×

Szerzők, művek, (újra)értelmezések

Gintli Tibor: Irodalmi kalandtúra – Válogatott tanulmányok

Sipos Lajos

2015 // 05
Gintli Tibor 1990 és 2012 között írt, a közelmúltban kötetbe gyűjtött tanulmányai a generációkénti kötelező újraértelmezés különös formáját adják. Általában az történik, s a 20. században erre jelentett példát Schöpflin Aladár, Szerb Antal, de még a maga magyar irodalomtörténetét egy hajóutazásban megjelenítő Benedek Marcell is, hogy a szerzők a kiválasztott korszakból kiemelik a legfontosabbnak számító alkotókat, mérlegelik és értelmezik műveiket, s a legnagyobbakról írják meg korrigáló, elutasító vagy megerősítő gondolataikat. A kismestereket aztán a meghatározó alkotókkal való viszonyrendszerükben szemlélik. S miközben kezd kialakulni az új olvasatrendszer, azonközben a félretolt vagy félrerakott szerzőket veszik sorra. Egyikben-másikban találnak valamit, ami a meghatározóan fontos alkotók valamelyik művének, szövegdarabjának, trópusának előzményét jelentheti; ebben az esetben az „előzmény” és annak írója bekerül a folyamatba. A szöveg vagy szövegegység a meghatározó alkotó szövegének pretextusa lesz, a későbbi alkotásban feltűnő azonosság, egyezés pedig allúzióként, rájátszásként, intertextusként emelődhetik be a diskurzusba. De kiderülhet ennek az ellenkezője is. Az nevezetesen, hogy a harmadsorban elővett alkotók szövegszervezésében a korábbi művek poetológiai és hagyományozási rendszere csupán mechanikusan és közvetlenül ismétlődik. Ebben az esetben a szerző(k) méltán marad(nak) ki a professzionális emlékezetből.

Gintli Tibor tanulmánykönyvében át is hágta, meg követte is ezt a szokásrendet. Először ugyanis, Schein Gáborral közösen, egy tankönyvsorozatba illeszkedve megírták a világ- és a magyar irodalom történetének két gimnáziumi évnyi anyagát (jelentősen megújítva magát a tankönyv műfajt is). S amikor (sokféle okból) „befuccsolt” a 7–18 éveseknek elkészült sorozat, először újragondolták-újraírták-kibővítették a könyvet a művelt, még inkább a művelődni vágyó nagyközönség, valamint a professzionalizálódni kívánó olvasók számára a barlangrajzoktól, a sumer és akkád mítoszoktól a romantika korszakáig, Emily Brontëig, Heinéig, Victor Hugóig, Jókaiig és Madáchig. Aztán ugyanezzel a rendszerrel elkészítették a világ- és a magyar irodalom históriájának folytatását. Ebből született meg 2003-ban és 2007-ben Az irodalom rövid történetének két kötete. Ebben a két könyvben, amelyben a világ és egy nemzet irodalma egyetlen folyamatként jelenik meg, amelyhez hasonlót más országban eddig valószínűleg még nem írtak, a megírás idejének irodalomtudományi álláspontját foglalták egységbe a maguk olvasatával. A magyar olvasók feltételezhető várakozását figyelembe véve azonban megjelenítették például a „kuruc költészetet” is, ismeretlen énekszerzők alkotásait, de tekintettel a szövegek önértékére, csupán csak cím szerint citáltak egy-egy énekverset, katonaéneket, jeremiádot, s a műcsoportról mindössze egy lapnyi összefoglalót közöltek. A realizmustól máig című második kötetben az elgondolható olvasói várakozásokat kevésbé lehetett számításba venni. Nemcsak azért, mert a magyar kultúrában a romantika költészetfelfogása még a 19–20. század fordulóján is élt, az 1948-tól 1989-ig tartó történelmi korszakban pedig a politikai rendszer következményeként jogosnak tűnhetett „a képviseleti irodalom”, de azért is, mert háttérbe szorult az irodalmi alkotás nyelviségének értelmezése, és háttérbe szorult az avantgárd irodalom is. Az ezredfordulótól visszatekintve éppen ezért újra kellett értelmezni az egész korszakot, erőtelje­sebben kellett szerepeltetni azokat a szerzőket a világirodalomból is, akik poetológiai szempontból a magyar irodalomnak arra a részére hatottak, amelyik napjainkban a vezérszólamot látszik átvenni. Ez nem volt egyszerű feladat. Egy ilyen típusú összefoglalásban ugyanis nem lehet kiszorítani a történetből például Illyés Gyula költészetét pusztán azért, mert a mai értelmezők egy része elhárítja „a teljes nemzet” reprezentálhatóságának gondolatát. És nem lehet Ady Endrét és Babits Mihályt sem háttérbe vonni. Adyval kapcsolatban természetesen felhozható, hogy halála után húsz évvel a Moszkvában megjelenő Új Hangban miként próbálta Révai József kizárólag „forradalmi költőként” értelmezni, s miként építette rá e gondolatmenetre a későbbi politikai akarat a „Petőfi–Ady–József Attila” fővonal elméletet. Babitsról szólva meg lehet jegyezni, hogy jelleme, erkölcse, cselekedetei és alkotásai nem választhatók el egymástól, s az első két kötet megjelenése utáni történelmi időkben nem kizárólag esztétikai, hanem esztétikai és etikai elvek alapján közeledett az irodalomhoz, egyes művekhez és alkotókhoz.

