minden pártos írónak hazafias kötelessége volt – antimarxista, pártellenes, jobboldali, revizionista stb.

Hogy a fenébe lehet gerinces embernek, írónak eggyé forrni a párttal, hinni a pártot vezetők bölcsességében, munkálkodásuk országépítő ered­ményességében, amikor újra és újra kiderül: Mától kezdve, elvtársak, minden másképpen volt. 1949–50-ben kommunisták akasztottak kommunistákat: Kádár János Rajk Lászlót. A párthoz hű íróknak el kellett hinni: méltán bűnhődtek a gaz árulók. 1953-ban Kádár börtönben ült, Nagy Imre képviselte a tévedésektől megtisztult pártot, az igazi szocialista demokráciát. Két év se telt el: megint minden változik. És Darvas József, aki örökké hű a párthoz, 1955 júniusában még nem tudja, milyen nehéz lesz majd akkor hűnek lenni a párthoz, amikor három év múlva a kommunista Kádár János a kommunista Nagy Imrét küldi bitófára.

Darvas József életelve: tűzön-vízen át folyamatos hűség a párthoz. Szolgált Dobi István alatt, szolgált Rákosi Mátyás alatt, szolgált Nagy Imre alatt, most az reméli: szolgálhat Hegedüs András alatt. Miniszteri utasítása a magyar írók számára: „Az a kötelesség, hogy az író igyekezzék minél teljesebben eggyé válni a párttal, minél teljesebben megérteni a párt politikáját.”

Ez valaha író volt – mondta valamikor a múlt század ötvenes éveiben édesanyám.

1955. június 4-én Darvas József már csak pártkatona volt.