Veszedelmekről álmodom
IV/2., 1. rész
Ferenczes István
2015 // 05
Cişmigiu
Családunkban valahol lappang egy szépiabarna fénykép, amelyen apám látható a csíkdelnei Ferencz Imrével. A bukaresti Cişmigiu parknak talán a Magnólia Sétányán készülhetett. Nem beállított kép, mert bátran, optimistán lépnek ki, elegánsan, akár egy harmincas évekről szóló amerikai filmben a megvesztegethetetlen nyomozók vagy akár az olasz maffiózók. Sötét kalap, acélszürke kosztüm, fehér puplining, Gubán félcipő, pettyes nyakkendő, a zakó felső zsebében fehér díszzsebkendő. Erre mondta nagyapám, amikor először látogatott haza apám ilyen szerelésben, hogy „A súly enne meg, felvitte az isten a jódolgodat, a posztóharisnya s a zeke mán büdös lett neked. Pantallót húztál, s azt hiszed, hogy már úr vagy. Nem leszünk mi soha, s nem is akarunk urak lenni.” Úr, nem úr, apámat ebben az időben a Prager cégnél már Mester úrnak szólították. De a Cişmigiu parkban készült fotográfia tanúsága szerint nem esett messze az alma a fájától, mert vasárnaponként nagy tömegekben itt gyülekeztek a székelyek. Találkahely volt ez, szerelmek szövődésének és olykor tragikus befejeztüknek a helyszíne. Itt számoltak be a munkahelyi sikerekről, kudarcokról, a cselédtartó urak s úrnők elragadó voltáról vagy gazemberségeikről.
„Tikkasztó vasárnap délután gomolygó embertömeg hullámzik a Cişmigiuban – írja Ignácz Rózsa. – Szép árnyas park, hűs tavacskákkal, szökőkutakkal a város közepén. Erdősűrű virágágyásaiban bódító fehér liliom illatozik. Az úri nép a tóparti kioszk asztalainál üldögél. Átizzadt, azsúros selyemingben a férfiak, muszlin fejkendősen a nők. Ülnek, verítékeznek, szalmaszálon szívják eltikkadt torkukba a jégbe hűtött borszéki borvizet, aminek egyébként románul »Borviz de Borsec« a neve. Mások Ditróból importált cukros mogyorót ropogtatnak, kászoni Salutarisszal keverik borukat egyesek. Erdélyi víz, erdélyi íz enyhíti mindenütt a fullasztó bukaresti nyarat. A park széles alléin vasárnap délutánok tarka népe kering. Mintha a kolozsvári Mátyás-szobor terének cselédkorzója költözött volna ide: hosszú sorban, összefogódzva székely leánykák sétálnak fel és alá. Nem lehetne felismerni őket, ha ruházatuk után indulna el az ember, hiszen szőttes rokolyát alig egy-egy visel. Városi műselyem, orr nélküli szandál, s csak az apró varkocsokba font fényes barna hajuk árulja el őket külsőleg. Sétálnak, karonfogódzva négyen-öten, s az egész hét sérelmeit most beszélik meg a barátnék egymás között.
– Azt sem tudom, hol alszom ma éjjel – panaszolja egy kis sánta, szürke ruhás –, az inzsinerné odafogta a kondikucámat, s most se pénzem, se szervicsem…
– Száz lejt tartott vissza a nagysága három nyomorult pohárért – meséli egy karcsú, piros blúzos, tejfehér arcú –, pedig olyat, mint én, nem kap egyhamar. Takarítottam tizenkét szobát, havi nyolcszáz lejért, s szerváltam két tálcával az asztal körül…
Torlódó embercsoport szakítja el tőlem a piros blúzos cselédke társaságát. Román egyenruhás székely bakák társaságában agyonrúzsozott arcú, kacér dekoltázsú nő jön szemközt. Hamisítatlan székely dialektusát modoros orrhang torzítja el. Összesurlódnak a szemközt jövőkkel, s a városivá pingált székely szobalány méltatlankodó affektálással felkiált:
– Au! Milyen kellemetlen ez az aglumerácia…”
A cselédlányoknak általában déltől este nyolcig tartott a kimenőjük. Addig mindent meg kellett beszélni, elintézni a következő heti találkákat. – Szerdán gyere, mert akkor az úrék nem lesznek otthon. Vagy: – Tíz óra után, amikor a nagyságáék már lefeküdtek. De van lány, aki kulcsot ad a babájának, hogy az éjszaka leple alatt beosonhasson a tömbházba, s felmehessen a bádogtető alatti rabitz kamrába. Ezt leginkább azok teszik, akik már férjezettek, de nem lakhatnak együtt, tiltják a férj látogatásait, aki egy másik úriháznál szolgál. És itt, a Cişmigiuban adták át az otthonról küldött vagy a haza címzett leveleket azoknak, akiket az útjuk pár napra hazavitt. Néha pénzt is küldtek, otthoni ízű csomagot is hoztak. A Cişmigiu olyan közösségi tere volt a Bukarestben élő magyaroknak, ahol nemcsak a l’art pour l’art szórakozás volt a cél, hanem egyfajta összetartó, valamiféle magyar identitást óvó szeglete Bukarestnek. A cselédlányoknak este nyolcig. Addig? »És torlódnak, forognak, keringenek egyre…« Azok, akik csak nemrég szakadtak el hazulról, s otthon szőtt rokolyájukat nem cserélték át egészen, azok külön kis csoportokat képeznek. Úrfiakkal nem ismerkednek. Kettes egyedüllétben hazai legénnyel sem imbolyognak. Önérzetesek s kicsit rátartiak. Ha megszólítja őket az ember, felelnek, tisztességtudóan, kicsit kimérten és peckesen, de röviden és tárgyilagosan minden esetben. Aztán köszönnek, s állnak odébb. Az egy faluból valók összetartanak. Közösen beszélik meg bajaikat s az otthoni híreket. A Cişmigiuban külön kis területet foglalnak el. A külső negyedik »sosszén« sétálnak például a marosszékiek, a belső másodikon a sóvidékiek. Mindannyiuk azt hiszi, azt reméli, hogy itt, a gazdag fővárosban keresni fog, és küldhet majd haza, és összegyűjthet magának egy kis kelengyére valót. A biztos kereset reménye s a rátarti öntudat érzik azokon, akik nemrég kerültek ide. De büszkék, sőt gőg ül azoknak az arcán is, akiken a hazai színeknek már nyoma sincs. Akik kifestett arccal, elegánsan korzóznak, akik a szolgálói sorból már kikerültek, akik »karriert« csináltak.” (Ignácz Rózsa)
„Szabad-e csárdást táncolni a Cişmigiu parkban?” Az Universul legutóbbi számában, első oldalon, nagy cikkben azt írja, hogy a Cişmigiu parkban alig látni mást, csak barbár magyarokat, más nyelvet alig lehet hallani, csak a barbár magyar nyelvet, és a parkban magyar cselédlányok és legények a csárdást, ezt az ázsiai táncot járják. Felhívja a kormány figyelmét, hogy gyorsan intézkedjen, és vessen véget ezeknek az üzelmeknek. (Brassói Lapok, 1930. VI. 4.)
A pálfalviak, Páll Pista, Ferencz Márton, Ferencz János, Ferencz Teréz, Ferencz Erzsébet, Vasszi Róza, Vasszi Regina, Zöld Laji, Pintyi Regina, Fülöp Guszti, Vasszi Róza, Ferencz Sándor, a Franciáné, édesapám és ki tudja, még hányan (én csak ezekről tudok) szintén itt találkozgattak vasárnaponként. A nyolc órai takarodó előtt a fiúk még visszaszóltak: „Aztán két hét múlva a németeknél Anna-bál lesz, szívesen látunk mindenkit!” S ezzel a búcsúszóval elindultak a közeli Zalomit utcába, a Magyar Ház felé, amelynek nagytermében a bérlő a Lido mozit működtette, a földszinten pedig a griviţai sörgyár német tulajdonosa a Luther nevű sörözőt. Ezért kellett a bálokra, színielőadásokra s más nagyobb rendezvényekre a németektől kibérelni az Eintracht termet.
„Itt egy nagy pocsolya vala, nyirkos / mocsaras eredendi vad hely, mocsakos, egészségtelen, / de a mivészlet sokra juthat, és paradicsomlatot csinált ehelyt, / mit a sok muksó álmában sem vélt… / ide jár most mindahány, és elvegyül, az elegancium, a luksz, a büszke, a módorlat, / és ömlik az cukrozott beszély, bókolás repül minden szájakból. / Néhány szoknyapecér bikfic / egy-egy grizettel a cserjésben mennybe száll…” (N. T. Orăşanu)
Crucea de Piatră
A két háború közötti Bukarestet „Hilariopolisnak” is nevezték, az örömök, a vidámság és az élvezetek városának. „A »hilar« szó a szótárak szerint – írja Cezar Petrescu – olyasvalamit jelent, amely mulatságos, nevetséges röhögést gerjeszt, kollektív nevetésrobbanást, valami szórakoztatónak, nevetségesnek, groteszknek a hallatán vagy látásán.”
Az „örömök városának” a legékesebb jelképei a kuplerájok voltak, azok közül is a leghíresebbek a „Crucea de Piatră” (Kőkereszt) körüliek, ahol szinte egy egész városnegyedet alkottak.
Vajon apám járt-e kuplerájba?
George Astalos (!), Párizsban élő román író, aki a harmincas években kamaszként, több társával együtt itt vesztette el szüzességét egy Marcela nevezetű kéjhölgynél, Stelian Tănase tényfeltáró riportjában így írja le a helyszínt: „A Traian utca vitt a bűnbe, itt kezdődött a prostitúció negyede, amely Dudeşti-től a Vitanig tartott, el egészen a Barierea (Sorompó) Vergului-ig. Az utca közepén egy nagy hatást keltő »La Vili«-hez címzett, csicsásan kifestett kávéház volt, ahol nagy tételekben biliárdoztak a kerítők, a csempészek, az üzérek. Négy kategóriájú prostituált volt. A luxus kategória a találkaházakban űzte az ipart, ezek közül a »La Rozica«-hoz (!) címzett volt a leghíresebb, a legrettenetesebb és a leglátogatottabb. Elképzelni sem tudtuk, hogy bejussunk oda, hiszen egy vagyonba került volna, és csak a jobb körök ajánlásával fogadtak be klienseket. Livrétbe öltözött portás állt az előtérben, aki mély meghajlásokkal, bókolással fogadta a nagymellényű urakat. Egy másik házban a kukoána várt, s miután lepengetted a stekszet, 12 órát is maradhattál. A második kategóriába a nagy, jelentős bordélyházak tartoztak, ahol a matrónával az élen húsz lány fogadta a klienseket, elegánsak voltak, minden reggel új frizurát bodorítottak, kisminkelték magukat, ledéren öltöztek, elegánsan, akárcsak Hollywoodban, a ruhát, a garderóbót direkt Párizsból rendelték. A harmadik kategóriában a saját számlára dolgozó lányok voltak, bárcával. Ilyen volt a mi Marcelánk is – meséli Astalos. A negyedik kategóriába az utcán sétáló, kóbór, szabadtéri, azaz a májdáni kurvák tartoztak. A járdán tíz lépés előre, tíz lépés vissza. Ezt az utat rótták a találkaszoba előtt. Ha bementél vele, mondta egyből a taxát, előre kellett fizetni. Amint egy korabeli énekben hallani, olyan is történt, hogy a matróna bekiáltott: lányom, állítsd le az élvezetet, mert hamis pénzt adott az ipse…” George Astalos részletesen elmeséli a Marcelával történt találkozást. Többek között elmondja, hogy mindhárman kotont vittek magukkal az első légyottra, amire Marcela nevetve felkiáltott: „Ó-la-la! Gyorsan eltüntessétek, talán valami rosszat akartok tenni velem?” Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie. Marcelával pedig megegyezték a továbbiakat, a következő menetet, auleu, pénteken nem lesz jó, mert Szt. Miklós napja van, s akkor kimenőjük van a regimenteknek, egy egész horda gyün…
Vajon apám járt-e a bukaresti bordélyházakba?
Olyan híres kurvák is voltak, akiknek már a becenevük is beszédesen vallott. „Miţa Biciclista” (Biciklis Mici) vagy „Napoleon” mellett a legnevesebb „Foamea Neagră” (Fekete Éhség), akit többek között II. Károly király látogatott rendszeresen. A király egyébként elegánsan, sötét szemüvegesen, kíséret nélkül, egyedül járta a bordélynegyedet, közbenjárók nélkül válogatta, kapcsolta le a kurvákat. A „Crucea de Piatră” nem volt az egyetlen helye a prostitúciónak. A Gara de Nord körül talán még több bordélyház volt, de alacsonyabb kategóriájúak. A városközpont luxusszállodái, vendéglői körül, a Calea Victoriei-en is virágzott a prostitúció, a legfelsőbb körök kiszolgálására. De ha szóba kerül a bordélyipar, a bukarestiek elsőként a Crucea de Piatră-t említik, ahol szinte minden náció képviselőit meg lehetett találni a lányok között. Olyan kuplerájok is léteztek itt, amelyeket csak a bérletesek látogathattak. Azok, akiknek szabályszerű, nyomtatott „abonamentje” volt.
(Így nézett ki egy bordélyházi bérlet [Ádám Gyula szíves közlése nyomán]. A szolgáltató Miţi Vasilescu, a Minerva Hotelban. „NB. Vasárnap és ünnepnapokon a zsúfoltság miatt csak reggel fogadunk látogatókat.” A második oldalon, a kézzel írott szöveg figyelmezteti a klienst, hogy az újabb bérlet kifizetésekor szíveskedjék a múltkorról elmaradt öt lejt törleszteni. A nyomtatott szöveg: „Egy egész éjszaka két numerának számít. Több numeránál kedvezmény jár. Tisztelettel”, vállalkozónő, aláírás…)
Sok orosz lány volt a kurvák között, akik kezdtek keresettebbek lenni, mint a román lányok, a ruszoájkák kapcsán a korabeli krónikák véres leszámolásokat is emlegetnek. Talán ügynökök is voltak, s kinyírásukban bizonyára benne volt az NKVD keze… De történtek titokzatos gyilkosságok a bandák, a prokszenettek közötti leszámolások alkalmával is. Ezek az „intézmények” talán nemcsak a rendőrség szemethunyó védelmét, hanem a hivatal jóindulatát is élvezték, amely kiirtásuk helyett inkább elnézett fölöttük.
Vajon apám…
Anno dacuma, már nem tudom kideríteni, milyen forrásból, lejegyeztem volt egy statisztikát a két háború közötti romániai prostitúcióról. Eszerint 1927-ben 12 431 kurvát tartottak hivatalosan nyilván. (A törvény szerint abban az időben cserélik fel a bárcát, a kondikucát a fisára, amelyet az egészségügyi szervek kezeltek a legnagyobb diszkréció mellett, ami azt jelentette, hogy rendszeresítették az egészségügyi szűrést, ami némely orvosnak jelentős, tízezer lej fölötti jövedelmet hozott.) A több mint tízezer „hivatalosított” prosti nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 9 610 román, 8 olasz, 17 francia, 18 görög, 61 orosz, 25 török, 1 404 magyar (!), 170 lengyel, 171 cseh és 947 más nemzetiségű. Számomra döbbenetes a magyar lányok majdnem másfélezres száma, akik már nem a Magyarországról idehúzott vengerkák voltak, hanem zömmel székely, erdélyi magyar lányok. Allítólag a mi falunkból is került közéjük. Ezek hivatalos számok, ezek a személyek engedélyek birtokában űzték az ipart, de hol vannak az engedély nélküli „iparosnők”, a klandesztin kurvák? A visszaemlékezők szerint sokan, nagyon sokan voltak, legalább a duplája a statisztikának…
Vajon…
„Nem kellett nekünk kuplerájba járni – mesélte egykoron Páll Pista bácsi az egyik focimeccsünk utáni sörözés alkalmával, amikor éfiú legényekként a bukaresti szexuális életükről faggattuk. – Annyi volt ott az itthoni, székely lány, hogy kettő-három is jutott egy legényre. Mindegyikünknek került hazai szeretője, akikhez éjjelente fel-felorozkodtunk a cselédszobába. Vagy ők jöttek el hezzánk. Tudjátok, fiaim, ott nem úgy volt, mint itthon, itthon esküvőig őrizgették a lányok a szüzességüket. Mihelyt békerültek Bukarestbe, nem sokáig őrizték meg. Ejsze az ájer miatt, de biztos, hogy a város élvezetet túrkáló hangulata es bésegített nékijek. Hamar megfúrták őket. Vagy a háziúr, vagy az úrfi, vagy a közülünk való legények. Nem sok jött haza Bukarestből szüzen. Nehányszor elmentünk a Kőkereszthez kicsalni egy-egy ismerős leánkát, hogy bészerezzük valahová rendes szolgálónak, de nem sokat használt, aki oda békerült, mán nem tudott megállni a »lűtőn«. (– De azért csak úgy mellékesen, egyet basztak – heccelte apját Pista barátom. – Hogy neked milyen gyalázatos a fantáziád, te hitvány – fenyegette szemüvege mögül legkisebb fiát az öreg Páll Pista.)”
Beke György a Fölöttünk a havasokban a Páll Pista bácsiék Kőkereszt utcai látogatásaihoz hasonló szándékú nagyobb mozgalomról is beszámol: „Fiatal férfiak néhányan összefogtak: Kövér Gyula kereskedelmi főtisztviselő, Kövér Márton kocsigyártó, Ács József építész s még vagy hárman. Kövér Gyula volt a legiskolázottabb közöttük, legnagyobb társadalmi tapasztalattal. Cselédhelyet kerestek a Kőkereszt utcai magyar lányoknak, akik még képesek voltak szakítani addigi életükkel. Az Universulban, a korszak legelterjedtebb, tehát legtöbb apróhirdetést közlő polgári napilapjában kikeresték, hol alkalmaznak magyar cselédlányt, bejárónőt. Kapósak voltak az erdélyi lányok, a székelyek különösen. A cselédhely már biztonság, önállóság, tisztesség: vonzotta az otthoni szegénység elől menekülőket… Különös vendégek kezdtek járni a Kőkereszt utcába. Szép szál férfiak, eleinte félszegnek tetszettek, aztán úgy idekaptak, hetente többször jöttek, csak annyit kértek a szívélyes madámtól: – Magyar lányt szeretnék: lehetőleg olyant, aki nemrég érkezett. – Fiatal csirke, mi, fiatalúr? Van itt elég Kati, szép is, kedves is, fiatal is… – mosolygott a rikítóra festett madám. – Igazolványuk szerint tizennyolc, de becsszóra a tizenhatot sem töltötték be… de erről csitt, bogárkám…
A látogatók is kedvelték a titkolózást. A meglepett lány fülébe súgták: – Ide figyelj, Kati, holnap gyere el a Ştirbei Voda utca 9. szám alá. – Bolond vagy, kisapám! Mit keresnék ott? Jöjjön ide, aki kíváncsi rám. – Ne szamárkodj, Kati. Végképp itt akarsz ragadni? – Tudsz jobbat? – bizonytalanodott el. Majd gőggel: – Törődj inkább saját magaddal! – Mindenképpen gyere el a Ştirbei 9. szám alá… ott meglátjuk.
Papírpénzt dugott a markába, és osont ki, mint egy tolvaj.
Majdnem mindegyik szólított lány elment. Ha nem éppen másnap, egy-két heti töprengés után. Ott »ismeretlenként« fogadták: Kövér Gyula megjátszotta, hogy faluról felkerült lánynak tekinti, aki nyilván itt keres támaszt. – Most érkezett, ugye, lelkem? Nézze, tudnánk egy magának való helyet. Orvos házaspár, két kicsi gyermek, lakásuk a belvárosban.
A lányok többsége megkönnyebülten színészkedett, hálálkodott, csak egy-két kérgesebb lelkű nevetett gunyorosan, s azt hitte, neki van oka leleplezni az alakoskodást. Társai támadtak rá haragosan, kituszkolták a parókiáról. – Itt a cím, kislány. Mondja, mi küldtük. Ezzel kezességet is vállalunk. Nem szükséges, tudjuk, de jobb házaknál kérik.
Előzőleg utánanéztek, hová is küldik. Az önkéntes »cselédközvetítő« – a hivatásosak, főként embercsempész társaságok jámbor vetélytársa – több mint száz erdélyi lányt emelt ki a Kőkereszt utcából. Aki nem tudott szakítani múltjával, visszaszökött. Többségük azonban mielőbb férjhez ment erdélyi iparoshoz, gyári munkáshoz. Férjükkel szívesen jártak el a Zalomit utcába, a »magyar házba« táncolni, színdarabot nézni, vagy a közeli vendéglőbe, az »Amicitiába« vacsorázni. Ha Kövér Gyuláék összetalálkoztak itt egy-egy ilyen »fiatalasszonnyal«, szemvillanás sem árulta el, hogy régi ismerősök.”
Vajon apám… Apám jól ismerhette Kövér Gyulát, aki akkor a katolikus Szent Istvánnal egyesült Magyar Társaságnak volt egyik vezetője. A kulturális élet akkoriban nem a Zalomit utcában, hanem a reformátusoknál, a Ştirbei Voda 9. szám alatt zajlott. Apámék, Páll Pista bácsiék pedig akkoron nyakig benne voltak a színjátszásban. Állítólag még a János vitézt is elő akarták adni, de a főpróba után betiltotta a Siguranca.
„Csákány” polgármester
1931 tavaszán a Gara de Nordon kalapos, jól öltözött, úriember kinézetű ügynökök jelentek meg, akik egy iroda felé terelték a Brassó felől érkezőket. „Hai la muncă, hai la Primarul Târnăcop!” (Gyerünk munkára, gyerünk Csákány polgármesterhez!) Ezzel a gúnynévvel illeték Ion Dobrescut, az erélyes, gazdag fantáziájú polgármestert, mert valóban szétveretett „falut és tanyát”, magyarán megpróbálta modernizálni a valóban zűrzavaros, szinte rendezhetetlennek tűnő fővárost, s akinek elég koherensnek tűnő elképzelései voltak arról, hogy miként lehetne valóban európai szintű fővárossá tenni Bukarestet. Nemcsak személyes ambíció miatt kényszerült szembeszállni a román főváros Miticáival, hanem fennállt a veszélye annak, hogy Bukarest nem marad meg fővárosnak. Az elődje, Vintilă polgármester idejében kormányszintű döntés született, hogy Nagy-Románia fővárosát Brassóba helyezik át, mert Bukarestből az istennek sem lehet Párizshoz (NB.: a harmincas évek közepén már valóban Micul Parisként – Kis Párizsként emlegetik Bukarestet) hasonló fővárost építeni. Azaz lehet, de előbb rombolni kell, utat vágni, kövezni, egyenesíteni, vizet vezetni, kanalizálni, takarítani, köztisztaságot teremteni, szóval sok mindent, amire a város lakói nem voltak vevők. „Ce este atâta curăţenie domnule primar; noi am trăit veacuri întregi în murdărie şi am trăit mai bine decât acum în curăţenie” – írták a bukaresti kereskedők a Csákányos polgármesternek, ami magyarra fordítva valahogy így hangzik: „Minek annyi tisztaság, polgármester úr; mi évszázadokon át mocsokban éltünk, és jobban éltünk, mint most a tisztaságban.” Szegény Ion Dobrescunak nagyon kesergették a napjait. Példának okáért sehogyan sem tudták megérteni, miért épített fürdőket, strandokat, hullámfürdőt a Lido szállóban, amikor úgy megszokták már a koszos, büdös, a „város összes szennyesétől” sűrű Dâmboviţában a feredést. Némelyek képesek voltak a különböző munkákra toborzott, inkább a lapátot támasztó autohton munkásokat is elüldözni, leuntatni, fekete misés átkokkal elzargatni a munkatelepekről. Ekkor küldte ki ügynökeit a pályaudvarra, azzal a jelszóval, hogy: „Atunci să vină secuii!” („Akkor jöjjenek a székelyek!”) Azt is mondhatjuk, hogy az akkor érkező székelyek szerencsések voltak: egyből munkát kaptak. Neki is kezdtek a Calea Victoriei közművesítéséhez, kiegyenesítéséhez, szélesítéséhez, kikövezéséhez, járdásításához. („Mi a véleménye Dobrescu főpolgármesternek a magyarokról? A bukaresti városházán, két delegáció fogadása közben, alkalmunk volt néhány percet beszélgetnünk Dobrescu főpolgármesterrel, akitől megkérdeztük, hogy mi a véleménye a Bukarestben élő magyarokról. – Nézetem szerint – mondta a főpolgármester – több mint százezer magyar lakosa van Bukarestnek. A magyarokról én már nagyon régóta véleményt alkottam, szeretem őket, mert jó, megbízható és becsületes polgárok.” Bukaresti Lapok, 1930. VI. 26.) Ezekben az időkben valóban szinte csak magyar szót lehetett hallani Bukarest leghíresebb útján. Talán innen fakadt a rögeszme, hogy Bukarest a második legnagyobb magyar város.