×

Egy igaz ember igaz könyvéről

Erdélyi Géza: Hűség. Életutam

Tőzsér Árpád

2015 // 05
„Egy zimankós február végi napon… fölkeresett egy biztonsági személy, és közölte velem, hogy másnap reggel 9 órakor jelenjek meg az új rendőrségi épületben” – hátborzongatóan kopár, kafkai mondat. Még mielőtt a közlés után következő leírásokat elolvasnánk, kiérezzük a mondat hanganyagából a rendőrség hivatali szobájának ridegségét, látjuk a csupasz falakat, halljuk a „biztonsági személy” szenvtelen, mégis vészjósló hangját.

Erdélyi Géza Hűség című memoárját kitűnő tollú író írta, aki tisztában van a szónak nemcsak a lexikális jelentésével, hanem a helyi esztétikai aktualitásaival (megjelenítő erejével) is.

De ez a jó tollú író egyben református lelkész, mi több: nyugalmazott püspök, tehát közéleti ember is, jelentős személyiség. Olyan jelentős személyiség, amilyet az emlékirat műfaja megkövetel: Erdélyi Gézának a könyvben leírt és megjelenített tettei, gondolatai, elmélkedései minden esetben a közérdeket, az emberiség boldogulását célozzák, a történelemről s a benne küzdő emberről szólnak. S természetesen plusz még a Legfőbb Jóról, mondhatnánk stílszerűen, mindnyájunk (reformátusok, katolikusok, evangélikusok) Szenci Molnár Albertjével, aki mikor „de summo bono” (a legfőbb jóról) elmélkedik (egyik fontos műfordításának a címe ez!), mindig a Teremtőre, a Mindenek Urára gondol. Erdélyi művében is az Istenhez való hűség a legfőbb strukturáló erő (erre utal a mű címe is!), de a Struktúra maga annyira az Emberben és Történelemben válik láthatóvá, hogy nyugodtan állíhatjuk: a Hűség glóbusza az Isten, az Ember és a Történelem tengelyén forog.

S ezeknek a kiszögelési pontoknak a megállapításával egyben a műszerkezet működését is felvázoltuk: Erdélyi az életének kronologikus elbeszélését érdekesen kombinálja a tudatos emlékezéssel (Prousttal kapcsolatban szoktuk emlegetni az ún. tudattalan és tudatos emlékezést). Az időlinearitás bizonyos pontján a beszélő úgy érzi, hogy az emlékek összecsomósodnak, nem az idő, hanem egy belső logika szerint kívánkoznak egymás mellé, s akkor kilép az elbeszélés időrendjéből, s tudatosan kezdi sorba rakni az eseményeket.

Egy példa.

„Hanvai szolgálatom idejéhez több fontos esemény kapcsolódik: doktori munkám sikeres megvédése, egy szemeszternyi hollandiai tanulmányút, püspökké választatásom és gömöri monográfiám kiadásának története” – írja a mű 160. oldalán a szerző, s innentől kezdve a nevezett eseményeket e szerint az adott rend szerint írja le, s helyezi történelmi kontextusba.

S most, átvéve tőle e tudatos emlékezési módszert, én is tudatosan, a fentebb vázolt rend szerint (Isten, történelem, ember) veszem sorra a Hűség tengelymondandóit.

Az Istenbe vetett bizalom és a Bibliába foglalt igéhez, a krisztusi tanításhoz való hűség közvetve jelen van a könyv minden fejezetében, minden sorában (s a Szentírásból vett sok idézet akkor sem hagyja feledni, hogy a szerző egyházi ember, ha a világi adatok, események sokasága néha eltakarja az alapstruktúrát), a szerző mélységesen meg van róla győződve, hogy célja van vele a Mindenhatónak, s a benne való hit, a „rendszeres lelki táplálkozás, a mindennapi igei vitamin- és energiafelvétel elégséges a talpon maradáshoz” – s talpon marad, a megpróbáltatások közepette is igaz emberként él, dolgozik.

S talpon maradásáért, boldogulásáért így ad hálát Teremtőjének: „Atyám, megváltó Istenem! Elédbe állok, s megnyitom szívem. Hálát adok, hogy megformáltál, és lettem, s a földgolyón immár 7 milliárd társammal élhetem életem. Köszönöm a beláthatatlan messzeségű, ősi múltat, mely évezredeket átitatva a türelmes befogadókészség alázatával, mint ősi örökség ma is jelen van génjeimben, és erőt ad.”

