Villányi László: Folyótól folyóig

Nem mindegy, honnan beszél, egyáltalán kihez szól a költő. A feladó és a címzett viszonya, ez a sajátos függvény, habár kívülről is megfejthető, értelmezhető, de mégsem ugyanazt mondja a kívülállónak, mint a szívközeli rokonnak, ismerősnek. Villányi László új verskötete, tekintve, hogy minden verse „ajánlott küldemény”, egyfajta intim kapcsolatrendszerbe vonja be olvasóját, mikor különleges találkozásokra, szellemi szenvedélyekre, a klasszikusokhoz fűződő vonzalmaira utal. A kötet mindezen túl egy újabb ajánlást („Fiaimnak”) is tartalmaz. Ebben a gesztusban már egyfajta életút, forrásvidék, címtár, a kamaszkori olvasmányokból ismerős szellemi térkép (út a kincshez) átadása, áthagyományozása is megtörténik.

A versek, még ha az olvasók (tegyük fel) nem is tudnak minden nevet pontosan beazonosítani, akkor is könnyűszerrel értelmezhetők, hiszen végső soron a saját életünkből is ismerős életképek és élethelyzetek s nem utolsósorban szellemi felfedezések visszaverődései. A Munkácsy-díjas festőnek, a sugallatok művészének, Kárpáti Tamásnak (akinek rajzaival is találkozunk a könyvben) szól a kötetnyitó: A szerencse fia című vallomás. „Biciklijével délután szeret elindulni a folyóhoz, / amikor fák mögé érnek a fények, a töltésen / súlytalanná emeli őrangyala, s mint a szerencse / fiának, megmutatja korlátait, szavakat kap / ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket, / tudja jól, a hit a reménylett dolgoknak valósága.” A teljes terjedelmében idézett vers pontosan megmutatja Villányi László költészetének sajátos irányát, amely a líra nehezen tagadható válságát a prózavers révén kívánja meghaladni. Amit közöl, az egyfajta finom érzelmi rezonálás a külvilág és a másik ember gesztusaira, így annak titokzatos metakommunikációjára is, amely ugyancsak üzenet. A szubjektum részben észleli maga körül a valóságot, részben értelmezi, viszonyrendszerbe hozza korábbi emlékképeivel. Egyfajta hólabda-effektusról beszélhetünk, ahol az élménymag köré egyre újabb és újabb rétegek göngyölődnek. Ez a mennyiségi felhalmozódás, az én emlékbirodalmának folyamatos tágulása szükségképp együtt jár az önreflexió képességének fokozott jelenlétével, amely a szubjektumot egyre inkább sajátos irányból szervezett, másokkal összetéveszthetetlen személyiséggé alakítja. Villányi László ezt a változó, a tudatban bizonyos szempontból állandó jegyeket mutató, más szempontból viszont áramló személyiséget mutatja. A versek ennek megfele­lően vallomások, egy élethelyzet ábrái. A középpontban – ezúttal – a találkozás többismeretlenes egyenlete áll. A megoldás, a másik ember szellemi sugárzásának megfejtése folyamatosan mozgásban tartja az én tudatát, sőt inspirációkat, rejtett energiákat küld. Mindemögött egy olyan világkép körvonalait észleljük, ahol a lírai alany fejlődési regényeként olvasható epizódokkal találkozunk. Például az Ágh Istvánnak ajánlott vers (A megérkező) az elveszettség élményéhez gyerekkori jelenetet („amikor a bolt előtt, édesanyja keze helyett, / egy ismeretlen nőét fogta meg”) társít, amely egyfajta kódja a versben rögzített baráti viszonynak. Ismét máskor, a Lévai Ádám grafikusnak címzett A chi­méra című vers (Villányi László nemrég megjelent Kimméria című metaforikus, mitikus, utópisztikus prózájának mintegy előlegezéseként) a személyiségben rejtező folytatólagos életek titkára utal. Így: „Néha úgy sejtette, mérhetetlen messzeségből vándorolt, / elhozva magában egy másvalakit, akinek élete véget / ért a kezdeteknél, pontosabban benne folytatódott.” Élmény és filozofikus töprengés folyamatos tükörjátékában a szubjektum önmaga mélyebb megértéshez jut el.