Gintli Tibor, az Irodalmi kalandtúra című könyvéből jól látható, hogy az összefoglaló nagy munka megírása előtt vagy készítése közben mélyedt el a korszak meghatározó alkotóiról szóló részlettanulmányokban. 1994 és 2006 között majd ötvenlapnyi terjedelemben, három írásban értelmezte Ady Endre költészetét. A második kötet írásakor mérlegelte Babits viszonyát a modernséghez, hozzávetőlegesen akkor fogalmazta meg magának a Radnóti-életmű új hangsúlyait. Valószínűleg Tverdota György Tizenkét vers című könyvének megjelenése után nem sokkal, talán arra válaszul foglalkozott az Eszmélet műfajelméleti problémáival. A premodern próza alakzataival párhuzamosan dolgozott a „világszerűnek” mondott Móricz-prózával és a „nyelvszerűnek” nevezett Krúdy-epikával, az irodalmi kánon peremére szorult Pap Károly egyik regényével, valamivel később írt a Závada-féle regényalkotásról, és közben vetett egy pillantást a Schein Gáborral írott irodalomtörténetükkel párhuzamosan készülő munkára, A magyar irodalom történeteire is.

A válogatott tanulmányokat tartalmazó könyvében radikálisan újraértelmezte Ady Endre köl­tészetét. Nem vonta kétségbe szerepét és jelentőségét a magyar irodalomban. Ugyanakkor nem tekintett sem egyetlen pályaszakaszt, sem egyetlen irányzathoz való csatlakozást meghatározónak. Sem az Új versek, a Vér és arany és Az Illés szekerén pályaindulását, a francia szimbolista költészet első hullámával való kapcsolatát, sem A halottak élén verseinek expresszionisztikus modulációját. Az életmű vagy egy-egy korszak kanonizálása helyett kísérletet tett arra, hogy szavakba foglalja az életmű „belső kapcsolatrendszerét”, rekonstruálja azt a szemléletmódot, amely érthetővé teszi a „végletes ellentétek […] gyakori egymás mellett élését” Ady költészetében. Középpontba állította a versek mélyszerkezetében végigkövethető létproblémát, az azt verbalizáló vagy sejtető verseket. A „Minden élményt” elérni és kifejezni akaró Ady-interpretációhoz mozgósított olyan felismeréseket is, amelyek közül egyet-egyet felvillantott az 1920 és 1941 közötti recepció, a többit azonban ugyanúgy mellőzte, mint ahogyan azt az 1940 utáni befogadástörténet is „hivatalosan” félretolta. Az értelmező horizontjába így került bele Somogyi Mária Eksztázis a huszadik században. Ady miszticizmusa című tanulmánya 1938-ból, Halász Előd 1942-ben megjelent Nietzsche és Ady, Szabó Richárd 1945-ben kiadott Ady lírája és Vatai Lászlónak először 1963-ban Washingtonban megjelent műve, Az Isten szörnyetege is. Gintli Tibor egyéni leleménye ugyanakkor – Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Varga József, Király István, Kenyeres Zoltán és mások műveinek figyelembevétele mellett – a Kierkegaard eszmerendszeréből leszűrhető tapasztalatok bevonása az Ady-értelmezésbe.

A 20. század elején Kierkegaard olvasottsága és ismertsége nem vetekedett Schopenhauer, Nietzsche és Freud népszerűségével. Arra vonatkozóan nincs adat, hogy Ady ismerte volna műveit. Feltehetőleg egymástól fél évszázadnyi távolságban hasonlóan gondolkoztak, ahogyan a párhuzamos gondolkodás a kortárs T. S. Eliot és Babits esetében is megtapasztalható. Meg esetleg hasonló életpillanatokat, gondolat- és érzéshullámokat, élethelyzeteket éltek meg. Ez a gondolati-szemléleti hasonlóság Kierkegaard esetében kifejtett filozófiai rendszerbe foglalva, Ady Endre költészetében a versek mélyszerkezetében jelent meg. Kierkegaard a Szakaszok az élet útján című művében, amelyet Gintli Tibor éppen nem idézett, a bensőséghez, az „énhez” és az egzisztenciához vezető esztétikai, etikai és vallási útról szólva idézi fel az élet három stádiumát. Az esztétikai stádium – a dán filozófus szerint – eltér a hétköznapi élettől. Az etikai létre, a második fokozatra a tökéletesség és a felelősség fogalmai a jellemzőek. A vallási szférában bontakozik ki a személyiség önmegvalósítására irányuló mozgás.

Gintli Tibor Kierkegaard és Ady műveit „a hit fogalmának mindkét életműben betöltött központi jelentősége” miatt olvassa egymásra. Ady protestantizmusa azonban ebben az összehasonlításban nem kerül kapcsolatba a gyermekként az egyházi évet megélt fiatal szokás-reformátusságával, a felnőtt ember Biblia-olvasásának mindennapi gyakorlatával, a kultúr-reformátussággal, a Károli-Biblia nyelvében is otthonra és magára találó alkotó különleges érdeklődésével. Ady valláshoz való viszonyában – Gintli Tibor fejtegetésében – megjelenik a metafizikai létezésben való hit és ennek a megkérdőjelezése is. És megjelenik ebben az emberi elgondolás mellett a szimbolista poétikából leszűrhető vagy leszüremkedő tapasztalat, amelynek egyik legfontosabb célja a metafizika megragadása. Ebben a gondolatmenetben is releváns a filozófus és a költő életművének párhuzamos olvasása. Kierkegaard a „költőlét egyik lényegi meghatározóját” abban a köztes állapotban érzékeli, amely „magasabb a végesnél, és mégsem végtelenség”. Ady Az Illés szekerén előhangjában pedig az „Ég és föld között, bús határtalanul” létezés állapotáról, a „szépségek felé” törekvésről, az esztétikum metafizikai vonatkozásairól ír. A szerelem lényege mindkettőjük felfogásában a végtelenség kezelésében fedezhető csak fel, élhető csak meg.

Gintli Tibor tartózkodik attól, hogy gondolatmenetében az Ady-életmű bármelyik korszakának vagy bármelyik tematikusan összefüggő vagy összekapcsolható verscsoportnak egyetemleges értéket tulajdonítson. Az „istenes versekről” szólva nemcsak arról ír, hogy a költő „lírai beszédmódjának” számos jellegzetessége távol áll a mai olvasói ízléstől, pátosza taszítólag is hathat a mai olvasóra, a szubjektum „poétikai kategóriává” minősítése pedig értelmezhetetlen a 20. századi világirodalom és a Szabó Lőrinc- meg a József Attila-verseken formálódott befogadói gyakorlat számára. De azt is szavakba foglalja: a visszatekintő perspektívából még erőteljesebben látszik, hogy a szubjektumot határtalanná növelő Ady-versek poétikai szempontból gyakran az értéket kétségessé tevő önismétlések.

Az Irodalmi kalandtúra kötet szerzője új Babits-olvasatokat is kínál. Jól érzékeli, hogy az első két kötettel az irodalomba belépő költő késleltetett, határozottan megkomponált, ugyanakkor kétségeitől kísért pályakezdését az eddigi interpretációk vagy Ady gondolati, tematizációs és beszédmódbeli berobbanásával vetették össze, s ennek elutasításaként Babits intellektualizmusát, Platón, Horatius, Spinoza, Schopenhauer és Bergson olvasásához kapcsolódó befogadói tapasztalatait tekintették döntőnek, vagy a térben, időben, filozófiákban birtokba venni kívánt babitsi „mindenséget” állították szembe Ady korlátozottabbnak tűnő „Minden”-fogalmával. A korábbi interpretációk között akadt olyan is, amelyik a Herceg, hátha megjön a tél is! kötetet külön minőségnek tekintette, meghatározónak véve az alkotások és a viszonyítási pontnak számított korábbi filozófiák vagy művek párbeszédét. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy voltak, akik az Esti kérdés szövegformáló elveként a (túl)retorizált beszédmódot, esetleg az automatikus emlékezést, a Rába György által meghatározónak tekintett spontaneitással szemben a szándékosság és a megalkotottság képzetét hangoztatták, könnyebben értelmezhető, miért fontos az első két Babits-kötetet összekapcsoló mozzanatok hangsúlyozása. Ebben a gondolatmenetben, kimondva vagy kimondatlanul, a babitsi hagyománytudat, a fokozott műgond tudatos érvényesítése nem a romantikus poétikákhoz való közelséget jelentik.

Gintli Tibor a két Babits-tanulmányában utal arra is, hogy az Ady mellett, néha ellenében emlegetett költő életművének értékelése kétszer is kényszerpályára került. Először akkor, amikor Rába György az 1980-as évek elején (Keresztury Dezső és Szauder József után) két korszakos könyvében emelt szót Babits létjogáért a magyar költészetben. A költő-monográfus művében, bármilyen szemérmesen jelenítette is meg ezt a szerző, tetten érhető az alkotó primátusa a magyarázóval szemben, még akkor is, ha ő maga a közvetítő. Ez a gondolkodás jól érzékelhető Rába György olyan műveiben, mint Az öreg Kassák, az RGy káderlapjára és Az írás mire jó. Az elsőbbségtudat néha-néha befolyásolta az értelmezőt, amikor Babits esetében mentegetendőnek tekintette, ha a szerző etikai és esztétikai szempontrendszere egyaránt tetten érhető az alkotás deklaratív szintjén, mint a háborúellenes versekben, vagy a szöveg mélyszerkezetében, mint az 1930-as években készült alkotások egyikében-másikában.

Napjainkban is kényszerpályán van Babits Mihály életművének befogadása. Elsikkadni látszik, hogy az alkotás értékdimenziójában egyetlen szempont abszolutizálása, az élet és a mű „kö­telezően” elválasztó gesztusa, e gesztusnak tulajdonított meghatározó értékszempont ugyan­­olyan egyoldalúságot, a művészet lényegi félreértését jelenti, mint amikor a társadalmiság vagy a „képviseleti pozíció” megléte legitimálta csak az alkotást és az alkotót. Babits esetében tovább nehezíti a helyzetet, hogy a 250-300 példányban megjelent kritikai kiadás kötetei és a Babits Könyvtár darabjai, például a Baumgarten Alapítvány dokumentumainak öt könyve, a levelezés eddig közreadott tizenegy opusa nélkül a Babits-életmű mérlegelése lényegében ugyanazon a szövegkorpuszon épül fel, mint az 1970-es évek költőről szóló tanulmányai. Babits és Kosztolányi levelezését, az Új verseket kommentáló Babits-véleményt például még mindig Belia György valamikori levélkiadása alapján idézik, pedig ebben a gyűjteményben, érthetetlen módon, néha bekezdések, máskor sorok hiányoznak az írásból.

A vizsgált életmű és a recepció teljes ismerete jellemzi Gintli Tibor könyvét az Eszmélet műfajelméleti mérlegelésekor, a premodern magyar prózáról, valamint Szabó Dezsőről, Závada Pálról és másokról szóló tanulmányaiban. És ez minősíti szemléleti pozícióját Móriczról és Pap Károlyról szóló írásaiban is.

A Móricz-próza iránti befogadói érdeklődés lanyhulása a korábbi társadalomtörténeti megközelítés következménye volt. Nem csak a szekunder irodalom nagy tekintélyű példái nyomán elindult értelmezések voltak ebben hibásak. A megközelítésmód kiválasztásában szerepük volt a művekhez könnyen társítható szociográfiai, netán dokumentarista képzeteknek is, az 1908–1911 közötti Móricz-művek esetében a szecesszió biofizikai, társadalom- és művészetelméleti vonatkozásait túlhangsúlyozó (Bori Imre által szavakba foglalt) értelmezéseknek is, az omnipotens elbeszélő pozíció és a mimetizáló beszédmód meghatározó voltát normának tekintő szemléletnek is. 1993-ban Kulcsár Szabó Ernő Beszédaktus, szerepkör, irónia című tanulmánya és a Szabó B. István által gondozott konferenciakötet, A Magvető nyomában megjelenése után és Gintli Tibor itt olvasható, 2004-ben publikált tanulmánya előtt a Móriczról szóló írások újraértelmezték a romantika és a realizmus fogalmát és egymáshoz való viszonyát. A realizmust egyre kevésbé tekintették a romantikát időben követő új iránynak, olyan szemléleti és művészeti formának, amely – Balzac gondolatmenete szerint – társadalmi intézmények, rétegek, folyamatok és szervezetek „valószerű” „ábrázolásával” önértéket jelent. Általánossá vált az a vélekedés, miszerint a romantika a realizmus aldiskurzusa, amely alapvetőnek tekinti ugyan a szubjektum és a társadalom közti feszültséget, de a szövegformálásban az individuum felőli pozíciót minősíti meghatározónak. Ebben a szemléletváltásban jobban értelmezhetők a móriczi szövegformálás egyes jellegzetességei: az omnipotens elbeszélői szerep megkérdőjelezése, a narrátori szólam érvényének relativizálódása, az életmű nyelvi kvalitásainak és megalkotottságának hangsúlyozása, az elbeszélés tempójának gyakori változása, az egymással vetélkedő diskurzusok összeütközésének szövegbefolyásoló módja, a narratív sémáknak, az elbeszélés mitikus szintjének, a dialógusnak és az átélt beszédnek a váltogatása.

