Minden test fű; Ezüstös vizet sötét csíkokban; Mindent láthatsz, amit én látok; A Hold gyermeke

Minden test fű

Nyálkás titok. Hangja van,
és illatozik. Tiltott átjáró.
Forrósodik a megfiatalodott vér,
megszédül a gyönyörtől.
A tilalom minden szépsége, miként a mező virága
kivirul ölében: Ka! Ka!
Megbontja a háztető csillagait,
felröppenő szikraként elszépül
üszkös testének füvészkertjében.

Ezüstös vizet sötét csíkokban

Forró part vagyok, szomjúhozom.
Vágyam megtöri a vízfelszínt.
Hullám tornyosul. Döfjél belém!

Az ég összeszűkül, szikrázó alagút.
Ezüstös vizet adsz nekem, sötét csíkokban.
Nem bírok betelni. Adj még!
Legyél te a part, legyek én a folyó!
Ne szűnjél meg, gyönyöröm, szomjúság!

Mindent láthatsz, amit én látok

Mindent, ami áramlik és fellángol:
a csodás tüzek vonulását nedves ágyékodon;
mindent, ami fény, és torkodba fúródik,
hogy testedben kinyíljon az ajtó,
feltáruljon az Auróra alatti világ;
a fövenyen vajúdó hullámokat is látod,
miként feléled bennük az ezüst,
és kristály gyúl ki homlokodon.

Villódzó plazma leszel sötét égbolton,
tükröződése egy távolodó csillagnak,
egy didergő csillag mély, elhaló kiáltásának.

A Hold gyermeke

Hernyóként mászott
az álommal telt vödör peremére.
Minden színt magába szippantott,
és ahhoz a fekete folyóhoz fohászkodott,
amelyből az emberi élet
minden sötétsége keletkezik.

Akkor a folyam elnyelt minden imádságot,
melynek szárnya nincsen.

Az elsüllyedt színek szemében fölfakadtak,
és olyan fájdalmasan énekelt,
mintha négy gyermek fénytestét
préselték volna össze benne.

Sötét ujj fúródott szemembe

Tűrtem az idegen akaratot,
a makacs suttogást, melyet viharok
úsztattak távoli országokból felém,
hogy idegen, vad folyam torokhangjává
duzzadjon bennem.

Meddig üvöltsek és viseljem a jelet?
A csillagok is elfáradtak,
torkomba zuhantak.

Élő seb, úszom a vödörben.