Veszedelmekről álmodom

IV/2., 2. rész

Csángók

Apám csoportjában egyszer megjelent egy Zediu nevű segédmunkás. Napokon keresztül szavát sem lehetett venni. Tízórai-, ebédszünetben is külön ült, félrehúzódott a csoport többi, jobbára székely tagjaitól. Ez az ember valamit szégyellt, valamitől félt, nagyon félt. Aztán még került egy hozzá hasonló. Az is hallgatott. Egyszer aztán valamelyik székely kihallgatta őket. Mintha magyarul beszéltek volna. Ennyi kellett csak. Le nem szálltak róluk, amíg ki nem derítették, hogy moldvai csángók. Próbálták maguk közé édesgetni, de valahogy nem sikerült. Túl nagy mellény alá akarták beterelni őket. S ha valamit rosszul, számukra érthetetlennek tűnőnek mondtak, elkezdték csúfolni őket, „tyiármagyaroknak”, alig-magyaroknak nevezték. Az egész kapcsolatból nem lett tartós székely–csángó barátság. Egy alkalommal a Zediu nevezetű megkereste apámat, Bácsi Imrét, s elmondta, hogy mihelyt alkalom adódik, elmennek egy olyan csoportba, amelyikben csak románok vannak, azoktól „elnezzük a sebességet” (NB.: a csángóknál a sebes savanyút jelent). Apám nem szólt semmit, de munkavégeztén elhívta Zediut kocsmázni. A második pohár bor után egészen megoldódott Zediu nyelve, s jól megértették egymást. Kiderült, hogy igazi, a román hivatal általi elkeresztelés előtti neve Zöld volt. Zöld Jánosnak hívták, és lészpedi. Egyértelművé lett, hogy Madéfalva után kerültek Moldovába ősei. Apám megnyugtatta, hogy ne mászkáljanak. Másnap összegyűjtötte a csoportot, s csak annyit mondott, hogy ők is eppeg olyan magyarok, ha tetszik, székelyek, mint mi. Többet nem heccelték a csángókat. Később, amikor bevezették a numerus valahicust, őket nem kellett kirúgni, mert románoknak számítottak a hivatal előtt. Apám többször elment velük kocsmázni, mesélt Madéfalváról, a vérengzésről, a gyászról, a harangok hetekig tartó kongásáról. Szomorúan, tátott szájjal hallgatták. És nagyot, nagyokat hallgattak. Aztán egyszer a lészpedi Zöld János elkezdett dúdolni, s véle a többiek: „Nekünk a legszebbik estét / fekete színre festették…” Ezt még a madéfalvi veszedelem után kezdtétek énekelni – mondta nekik édesapám.

Cselédlányok

1. A kászonimpéri Bodó Mária 1937-ben, tizenhárom éves korában ült fel arra a rendszeresített autóbuszjáratra (!), amely Bukarestig közlekedett. Szolgálni ment. Nemcsak szükség, a muszáj vitte, hanem a kordivat is. Hiszen mentek az egykék, a gazdagabb lányok is, Bodó Máriáék pedig nyolcan voltak testvérek. És mentek, özönlöttek Bukarest felé. A rendszeresített autóbuszjárat a legbeszédesebb bizonyítéka ennek az exodusnak. A szegényebb lányok azért mentek, hogy felruházkodjanak, kelengyét gyűjtsenek a férjhez menésre. De a szolgálósággal tanultak is. Jobbára módosabb, értelmiségi családokhoz szegődtek el, ahol a háziasszony betanította a különböző háztartási munkákra, megtanultak viselkedni, Mária szavai szerint „tisztaságot tanultak”.

Bodó Mária háromévi szolgálóság alatt mindössze egyszer jött haza Kászonba, s tizenhárom éves kora ellenére úgy megállta a helyét, „hogy elbújhatott volna a nagyleány es”.

Máriának a már Bukerestben dolgozó falustársak segítettek elhelyezkedni, egy Elisbeta Bugolescu asszony mellé került, akinek az apja ortodox pap volt, Párizsban végzett egyetemet, hazatérve pedig egy orvoshoz ment feleségül.

A székely cselédlányok keresete sok esetben viselkedésüktől, magatartásuktól függően növekedhetett is. Ha példának okáért szexuális szolgáltatást is nyújtottak a család valamelyik tagjának, akkor plusz jutalmat is kaptak. Amikor az úrfi megnősült, a szobalányt általában eltávolították, gyakran szobabútorral vagy más értékes tárgyakkal jutalmazták. Otthon a falubéliek elismerésüket fejezték ki, hogy milyen ügyes volt. Csak a szintén szolgaságból hazatérők tudták, hogy milyen áron szerezték azt a szobabútort.

A bukaresti székely cselédlányok elhelyezkedésénél gyakran kerítőnők is szerepet játszottak. Bodó Máriának is felajánlotta a Bugolescu asszonynál eltöltött két év után az egyik falubeli asszony, hogy elszegődteti egy másik családhoz, ahol nagyobb fizetést kaphat. Ő el is ment, egy zsidó család volt, amely az anyából és huszonkét éves fiából állott. A fiú nem volt otthon, az anyja pedig nem akart beszélni az elvárásokról, a fizetésről. A kérdéseket azzal hárította el, hogy nem ő, hanem a fia fogadja fel, ezért meg kell várni, amíg hazaérkezik. Máriának már ez is gyanús volt, miért kellene az úrfinak felfogadnia, ha itt van a ház asszonya? Az asszony megjegyzései, miszerint az előbbi lány egy kicsit csúnyácska volt, tovább növelte gyanúját, ellenérzéseit. Az úrfi megérkezett, tetőtől talpig végignézte a lányt, és „mint a kakas a tyúkot” körbejárva, hanyag hányavetiséggel csak annyit mondott az anyjának, hogy vegye fel a lányt, s annyi pénzt adjon, amennyit kér. Bodó Mária nem ment vissza. Nem is kapott ajándékba szobabútort. Mária szemére vetette a falubéli kerítőnőnek az egész ügyet, aki értetlenséget színlelve továbbra is próbálta rávenni, hogy menjen vissza a zsidó családhoz, hiszen ez olyan természetes (!). Érdekes, hogy pár év múlva, Budapesten szolgálva, szintén azt mondta a ház ura, hogy „Mariska, legyen jóban velem, amit kér, azt veszek”. Ő pedig továbbállt. Itt sem lett szobabútor. (Balázs Renáta közlése nyomán)

2. „Ott ültem a Leányelhelyezőben öt napon át minden délután négytől hatig, és öt nap alatt huszonkilencen jelentkeztek sírva, hogy a nagysága nem fizet, hogy a gazda fürdőre utazott. Sinaiába ment üdülni, magával vitte háromhavi bérét, lehúzta másfél havi fizetését, egy villanyvasalóval megpörkült »komplé-köntös« miatt.

Biró Zelma, kézdiszentléleki, tizenkilenc éves szobalány zokogva, fulladozva sírja el, hogy az úrfitól másállapotba került, s mikor megmondta ezt az asszonyának, az azt felelte:

– Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nélküli prostitúció miatt.

Szép Ilona, negyvenöt éves, kibédi származású »speciális« szakácsnőt éppen most engedte a rendőrség szabadon. Onnan futott idáig kipirulva és verítékezve. A kötelezvényben elismert bérét kérte a munkaadójától, és a fizetni nem tudó vagy nem akaró úrinő úgy találta, hogy elveszett a komódjáról egy arany kar­perec.

– S a rendőrségen, hát hogy legyen, kérem, a rendőrségen igazam nekem, egy ekkora nagy román úriasszonnyal szemben, tessék mondani?

A Leányotthon lelkes, kedves vezetője csendesen hallgatja a panaszokat. Csillapít, tanácsol. A megesett Zelmának azt mondja: – Várj csak, hivatom a harangozót. Menj vele vissza az asszonyodhoz, s mondd neki, hogy ő az apád. Azt talán respektálni fogja. Zelma szeme felcsillan, elindul a bukaresti magyar harangozóval, a magukban álló kis cselédek pótapjával, bérét és becsületét követelni a munkaadón.” (Ignácz Rózsa: Keleti magyarok nyomában)

3. Az etédi Kovács Vilma azért ment Bukarestbe szolgálni, hogy birtokot, házat vegyen. Több mint húszesztendei keserves szolgaság után sikerült is 225 000 lejért megvenni egy házat. Komoly gazdaságot rendezett be a Bukarestben szerzett pénzből: adott pillanatban négy tehén, négy borjú, két üsző, huszonöt juh és két sertés. Aztán mire sikerült eddig felvergődnie, jött a kollektivizálás, s hiába nem akart belépni, addig kényszergették, fenyegették, zsarolták, amíg utolsónak beállt. Odalett a cselédpénzen szerzett vagyon.

Rostás Zoltán, bukaresti szociológus Chipurile oraşului (A város arcai) című interjúkötetében Kovács Vilmával is elbeszélget. Az életútinterjúnak ennyi a lényege, amit fentebb elmondtunk. De azért érdemes idézni egy-két részletet is:

„ – Este felültem a vonatra, és reggel megérkeztem.

– Tudott valamit románul?

– Egy szemet sem. Ismertem a számokat, és tudtam, hogy mondják a mamaligát. Többet semmit.

– Kihez ment?

– Gagyi Lilihez és Piroska Annához, akik a Carol Park közelében laktak, fent a dombon. A holland consulnál voltak, az egyik szakácsnő, a másik szobalány volt. Ők vittek el néhány helyre… Aztán az Izvoranu 4. szám alatt felvettek. Látja, eszembe jutott, az urat Leon Engelnek hívták. Ékszerészete volt, arany, ezüst ékszereket árultak. Náluk szolgáltam legelőre…

– Mennyi időt szolgált náluk?

– Három évet. De rákényszerültem, hogy elmenjek tőlük, mert nemi beteg volt az egész család. Az asszony örökölte az apjától. A gyermekek is tele voltak fekélyekkel. Hetente kétszer-háromszor kellett ágyneműt cseréljek… Onnan Titus Busuioc házába mentem. Ott nem voltak gyermekek.

– Busuioc mivel foglalkozott?

– Valahol egy irodában dolgozott, a felesége görög volt. Vagy három évet voltam ott. Aztán összeégtem…

– Hogyhogy?

– Meggyúltam. Az úgy történt, hogy a gazdámék elmentek fürdőre, engemet pedig az asszony anyjához küldtek, hogy ott is takarítsak. Varrónő volt a néni, egy lányt is tartott, varrni tanította a szerencsétlent, akit ide-oda küldözött, de nem sok hasznát vette. Három szobája volt, azokat kellett kitakarítani, a padlót benzinnel felsúrolni. Akkor így csinálták, finomított benzinnel. Görög volt a néni, a falakat szőnyegekkel borította. Az egyiken ki volt húzva egy drót, amely egy lámpához vezetett. A drót végét, anélkül, hogy szigetelve lett volna, bedugták a stek­kerbe. Én kora hajnalban már súroltam a padlót, az inaslány pedig utánam törölte, de nem nagyon fényesedett. Akkor aztán a drótvezetéket arrébb akarta mozdítani. Felrobbantunk. Kirepültek az ablakok, egy sem maradt épen. Jöttek a tűzoltók, a házban nem gyulladt meg semmi, mert a takarítás miatt mindent összetoltam a szobák közepére. Én azonban a mellettem lévő benzines lavórral együtt lángba borultam, az egész testem összeégett, egy körmöm nem maradt épen. Három hétig a szemeimmel sem láttam, nem tudtam lenyelni egy korty vizet… Mindez reggel kilenckor történt, este nyolckor még mindig a kórház kapujában álldogáltam, senki sem törődött velem, pedig tele voltam hólyagokkal, cafatokban lógott rólam a hús. Végül odajött egy asszisztens vagy mit tudom én, mi volt, aki megvigasztalt, levágta a lógó húsdarabokat a testemről, és bekötözött lazán. Nagyon fájt, nem tudtam ordítás nélkül megállni három napig. Naponta kellett kötözésre járjak, ömlött testemen a vér s a genny. Borzalmas szagom lett. Amikor ollóval vágták le a kötést, s a karjaimat széttártam, mindenünnen csepegett a vér. Három hónapig jártam kötözésre, s ahogy vánszorogva mentem, fáradtan, le-leültem egy-egy ház előtt, az arrajárók aprópénzeket dobáltak a kötényembe, mert még a szemeim is be voltak kötözve, a nyakam, a kezem és a lábaim is. Hazatértem, és dolgoztam tovább, főztem, mindent csináltam, amit kellett, még mostam is, pedig egyik ujjam se volt ép. Sokat szenvedtem… Oh, oh.”

4. Mikecs László feljegyzése szerint a 20. század elején, mert nagyon szerette és becsülte őket, egy dúsgazdag román bojár fel akarta állíttatni a székely cselédlány szobrát. No, még csak ez hiányzott volna a mindennapi szoborgyalázóknak!