S az imává nemesülő hasonló forróságú sorokból bőségesen idézhetnénk még: némelyikük egyenesen a magyar irodalom legszebb fohászaira, Bethlen Kata, Rákóczi Ferenc vallásos szövegeire emlékeztetnének.

De a mű egészében – érdekes módon – vallásos alapirányultsága ellenére sem hat vallásos munkának. Igaza van a fülszövegírónak: „A püspök könyve nem teológia, hanem színes, lebilincselő történelmi olvasmány, egyúttal hiteles forrásmű, kordokumentum.” És családtörténet, teszem én még hozzá, sőt bizonyos értelemben akár családregénynek is minősíthetnénk a művet – a szépírói értékeit mindenesetre nem hagyhatjuk említetlenül.

S itt talán viszatérhetünk a bevezetőnk Kafka-motívumaihoz is: nem, Erdélyi Géza természetesen nem Kafka, nem is akar az lenni, de a dokumentumok, a vallomások, a naplószerű beszámolók mellett a világ- és magyar irodalom jelenléte a könyvében (stílushatások és idézetek formájában) annyira nyilvánvaló, hogy az olvasó elgondolkodik: a 20. század második felének kommunista rémuralma a magyar irodalomban miért csak az ilyen kevert műfajú írásokban hiteles? Miért, hogy az egy Bodor Ádám Sinistráját leszámítva nincs a kornak kompatibilis szépirodalma?

De ez már túl messze vezetne a témánktól.

Egy biztos: Erdélyi mesterien vegyíti könyvében a történelmet a hit és a személyes tartás, a becsület kérdéseivel, tudja, hogy a történelmi teleológia elvét egy pillanatra sem lehet elfogadni, mert aki egyszer enged a „fejlődést irányító” politikai erőszaknak, az zsarolhatóvá válik, s örökre búcsút mondhat a szabad akaratának. Őt, Erdélyit a politikai hatalommal való küzdelmei során az isteni törvények hite segíti a talpon maradásban, s ugyanakkor tisztában van vele, hogy az irodalom által leírt helyzetekben a szereplők akarva, nem akarva a történelemnek is szereplői, s többdimenziós hús-vér emberré csak a „történelem erőivel” szembesülve válnak. Leírja hát, hogyan került a rimaszombati „autoritatív típusú” Varga Imre püspök melletti két és fél éves titkárkodás után Szalócra, majd Rozsnyóra lelkésznek, s a helyi hatalmasságokkal való súrlódások és összeütközések után hogyan „száműzik” Tompa Mihály Hanvájára, ahol nagy elődje nyomában rendkívül erős egyházi és kulturális közösséget hoz létre, de ahol szolgálata az Állambiztonság embereinek állandó zaklatása miatt szintén távolról sem volt zavartalan. – –

Így számol hát be Erdélyi Géza, az író a történelemmel, a 20. század második felének könyörtelen és igaztalan peripétiáival való találkozásairól. S itt meg kell szakítanom a könyvrecenzens szakjelentésének hűvös elfogulatlanságát. Az Isten és a történelem témái után ugyanis most magát az embert kellene közelebbről megnéznem, a szerző emberi kvalitásairól kellene néhány szót szólnom, csakhogy ez az ember nekem egykor, gimnáziumi éveinkben osztálytársam volt, s azóta is barátom, tárgyilagos Erdélyi-képet tehát tőlem senki ne várjon.

Arról kellene most szólnom, hogyan indul a kelet-szlovákiai Abara község lelkészének tizennégy éves fia az 1950-es évek legelején, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben az ország nyugati végeire, a révkomáromi egykori bencés gimnáziumba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy egyszer ő maga is lelkész lesz, de szólhatok-e erről úgy, hogy közben el ne mondjam: ezzel egy időben, személyemben Rimaszombaton keresztül egy gömörországi kis faluból is elindul egy fiúcska Komárom felé, hogy ott, a bencés gimnázium klasszikus falai között szellemiekben gyarapodjon, s közben életre szóló barátságokat, szövetségeket kössön, többek között Erdélyi Gézával is.