Többek közt azért, mert minden megismert élet (másik élet, sors, személyiség), vagyis a versek címzettjei egyben az önmegismerés alkalmait kínálják. Kosztolányi Dezső, Zbigniew Herbert, Tur­genyev, Joszif Brodszkij, Vladimir Nabokov, Li Taj-po, Virginia Woolf, Dsida Jenő, Krúdy Gyula, Csehov, Rilke, Proust, Kavafisz, Fernando Pessoa, Flaubert, Camus (és folytatható a névsor) nemcsak puszta nevek ebben a könyvben, hanem a Villányi-féle szöveguniverzum, magánkönyvtár kikerülhetetlen alkotói. Viszonyítási pontok. Életműveik egy téren-időn kívüli misztikus geometriában egymásra mutatnak. A versek ezt a kapcsolatot fedik fel. Flaubert-ről szólva például a részletek fontossága kerül előtérbe. A francia író által követett recept – addig kell nézni egy fát, amíg minden más fától különbözik – jellemzi valamiképp A kamasz című verset is, amely a kamasz fiú és a lányok (nők) kapcsolatát exponálja: „Időről időre beleszeretett valamelyik lányba, / pontosabban valamely szépséges részletbe, / hónapokig hurcolta magában, azzal a tudattal, / hogy számára bejárhatatlan az érintések labirintusa…” A részlet valójában önreflexió, az önmagát értelmező tudat munkája. Egy élethelyzet belső megértésének ábrája. A történések lezajlása utáni felfedezőmunkában a személyiség megvilágosodása hangsúlyos, amely túl a forró vagy éppen hideglelős érzelmeken a megértéssel jut el a lényeghez. A létezés, az idő, a szenvedély, a vágy csak a tudat elemzőmunkája által nyeri el súlyát és jelentőségét. Az itt és most pillanata csak a heveny átélésre alkalmas. Viszont a múltból (és a félmúltból) felidézett élmény már körvonalakkal is jellemezhető valóság.

A gazdagon illusztrált kötet a folytonosság jegyében épül fel. A magyar és világirodalom klasszikusai nem különülnek el a költő számára fontos, ma is élő mesterektől, pályatársaktól és barátoktól. Könnyed lebegés, a tér és idő, az évszakok, a személyes névmások magánbirodalmai egymás felé nyitott entitások. Kalász Mártontól Gergely Ágnesig, Jász Attilától (aki a folyók városában lakó Villányi Lászlóhoz hasonlóan érti a vizek beszédét, mert Tatán lakik) Tóth Krisztináig (s persze folytatható a névsor Karátson Endrével, Tandori Dezsővel és másokkal) határozott képet ad a költő irodalmi vonzalmainak egy újabb területéről. Ezúttal sem véletlen, hogy a versek egy-egy jól meghatározható személyes motívumot is tartalmaznak. A hazatérő című vers (Jász Attilának) például a kisvárosokhoz való hűség fogalmát mélyíti el, különös tekintettel a megunhatatlan vizekre, folyókra és tavakra. Így indul: „Évtizedek alatt sem unta meg otthonos terét, / a sétákat a víz csöndjéhez, a madarak röptéhez, / csak amikor megölték a folyót, akkor nem ült / biciklire…” A helyszínek különleges lélektani tulajdonságaik miatt alkalmasak arra, hogy előhívjanak régi érzéseket, emlékeket, álmokat a tudatból. Ez a lélektani alkímia jellemezi a Tandori Dezsőnek ajánlott A szemközti fa megállapításait, amelynek időélménye, vonatkozási rendszere a személyiségbe élt univerzum titkait feszegeti. Azt a körülményt, hogy az élet nemcsak hiány, hanem a hiányok folyamatos kiegészítése. A világ teljesebbé tétele, ami természetesen aktivitást feltételez: „…ezúttal nem tévesztette el a peront, évekig bolyongott, / de most saját életébe érkezik, kiegészülnek időről időre / félbehagyott mondatai, a létezés titokzatos boldogságának / igazsága segíthetett, olvasta bölcs fivé­rének üzenetét, / ülve az ablaknál, ahol a reggeli fényben olykor rátámadt / a költészet…”

A megállapítás az egész kötet világlátására jellemző álláspontot fogalmaz meg. Nevezetesen azt, hogy emberi kapcsolataink visszahatnak ránk. A ha­tás és ellenhatás nemcsak fizikai törvény, hanem legalább ennyire lélektani. Ez a körülmény azt jelenti, hogy törekednünk kell a jó találkozásokra. Ezek pedig – a könyv verseit alapul véve – arról ismerszenek meg, hogy ilyenkor nem egyszerűen egy másik emberrel találkozunk, hanem önmagunkkal is, önmagunk rejtett énjével. (Új Forrás Könyvek, 2014)