Eliade

„…neamul cel mai imbecil care există în istorie, după bulgar…” = „…a bolgárok után a történelem legagyalágyultabb nemzete…”

Valaki, valamelyik János vagy Laji adhatta apám kezébe a Vremea (Idő) című újság 1936. november 29-i számát, amelyben többek között a fenti sorokat olvashatták az Elogiul Transilvaniei (Erdély dicsőítése) című cikkben. Szerzője Mircea Eliade.

Engem az imbecil szó vágott a legjobban mellbe, mert sokkal többértelmű, mint az egyszerű hülyézés. Jelenthet még félkegyelműt, gyengeelméjűt, elhülyítettet is.

Apáméknak aznapra elment a munkakedvük, még az sem vigasztalta, hogy a cikk szerzője elismeri: Erdélyben létezik „a román mellett két tagadhatatlanul magasabb kultúra, a német és a magyar”.

Apámék nem tudták, hogy ki Mircea Eliade. Sokáig én sem tudtam. A szent és a profán című könyvét olvasva jöttem rá és tudtam meg, hogy a 20. század egyik legzseniálisabb kultúr- és eszmetörténészének munkáját lapozom, aki prózaíróként is jelentőset alkotott.

A harmincas években írt publicisztikáját olvasva már-már az egész életművet megkérdőjelező érzés ingerkedik bennem. Hogy lehet valakinek ennyire kettős élete, életszemlélete, műve? Mert írt rólunk és más népekről, különösen a zsidókról bőven borzalmas dolgokat.

Én csak annyit tudok, hogy valamit is számító magyar író az elmúlt évszázadban más népekről ilyen gyalázó dolgokat nem írt le.

Apámék nem tudták, legfeljebb csak sejthették, hogy a Vremea című lap közel áll a Vasgárdához, de garmadával jelentek meg akkorjában az idegengyűlöletet magas fokon terjesztő más lapok is. Apámék nem tudhatták, hogy az akkori román fiatal értelmiségiek legelitebb elméi, jórészt a szintén ragyogó, az „ortodoxizmus” ideológiáját megalapozó Nae Ionescu tanítványai, Eliadével kezdve, Noicával folytatva és Ciorannal végezve, mindannyian a Vasgárda bűvkörében alkottak azokban az években. Igen, valahogyan hidegráztató a nagy Ciorant barna egyenruhában, a vezér, Corneliu Zelea Codreanu mellett látni egy korabeli fényképen. Apámék, ha tudták volna, hogy kik ezek az elit értelmiségiek, talán megértették volna, hogy szellemiségük, mélybe szállva, miért vetett olyan primitív hullámokat a sűrűn bozgorozó köznépben.

Újabban a román irodalmi közéletben vita folyik arról, hogy Eliade tagja volt-e a Vasgárdának. Állítólag nem volt beiratkozott tagja. A mi számunkra teljesen mellékes, amikor az akkori írásaiból elég egyértelműen az derül ki, hogy szellemileg társutasa volt a szélsőjobbos szervezetnek, akár ideológusának is nevezhetjük.

A fenti idézet egész mondata így hangzik: „Azoktól, akik a magyaroktól – a bolgárok után a leghülyébb néptől – oly sokat szenvedtek és századokon keresztül megaláztattak, a hősies, mártír Erdély politikai vezetőitől nacionalista, dühödten soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és vérbosszút álló Romániát várunk.” Tiszta a képlet. Egy másik cikkében, a „Piloţii orb-ban” a vak pilótákhoz hasonlítja az ország politikusait, akik rosszul vezetik az országot, amelyben túl sok a demokrácia, csak a diktatúra menthetné meg, mert sok mindent megengednek az idegeneknek, nem tettek meg mindent az ország határszéleinek betelepítéséért,elrománosításáért. Kemal Pasát hozza fel példának, aki nem restellt százezer görögöt (NB.: az örmények hol vannak?) lemészárolni Anatóliában, vagy a cseheket, akik nem tétováztak a német nemzetiség elfojtásának az ürügyén. Hencz Hilda a Bucureştiul maghiar című könyvében Eliadétől ennél alpáribb szövegeket is idéz: „Mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy jövő és remény nélküli középkori sziget”, amely el fog tűnni a történelem színpadáról. Éppen ezért háborodik fel a románok öntudatlansága miatt, amiért engedik, hogy egyszerre három magyar komédiát is játsszanak a fővárosi színpadokon (Omagiu vulgarităţii maghiare =Hódolat a magyar közönségességnek)… „Hogyan tolerálta a cenzúra, hogy ilyen filmeket vetítsenek?” – teszi fel a kérdést, amikor a filmszínházakban két, Erdélyt magyarnak bemutató filmet is vetítettek. A választ is megadja a megoldásra: „Fenséges lett volna, ha egy sereg egyetemista összetöri a filmet és a vetítőgépet.” (Ungurii la Bucureşti – Magyarok Bukarestben, Vremea, 1937. jan. 10.)