Be kellene számolnom róla, hogyan lett az aba­rai kisdiákból komoly, komáromi gimnazista, később prágai teológus-egyetemista, s még később tudós, sok nyelven beszélő ember, hogyan járja be ez a nagy műveltségű fiatalember Prágától az angliai Birminghamig Európa szinte minden nagy városát, hogyan tanul nagy, nyugati egyetemeken, s lesz belőle valóban lelkész, sőt püspök, s hogyan köt világszerte fontos barátságokat jelentős egyházi, politikai és tudós személyiségekkel.

De hogyan szóljak ezekről az eseményekről elfogulatlanul, ha a kezdet kezdetén némelyiknek egye­nesen részese vagy legalábbis tanúja voltam, s a későbbiek során is kötődtem így vagy úgy a történések főszereplőjéhez, egyéb szereplőihez vagy legalább színhelyeihez.

Példák:

1950-ben rimaszombati kisdiákként Varga Imre püspök fiával járok egy osztályba, néha megfordulok osztálytársamék lakásán, emlékszem, az „autoritatív” püspök jelenlétében nekünk, gyerekeknek csak suttognunk volt szabad. Más:

Komáromban negyvenen szorongtunk egy osztályban, többnyire faluról származó paraszt- és mun­kásgyerekek. Erdélyi Géza magas, előkelő alakját, személyiségét a „proletár tömeg” nem tudta bedarálni a szürkeségbe: volt az egyéniségében valami megmagyarázhatatlan különállás. Pedig nem volt beképzelt vagy gőgös, szívesen barátkozott velünk, mégis ott volt a barátkozásában is a másság. Nem lehetett például megsérteni, érezni lehetett, hogy az ő belső világában mások az erkölcsi törvények, mint az iskolában, s azok szerint a törvények szerint ő felül tud emelkedni a világi sérelmeken.

(El tudom képzelni: később a politikai ellenfeleit és a biztonságiakat is azzal az elnéző félmosollyal szerelhette le, amellyel korábban kötekedő osztálytársait vagy akár provokáló tanárait. Az 1960-as évek végén és a ’70-es évek elején például, mikor Rozsnyón a helyi kommunista vezetés le akarta bontani a református templomot, Géza rendíthetetlen nyugalmán, lelkierején tört meg az erejük. S a templom ma is áll. Történetét lásd a Hűség 135–136. oldalán! Akkoriban nagy híre volt a dolognak, újságíróként én magam is voltam Rozsnyón „templom-ügyben”.)

S végül, de nem utolsósorban: Erdélyi Géza kizárólagosan az én szülőföldemen, Gömörországban szolgálta a református közösségeket és Istent, s olyan rendkívüli melegséggel, szeretettel ír a tájunkról és lakóiról, ahogyan talán a született palócok sem tudnának írni. Hogyan írjak én akkor ezekről a lapokról rideg műelemzést?

Nem, itt be kell fejeznem írásomat, hogy a könyv­szemlém ne csapjon át elérzékenyülő emlékezésbe, ne kezdjem például Erdélyi Géza emlékiratát nemzedékünk, a lassan immár távozni készülő hetven-nyolcvan évesek számvetésének is tekinteni.

Vissza hát az irodalom objektívabb eszközeihez!

Írásomat gimnáziumi éveink kötelező olvasmányának, a néhai Borisz Polevoj könyvének a címével akartam kezdeni, pontosabban sajnálkozással, hogy az Egy igaz ember cím már foglalt, mert a Hűség című emlékirat szerzőjét és főhősét „igaz embernek” látván szívesen adtam volna írásomnak én is ezt a címet. S mikor Gézának is elmondtam a tervemet, felkiáltott: „Az »igaz« jelző eszerint kétszeresen is foglalt! Keresztury Dezső 1966-ban egy könyvét így dedikálta nekem: »Erdélyi Gézának, a rozsnyói igaz embernek«.”

Azt mondják, ha két ember állítja egymástól függetlenül ugyanazt, akkor az bizonyára igaz.

Erdélyi Géza Hűség című emlékiratát igaz ember írta. Olyan tollal, olyan írói vénával, hogy az végül irodalomként is igaz lett.

Erdélyi Géza a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugalmazott püspöke.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben