Másfél mázsa boldogság

Cseke Ákos: Mennyi boldogságot bír el az ember?

„Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa.” – József Attila Eszméletének meghökkentő, egy disznóban testet öltő boldogságképzete – kis asszociatív bakugrással – groteszk módon rímel Cseke Ákos Mennyi boldogságot bír el az ember? című esszé-, illetve tanulmánykötetének figyelemfelkeltően ellentmondásos kérdésfeltevésére. Mert másfél mázsa boldogság, ugye, elég nagy teher lenne mindannyiunk számára… Mielőtt bármiféle elbagatellizálásra vagy blaszfémiára gyanakodna az olvasó, érdemes megfigyelni, hogy a könyvben közölt szövegek milyen erős szálakkal kötődnek ahhoz a sajátos filozófiai-esztétikai látásmódhoz, amely (mindenféle külső érdek nélkül) éppen abban érdekelt, hogy valamiképpen testközelbe hozza a boldogságról, valamint a mindenkori szépségről alkotott elgondolások túlzottan metafizikusnak vagy fennköltnek ható jelképeit és műveit.

Ez ugyan nem egyfajta drasztikus dekonst­rukció segítségével, hanem az értelmezés tárgyául szolgáló szövegek bensővé avatott világának mérlegelő és kísérletező újraalkotásával történik, a szerző egyszerre szelíd és határozott szándéka mögött mégis felsejlik a megszüntetve megőrzés szintetizáló hajlama, ha úgy tetszik, a tagadás szelleme. Cseke nem a szokásos tudományos módszerekkel vizsgálja a szóban forgó irodalmi forrásokat, inkább az adott téma alkotói aurájához idomulva próbálja feltárni a végül is egy problémakörhöz tartozó, érezhetően nemcsak elméleti síkon, de egyéni szinten is magáévá tett jelenségeket. „És az élet itt, ez a teljességgel immanens élet, mert túlvilága legföljebb az önmagáról szőtt álmodozások csodálatosan irreális viszonyrendszere, nem más, mint elviselhetetlenül szép kezdetek végeláthatatlan sora, kezdeteké, amelyekkel tulajdonképpen soha semmi nem kezdődik el, amelyekből önmagunkon kívül – semmi nem következik” – szól a lírai hangvételű, Krúdy-parafrázisként is felfogható kezdő írás (Krúdytól tanulok), amely miközben felidézi Szind­bád kalandozásait, világtól való elvonulását, majd visszatérését a szent, megunt életbe, a szerző saját tapasztalataira is reflektál: azokat a hétköznapokból ismert férfiakat említi, akiknek arcán az életről és a szerelemről való lemondás belátása tükröződik, s amely arckifejezés a Krúdyról kialakított portré jellemző vonásaiban is felfedezhető. A következő fejezetek (köztük a tematikailag egymáshoz legközelebb álló Sorrow, Tiszta kosz és a Mit tud a test? című esszék) már nem tartalmaznak annyi stílusbravúrt, mint a Krúdy írásmódját imitáló (néhol öntudatlan paródiába hajló) első szöveg, lelkesült­ségükben és koncentrációkészségükben azonban ugyanolyan intenzitással közelítenek Van Gogh, Pas­cal Quignard, Szent Ignác vagy épp az Evangélium boldogságfelfogásához, amely majd minden esetben a tisztaság ideájában nyilvánul meg.

Az emblematikusnak is mondható Tiszta kosz gondolatmenete a „tiszta kosz a nadrágod” anyai
intelmétől kezdve Descartes karteziánus megisme­rés­technikáján, Derrida referenciakultúra-koncep­ció­ján és Heidegger egzisztencialista hanyatlás­­­elméletén keresztül egészen a Biblia paradicsomi elbeszéléséig ível, ami jól példázza a szerző fentebb már illusztrált értelmezői törekvését. Vagyis azt a nem kimondottan műalkotásokból kiinduló (de azokra rendkívül fogékony), inkább a személyes megfigyelések alapján – és nyilvánvalóan a szakmai háttértudás és kutatás biztos támaszával – kialakítandó kontextust, illetve nyelvezetet, amelyben tulajdonképpen nincs különbség egy látszólag jelentéktelen kifejezés (ld. tiszta kosz) vagy valamilyen elvont filozófiai eszmefuttatás között. Ahol ugyanolyan súllyal esik latba egy-egy irodalomtudományos kitétel, mint, mondjuk, ezek az önvallomásszerű sorok: „Nem ez-e a gondolkodás igazi értelme, a kérlelhetetlen kutatás, a folytonos tapogatózás, az elmélkedés folyamatos válsága, őrülete, elragadtatás, eksztázis, amely – épp azért, mert álmában, tűnődésében, kérdéseiben megnyílik mindarra és elvész mindabban, amit nem tud, nem tudhat és nem is fog tudni – messze több, mint bármilyen jól megírt, ügyesen kivitelezett »mű«?” (Sőt, az utóbbi mondat akár többet is mondhat akármelyik hivatkozott szerző veretes kijelentéseinél.) Az idézet A találás öröme című – talán leginkább tanulmánynak nevezhető, de szintén esszé­isztikus – írásból való, amely magában foglalja a kötet másik fontos jellegzetességét, nevezetesen az iskoláktól és irányzatoktól független, ún. esztétikai létmód felszabadító érzését.

„Megválthatja-e a szépség, mint Miskin herceg mondja A félkegyelműben, a világot? A kérdésre a válaszom a könyvben az, és ezzel ma is egyetértek, hogy a szépség és a műtárgyak iránti túlzott rajongás egyfajta modern kori betegség, amelyből ki kellene gyógyulnunk. A könyvben az esztétika terápiaként kerül tehát tárgyalásra, amely segítséget jelenthet azok számára, akik nehezen tudnak együtt élni a szépség és főleg a művészet kortárs túldimenzionálásával (ami persze semmiféle művészetellenességet nem jelent)” – válaszolja a szerző egy interjúban („A tanításnak és a munkának mindig volt lehetősége és értelme”. Beszélgetés Cseke Ákossal, https://btk.ppke.hu/felvetelizoknek/kivalosagaink/oktatok/a-tanitasnak-es-a-munkanak-mindig-volt-lehetosege-es-ertelme [2015. március 27.]) A középkor és az esztétika című munkájára vonatkozó kérdésre. Ha ezzel a korántsem elhanyagolható láb­jegyzettel együtt olvassuk az új Cseke-kötet anyagát, s élvezzük annak míves, már-már művészi megmunkáltságát, magunknak is mérlegre kell tennünk mindazt, amit a szövegek által körvonalazott keresztény kultúráról, pontosabban a vonzás- vagy hatáskörébe tartozó művészetről gondolunk. Egyben pedig arra is érdemes kísérletet tennünk, hogy a felvetődő problémákhoz kapcsolódó előítéleteinket felfüggesztve mi is megpróbáljunk túljutni azokon a fogalmi, eszmei, esetleg meggyőződés­beli korlátozó tényezőkön, amelyek – Rilkével szólva – eltakarják előlünk a valóságot. A Duinói elégiák költőjével egyébként a címadó szövegben is találkozunk: Pessoa, Proust, Beckett, Kirkegaard társaságában a boldogságot mint olyat művészetellenesnek tartó alkotóként tűnik föl, aki – megannyi mártírhoz és misztikushoz hasonlóan – azt vallja, hogy csak az elviselhetetlenségig fokozott szenvedésből, csakis a magányból és az önfeláldozásból születhet hiteles, nagy mű…

A „megszabadító írásról/olvasásról” szóló, Tóth Krisztina Hideg padló című novellájával foglalkozó fejezet (Az írás hatalma) több szempontból is kulcsfontosságú része lehet a könyvnek. Egyfelől mert Cseke a klasszikusok után – a felfedezés frissességével – végre egy kortárs művet vesz elő, ami megmenti a kötet szellemiségét a múlt bűvkörében lebegő, szűk látómezejű szemellenzősségtől. Másrészt mert visszavezet ahhoz az eredendő (olvasmány)élményhez, ami feloldja a fentebb nagy vonalakban érintett, gondolatgazdag ellentmondásokat. Ezzel egy időben viszont idézőjelbe is teszi a szerző saját – esszéiben „visszatisztított” – boldogságfogalmát, valamint annak életre hívott, ismét Krúdyt idéző foglalatát. „Mintha – az írás révén – volna elválás, szakítás, mintha le lehetne zárni egy törté­netet, miközben vissza-visszatérő benyomásunk, hogy nem lehet; másrészt mintha – az alkotás erejénél fogva – lett volna, lehetett volna, lehetne, volna történet, szerelem, valódi közösség a magány, az írás roppant birodalmán túl…”

A záró szöveg (Az utolsó birodalom) egy kimeríthetetlen remekművet (Quignard: Les Paradi­sia­ques) állít a középpontba, amelyből a szerelem átszimbolizált lényegisége bomlik ki, feltárva az irodalom egyszerre érzéki és éteri birodalmán innen és túl megjelenő szépségeket – amelyek végső soron egyek. Ezért úgy ismerhetjük fel őket teljes valójukban, úgy eszmélhetünk rájuk igazán, ha nem tagadjuk meg magunktól ismeretlen s sokszor szen­vedéssel teli adományaikat, ha megpróbáljuk elviselni az általuk közvetített, ránk nehezedő boldogságot. „Az udvar szigorú gyöpén”, a „tétovázó fény” közepén… (Kortárs, 2014)