A háború után Eliade és Cioran is azt valósítja meg, amit a harmincas években filozófusként hirdettek: az Új Embert, azaz a régiből új emberek lettek. Cioran Franciaországban nyelvet vált, 1956-ban revideálja a magyarokról vallott nézeteit. Eliade Amerikába emigrál, itt alkotja világhírűvé lett nagy kultúr- és eszmetörténeti munkáit, de Ciorrannal ellentétben ő nem revideálja ifjúkori lekötelezettségeit.

A román szellemi életben, az irodalomban mindez nem előzmény nélküli. A nagy nemzeti költőt, Eminescut egy századdal előbb akár elődjüknek is tekinthetjük. Ő ilyeneket ír rólunk: „Európa legzüllöttebb népe, amelynek hiúsága és kérkedése nem egyéb hosszas és undorító donquijoteizmusnál… A nyelvük? Szégyenkezhetnének miatta. A hangok a köveket is elborzasztják, a szóképek, a fogalmak elvonatkoztatásának, a gondolatok felsorakoztatásának a módja, egyszóval ebben a darabos, meddő, rozoga anyagba beszűrődő szellem a német nyelv szellemének másolata. Ők németül beszélnek magyar beszédanyaggal. A tudományuk? Mi újat fedeztek fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség haladásához? A civilizáció története egy nullát jegyzett be. Művészetek és irodalom? Rossz fordítás németből, és mindenki tudja, mennyire rossz lehet egy fordítás. Az ipar? Német. A kereskedelem? Zsidó kézben van… Ezek az emberek a maguk államával, a maguk parlamentjével, a maguk minisztériumával nem egyebek hazugságnál, fikciónál…” Folytathatnánk a Beke Mihály András által fordított szöveget, de nem tesszük, hiszen elég arra, hogy kitessék, a román xenofóbia, ezen belül a magyargyűlölet nagyon régről és mélyről jön. Okoskodni, okait keresni lehet, de értelmes, humánus magyarázat nincs rá.

Éjjeli menedékhely

„1932 tavaszán Jánossal Bukarestbe mentem. Egy nagy hírű építőmesterhez, a nagyszalontai illetőségű Baktai Sándorhoz szegődtem el kőművesinasnak. A hátunkon hordtuk a téglát a hetedik emeletig. A vakoláshoz pedig egy rúdon két vödörrel cipeltük fel a gipszet, a cementet, a maltert. Vékonydongájú legény voltam, nagyon nehéz és szokatlan volt a munka. Lelkileg meg az tört össze, hogy bátyám nagyon felületesen bánt velem. János nem járt abban, hogy engem a szakma fortélyaira kioktasson, pedig nagyon jó külső – facárd – munkás volt, méghozzá a legjobb fizetési kategóriában. El voltam keseredve.

Hazamenni Újszékelyre nem akartam, mert kötött az adott szó, hogy Péter öcsénk marad egyedül otthon. Egy Székelykeresztúrról elszármazott embernél, Patakfalvi Jánosnál laktunk, aki Bukarestben bérelt lakást, és kosztosokat meg kovártélyosokat tartott. Elhatároztam, hogy megszököm, legyen, ami lesz. Egy szép napon fogtam a kofferem a benne lévő meszes holmival, és a nyakamba vettem a várost. Első utam a munkanélküliek Izvorul utcai otthonába vitt. Megdöbbentő látvány fogadott. A menhelyen sem ágy, sem szék, sem asztal nem volt, a földön egy csomó kétes külsejű, mocskos ruhájú ember üldögélt, feküdt. Nem mertem a szalmára lefeküdni, attól tartottam, megtelek bogarakkal. A bűz is elviselhetetlen volt. Még aznap kiköltöztem az Északi pályaudvarra, ahol aztán hat héten át éjszakáztam. Reggeltől estig állás után jártam, gyalog, sok-sok kilométert. Sehol semmi eredmény. Napi kosztom egy darab ötlejes Herdan-kenyér volt, szárazon, nagy ritkán fél kiló szőlő. Egyszer az utcán bolyongva látom, hogy egy kisfiú valami ezerlejes bankjegyekkel játszik a kapuban. A pénzem már-már fogytán volt, erős kísértést éreztem, hogy az apróságtól játékosan elszedjem a pénzt, és elfussak. El is csaltam a pénzt, de valahogy nem tudtam elfutni, bevittem a pénzt a gyermek édesanyjának. Olyan hálás volt az asszony, hogy ötszáz lejt mindjárt a kezembe is nyomott. Ez több volt, mint az én összes megtakarított pénzem, amiből hat hétig éltem. De munkát akkoriban sehol sem lehetett kapni.” (Buzogány Béla: Sorsom hazavezérelt. Leírom életem – népi önéletírások gyűjteménye, Kriterion, 1987.)

Étlap

Kezembe került egy rongyos-hiányos, húszas évekbéli étlap, a Carul cu Bere (Sörös Szekér) nevű híres bukaresti vendéglőből. Barátaimmal, Csiki Lacival, Ágoston Hugóval, Laziccsal emlékezetes időzéseink valának ottan a hetvenes években. A régi étlapon a következő ételek szerepeltek: füstölt csülök paszullyal; fehér paszuly őrölt sertéshússal; szárított marhahús (pastrama); házi debreceni; oltyán kolbász; szebeni szalámi; roston sült kolbász; marhalábszár gombával; házi virsli tormával. (Általában dúsan sózott ételek voltak, amelyek bőven vitték a sört.)

A Sörös Szekérbe leginkább erdélyiek jártak, mert a tulaj, Nicolae Mircea onnan származott, két testvérével még az 1800-as évek végén költözött a Regátba. Páll Pistáék, Ferencz Mártonék sokszor látogatták a Sörös Szekeret, mert jó volt, olcsó a sör és a hazai ízű étel. „Ó, jól lehetett ott enni, mulatni. Egy csülök 12,50 lej volt. Bécsből jött karmester, Eduard Wilhelm Strauss vezényelte a húsztagú zenekart, főleg operetteket húztak. A pincében ittak, és popular zene szólt, az emeleten ettek, ittak, és könnyűzenét hallgattak, táncoltak, különösen keringőt és tangót” – mesélte Páll Pista bácsi.

Apám nem látogathatta a Sörös Szekeret, nem azért, mert nem szerette a sört, ihatott volna fröccsöt is, hiszen ebben az időszakban jött be a divatja – „bateria”-nak (ütegnek) nevezték –, hanem mert amikor ő Bukarestbe érkezett, a Sörös Szekér már nem létezett. Az 1928-ban kezdődött gazdasági világválság idején a vendéglő csődbe ment, s a tulajdonos levetette magát a Calea Victoriei egyik magas épületéről, öngyilkos lett.

„Azután a másik két Mircea testvér, a Victor vagy Ignat vendéglőjébe jártunk, a Carpaţi sörözőbe, vagy a Kosmannba, a Sărindar templom mellé. Ugyanazokat az ételeket szolgálták fel ott is. Különösen a tormás házi virsliért mentünk. Annak a virslinek soha nem árulták el az Erdélyből hozott receptjét. Különben Bukarestben annyi volt a söröző, hogy lépten-nyomon beléjük botlott az ember. Minden villamos-végállomásán volt belőlük legalább egy. Sörözőtől sörözőig közlekedtek.”

Foci

1936. november 4-én találkozott első hivatalos labdarúgó-mérkőzésen a román és a magyar válogatott. A mérkőzésre Bukarestben, az ONEF-stadionban került sor. Bauwens német bíró sípszavára a két csapat az alábbi összetételben vonult ki a pályára:

Románia: Mircea DAVID (’46-tól Dumitru PAVLOVICI), Rudolf BURGER, Gheorghe ALBU (C), Vintilă COSSINI, Ştefan DOBRA, Rudolf DEMETROVICI, Silviu BINDEA, Dinca SCHILERU, Gheorghe CIOLAC, Iuliu BODOLA, Ştefan DOBAY, edző: Costel RĂDULESCU.

Magyarország: PÁLINKÁS József, POLGÁR Gyula, FEKETE Jenő, SERES Gyula, SZŰCS György, LÁZÁR Gyula, SAS Ferenc, VINCZE Jenő, CSEH László, TOLDI Géza (C), TITKOS Pál, edző: DIETZ Károly.

Nézőszám: 40 000 (korabeli fotó).

Az első gólt a temesvári Ripensiából beválogatott Bindea lőtte a 22. percben. 1:0 a romániai válogatott javára. A második félidőben a magyar válogatott fordított, a 66. percben Lázár egyenlített, majd a 83. percben Toldi berúgta a győztes gólt.

A találkozó utáni rendbontásokról, atrocitásokról a korabeli román sajtó mélyen hallgatott. Egy korabeli felvételen, amelyet a Realitatea ilustrată (Illusztrált Valóság) című folyóirat tett közzé, elegáns, kalapos, szinte egészében úri emberek töltik meg a stadion lelátóinak egyik felét. Az egyik felét, mert a másikon bizony a külvárosok vagányai, bandái is ott voltak, de nagy csoportokban tömörültek a zöldingesek szimpatizánsai is. Az egyenlítés után már felhangzottak a „Jos cu jidani!”, „Jos cu ungurii!” (Le a zsidókkal!, Le a magyarokkal!) és más nemzetgyalázó rigmusok. Bizonyára a magyar válogatottnak is szóltak ezek a kórusok, de legalább annyira gyalázták a román válogatottat is, hiszen az nem volt „igazi román”. Több mint a fele a csapatnak magyarokból, németekből és zsidókból állt össze. „A vereséget gyújtó hangulatú viták követték – olvasom a historia.ro web­oldalon. – Románia válogatottja már nem a húszas évek ingadozó együttese. Viszont a magyar, illetve a német származású játékosok aránya magas maradt, jogosan, ha a sportérdemekre és a tehetségre gondolunk. De a viták kényszerítő hangulata a csapat »románizálásáról« – vagyis a nem román játékosok mellőzését vehemensen kérők tábora, élükön V. V. Tileaval, a szövetség elnökével –, amelyet állandóan a közfigyelem előterében tartottak, nagyon megnehezítette az együttes helyzetét… Végül a vereségért a felelősséget a válogató bizottság nyakába varrták, amelyben a két háború közötti romániai foci olyan jeles személyiségei vettek részt, mint Teodor Davilă, Constantin Rădulescu, A. Căpătina, Liviu Iuga és N. Birăescu.”

Megkopott fociszurkolói ismereteimet felfrissítve a „románizálókkal” ellentétben viszont azt mondom, hogy az a romániai együttes lehetett volna jobb, akár győzelmes is, ha magyarabb, ha értékközpontúan válogattak volna. Mert hol volt például Barátky Gyuszi, a „szőke csoda”, aki Váradról épp abban az évben került a bukaresti Rapidhoz, akit 1930-ban Európa legjobb középpályásának minősítettek, s aki 1930–33 között a Hungaria játékosaként kilencszer volt magyar válogatott. A román bajnokságban 155 meccsen 113 gólt lőtt. És hol voltak a váradi, a kolozsvári, temesvári klasszis játékosok, a híres Kovács István testvére, Miklós, Rónay Ferenc, Kotormányi, Zombory, Lakatos, Hoksáry, Braun, Csibi stb. Akár egy másik magyar (NB.: erdélyi) válogatott is összeállhatott volna akkoron. A két klasszisról, Bodoláról és Dobayról napokig lehetne mesélni. Bodoláról, aki egyformán lőtt ballal és jobbal is, a hatvanas évek román válogatottjának kapitánya, Angelo Miculescu a következőket mondta: „Számomra minden idők legnagyobb román labdarugója Iuliu Bodola volt. Sem Nicolae Dobrint, sem Gică Hagit nem lehet vele összehasonlítani.” Dobay Pista bácsit, a híres balszélsőt személyesen is ismertem, hiszen a hetvenes években egy-két évig a harmadik ligás Balán­bánya csapatát edzette. Megkeseredett, beteg ember volt már. „Annak idején jobb lett volna, ha áttelepülök, biztos jobban megbecsültek volna, mint idehaza” – mondta némi mélabúval. A román focitörténészek „Bombardierul Banatului” (Bánát Bombázója), Spaima Portariilor (Kapusok Réme) és sok más címmel illették, de az igazi mellékneve a „Ló” (Calul) volt, mert valóságos vágtában futott, minden ellenfelét megelőzte, s olyan precíz és erős lövése volt, hogy a leglehetetlenebb szögből is betalált. Egy alkalommal olyan gólt rúgott, hogy a hálót is szétszakította. „Miután minden előtte állótól megszabadult, kicselezett, hatalmas bombát ereszetett Endreffy kapujára – emlékezik Braun Csibi, a bukaresti Juventus csapatkapitánya Dobayra. – Na, jól van, kedveseim, az a lövés nem lövés volt, hanem igazi villámcsapás. A labda átszakította a hálót, s a lelátón kötött ki.” 1928–1940 között a temesvári Ripensia színeiben 180 meccsen 158 gólt rúgott. Negyvenszer volt román válogatott, és húsz gól szerepel a neve mellett. Incselkedik a kisördög, a „milettvolnaha”. Mi lett volna, ha ezek a zseniális játékosok a két háború között magyar színekben fociznak, a nemzeti válogatottunkat erősítik? Netán megnyerték volna a világbajnokságot?

Apámék az ONEF-stadionban, a főtribüntől jobbra, az északnyugati félkörben nézték végig a meccset, s valamelyikük javaslatára megjátszották a süketnémát. Magam előtt látom a pálfalvi Páll Pista, Ferenc Márton, Fülöp Guszti, Zöld Laji bácsit, a delnei Ferencz Imrét, amint jelbeszéddel próbálják megúszni ezt a történelmi pillanatot, hangtalan eltűnni a találkozó utáni dühöngő, verekedő tömegből. Sikerült. Mint ahogyan valamelyik külvárosi kiskocsmában a győzelem megünneplése is.

(Kellett némi utánajárás, amíg kiderítettem, hogy hol lehetett a 40 000 nézőt befogadó ONEF-stadion [Oficiul Naţional de Educaţie Fizică – Nemzeti Testnevelési Hivatal]. Hát ez volt a későbbi „Republicii”, amely a diktátor megalomaniájának lett az áldozata, a Casa Poporului [Nép Háza – ma Románia Parlamentje] melletti stadion helyére képzelte el Háhekuki a helikopterleszállót. Mintha sejtette volna, hogy egyszer helikopterrel kell majd menekülni. Nos, a helikopterleszállóból nem lett semmi, s a „Republicii” stadion sincs meg, amelyhez nemcsak apám emléke révén, hanem személyes érintettség okán is van közöm. 1974 augusztusában három hétre az ország tartalékos tisztiiskolásait, közöttük a radnaiakat is, bevitték a 23-i ünnepi díszszemlére. Nekünk nem kellett masírozni, díszlépést verni, ránk az ünneplő kórus szerepét osztották ki. A főtribünnel szemközt énekelni és hurrázni kellett. Temesváron keresztül bevonatoztattak Bukarestbe, ahol a város déli részén egy újonnan épült kaszárnyába szállásoltak el. Onnan minden délelőtt 9-re kivittek a „Republicii” stadionba, amelynek épp a jobb oldali félkörébe ültették le a három tisztiiskola ezer tisztjelöltjét. Délután egyig, a tűző napon énekeltük az ilyen-olyan hazafias, harci indulókat a központi katonai rezesbanda után. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez nehezebb volt, mint a díszlépéses felvonulás vagy más katonai menetgyakorlat. Szerencsére feljavított ellátmányban részesültünk, az ebédhez sört vagy Pepsi-Colát is adtak. Hanem a kaszárnyában már második nap kitört a botrány: tele volt poloskával. Szerencsére a román katonakollégák verték ki a hisztit, aminek eredményeként még aznap fertőtlenítettek, de két éjszaka annak a szagától nem tudtunk aludni. Végül is eltelt, lejárt az ünnepi felvonulás is. Mi hiába álltunk a főtribünnel szemben, alig látszott a Kárpátok Géniusza, távolról olyan-olyan picikének tűnt, hogy még egy-két röhej is elhangzott az indulók, hurrák közötti szünetben. Én nem énekeltem, mert a parancsnokunknak lógási lehetőség hátsó gondolatával bevallottam, hogy botfülű vagyok. Nem baj, Ferencz, majd tátogtatni fogsz, az se baj, ha nem énekelsz. Felmentést nem kaptam. Három hétig tátogtam [inkább még azt sem], mint hal a szárazon.)