Az Isten háta mögött (az Erdély-trilógia és a Rózsa Sándor a lovát ugratja mellett) talán a leglátványosabban kínálja a Móricz-próza új értelmezését. Ha Viktor Žmegač fogalmát idézve „világszerűnek” tekintjük az írást, akkor sem a „kisváros” regénye ez. Igaz, hogy a körkörös szerkezetű alkotásban megjelennek a körülhatárolt tér jellemző intézményei: a vendéglő, az utca, Veres Pálék lakása, a gimnázium, utalásokban és szereplőkben az elemi iskola, az asztali beszélgetésben feltűnik a plébánia, a feleségkeresés közben a borbély, a trafikos, a polgármester, a csizmadiáné; az albíró gondolatai több helyszínt, értékítéletet és kulturális-társadalmi utalást kapcsolnak a szövegbe. Gintli Tibor tanulmányában azonban nem ezek a rész-terek, objektumok, tárgyak és személyek, hanem az elbeszélésmód vizsgálata kerül a középpontba. Elkülöníti „a realizmus poétikáját” a szöveg „mitikus” szintjétől. Az elbeszélés „kettős jellegét” hangsúlyozza, az elbeszélői szólam ehhez igazodó nézőpontváltozásait és a szereplők „kettős identitását” értelmezi. Megközelítésében a hősök megjelennek társadalmi környezetük függvényében, ezekben az esetekben jelentéktelen, néhol nevetséges figuráknak látszanak. Amikor azonban „a létezés mitikus szintjén folyó belső küzdelmeik” kerülnek előtérbe, heroikus hősökként tűnnek fel. A művek „realistának” nevezhető rétegében a szereplők az oksági összefüggések alapján kapcsolódnak egymáshoz, a „mitikus szinten” létezésük egész terhével és lehetőségeivel szembesülnek. Ebben a szférában nem érvényesül a kauzalitás mint a történés és a reakciók meghatározó elve, a hősök hirtelen összeroppanása nem az eseménysorból, hanem a „mitikus szinthez kapcsolódó önreflexió fordulataként” ragadható meg. Ebben az utóbbi körben majdnem mindig a dialógus és az átélt beszéd játszik fontos szerepet. A dialógus a verbális összeütközés tere. Az átélt beszéd lehetőséget ad az irónia megnyilvánulására. A mitikus elbeszélésmód pedig az elbeszélt eseményeket összekapcsolja a bűnbeesés vagy a megtisztulás biblikus fogalmaival. Az Isten háta mögött szereplőit tekintve Gintli Tibor több példája közül elég talán egyetlenegyre utalni, a Veres Laciéra. Laci alakjának mitizáló tendenciái „elsősorban a bibliai történetek hívása révén rajzolódnak ki”. A megismerés, a bűnbeesés lehetősége és kívánása, az ártatlanság és az elvesztésének titkos óhaja, a gyermeklét és a felnőttség helyzete és textusai mind bibliai gyökerűek. Ugyanezt a szólamot erősíti fel Veresné és a diák közös titka „a káplán ágyba cipeléséről”. Ez a közös titok „az erotikus összetartás” jelévé válik a két szereplő között, amelyben jelen van a bűnbeesés és a bukás lehetősége is. Gintli Tibor, az előzőkhöz hasonlóan, más értelmezési tartományba vonja az albíró alakját, a Flaubert-regény bevonását a szöveg értelmezésébe, idekapcsolva a semmiképpen nem a magyar provincializmust célba venni akaró végleges címet és az 1917-ben a regény fölé írt, időlegesnek bizonyult Bovary úr-változatot.

Gintli Tibor telitalálata Pap Károly Megszabadítottál a haláltól című művének beemelése az elemzéskötetbe. Pap Károly műveinek összkiadásával és Lichtmann Tamás róla írt monográfiájával ugyanúgy kiszorult a professzionális olvasói tudatból, mint ahogyan ez most (kis túlzással) Babitscsal történik. Méltatlan és indokolatlan dolog ez is. Pap Károly elbeszélésmódjának különleges értékeire már az 1920-as évek második felének Nyugat-olvasói is felfigyeltek. Babits és a szerveződő Baumgarten Alapítvány már 1928 őszén, tehát az Alapítvány hivatalos megindulása előtt rendkívüli segélyben részesítette a szerzőt, akárcsak a kezdő Tamási Áront, 1930 januárjában négyezer pengős Baumgarten-évdíjat szavazott meg neki, amelynek kifizetését a főfelügyeletet ellátó Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tiltotta le (ebből aztán kétezer pengőt „nyilvánosságra nem hozott segélyként” folyósítottak az írónak).

1932-ben, a regény megjelenésekor a kortársak értékelték a szöveg imitációra épülő megoldásait, az archaizáló narrációt, a példázat műfaji lehetőségeinek felhasználását, a beszédmód által megalkotott világ biblikus jellegét, Krisztus élettörténetének másfajta elbeszélését. Gintli Tibor a korabeli recepcióból ez utóbbihoz, Németh László véleményéhez kapcsolódott. A „szöveg poétikai mozgását” „a hagyományhoz kötődés és a hagyománnyal való szakítás” viszonyában vizsgálta. A közbeszédben, amennyiben szó esik róla, az Ó- és az Újszövetség, a zsidó és a keresztény hagyomány ellentétes voltát szokás inkább emlegetni. Az elemző ebben a tanulmányában elválasztja egymástól a vallási tradíciók heretikus vonásait, azaz a vallások kötelező nézetektől eltérő felfogását, ugyanakkor fölvonultatja a két tradíció rokon vonásait. A Tóra és az Újszövetség szövegének átértelmezése a narráció szintjén közel kerül egymáshoz, miközben mindkét hagyomány átértelmezésére a szeretet megtapasztalása révén van csak lehetőség.

Az Irodalmi kalandtúra. Válogatott tanulmányok című kötet igazi jelentőségét azonban nem az egyes szerzők vagy művek újraértelmezése, az irodalomtörténeti folyamat és a meghatározó alkotások új szempontokat érvényesítő interpretációja és egymásra olvasása adja. Sokkal inkább az a mód, a ma már csak itt-ott felbukkanó eljárás, amellyel Gintli Tibor az irodalmi hagyományhoz viszonyul.

Tisztában van vele: az irodalom fogalma a késő modernitásban és a posztmodern korban többször változott. Még többször a kelet-közép-európai államokban, amelyek nemcsak gazdasági és politikai rendszerüket nem maguk választották, hanem sokszor majdnem csak a kultúrájukban éltek, akárcsak a lengyelek a 19. században. Ebben a történelem által kikényszerített helyzetben az avantgárd korszakban indult költők és írók, például Illyés Gyula, Déry Tibor, Balázs Béla, Radnóti Miklós, vagy a 19. századi hagyományt folytathatónak vélő Herczeg Ferenc, a most sokat emlegetett Tormay Cécile, 1948 után Nagy László, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc ön- és közéleti értékkel rendelkezett. Az utókor azonban csak az alkotók önértéke szerint ítélhet. Az önérték megállapítása viszont nem kerülhet semmiféle pillanatnyi ötlet vagy meggondolás befolyása alá. Nem játszhat ebben szerepet sem az irodalom mai interpretációja, sem bármilyen (visszafelé) aktuálisnak minősített valamikori szempont. Nem lehet a késő modernitás magyar irodalmát megítélni egyetlen (inkább virtuális, mint valóságos) írócsoporthoz tarozás vagy nem tartozás szerint. S ugyanennyire nem lehet értékszempontot tulajdonítani korábbi interpretációknak sem. Egyetlen szakszerű megoldás létezik, az, amit ebben a kötetben megtapasztalhat az olvasó. Meg kell keresni a legfontosabb szerzők műveiben, az alkotások narratív struktúrájában a mai értékfogalmak szerint értelmezhető mozzanatokat. Nem lehet kétségbe vonni meghatározó életműveket. Viszont értelmezni kell a fősodorból kiszorult szerzőket, s mindent meg kell tenni azért, hogy visszakapják az őket megillető helyet a magyar irodalomban. (Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2013)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben