×

Batsányi és a Martinovics-per

Néhány megjegyzés

Taxner-Tóth Ernő

2015 // 05
A Museum betiltása

„NEMZETEK, Országok! kik rút kelepcében / Nyögtök a rabságnak kínos kötelében…” – olvashatták, ha eljutott hozzájuk a kézirat, az 1790-es megyei közgyűlések résztvevői, akik tisztújítására, majd követválasztásra, koronaőrző fölvonulásra, hitlevél fogalmazásra készültek.1 Meg lehettek róla győződve, hogy ők „a rabságnak kínos kötelében” – II. József „vasigájában” – nyögő „nemzet”, akikre rákényszerítették a német nyelvet, akikre rátelepedtek a német tisztviselők, akik állandó kisebbrendűségi érzéssel küzdenek a német szellemi fölény miatt.2 A „felszentelt hóhér” kifejezés azokat zavarhatta, akik éppen azért tartották törvénytelennek II. József uralmát, mert nem koronáztatta meg és nem kenette föl magát szent olajjal. Batsányi Jánosról, a szerzőről tudhatták, hogy az 1789 júliusában elhunyt Orczy Lőrinc pártfogoltja volt, az irodalom iránt érdeklődők azt is, hogy a Magyar Museum kiadója.3 A’ Frantzia-Országi változások című vers utolsó szava 1789-ben az országgyűlés összehívásának reményét ígérte, ami az újsághírek szerint az év végre közel került a megvalósuláshoz.4 Franciaországban is a nemzetgyűlés összehívása és tevékenysége indította el a júliusi forradalomba torkolló folyamatot. Noha a sajtó Párizsból egyre riasztóbban erőszakos eseményekről tudósított, a kassai cenzor még 1791-ben is azt gondolhatta, az alkotmányosság helyreállításával Magyarországon a „vasiga” lekerült a „hív jobbágyok” nyakáról.

Azt tudjuk, az általános reménykedés Batsányit is magával ragadta, s a budai, majd pozsonyi országgyűlés több olvasót ígért a magyar irodalomnak. Meglepő tehát, hogy 1790 júniusa és 1792 januárja között – másfél évig – nem jelent meg a Magyar Museum. Nem ismeretes, korábban hogyan jutott el a lap előfizetőihez, mivel a helytartótanács – szokásosan lassú eljárás után – csak 1791. augusztus 23-án engedélyezte a folyóirat postai terjesztését.5 Talán erre várt Batsányi, aki nem mérte föl, hogy a gyorsan változó politikai helyzet alapvetően módosítja korábban írott verseinek üzenetét. 1790-ben vagy 1791-ben a „franciaországi változásokra” hivatkozás nem kellett, hogy tiltó rendelkezésre kényszerítse a cenzort, különösen, ha az előtt olvasta a kéziratot, hogy az augusztus 27-én kiadott „Pillnitzi nyilatkozat” híre eljutott hozzá.6 Mire azonban a II. évfolyam 1. száma (amelyben a legfrissebb vers dátuma: 1790. április 16.) – az 1792-es év végén – nyomtatott formában az olvasókhoz jutott, minden egészen más megvilágításba került. A hangsúly a vers második részére került. Noha decemberben a királyt még nem végezték ki, de a szándék már benne volt a levegőben, az újságok sokat írtak XVI. Lajos megalázásáról, majd fogságra vetéséről. A Batsányi-vers zárlata félelmetes értelmet kapott: „Ti-is, kiknek vérét a’ Természet kéri, / Hív Jobbágyitoknak felszentelt Hóhéri! / Jertek! ’s hogy sorsotok’ előre nézzétek, / Vigyázó szemetek’ Párisra vessétek!”

Ez ragadhatta meg Sáros vármegye 1792. december 1-jei közgyűlésén az irodalmi folyóiratot (és föltehetően újságot is) olvasó Péchy József figyelmét, aki szóvá tette az említett szám „veszedelmes” szellemét.7 A közgyűlés előterjesztésére a helytartótanács vizsgálatot indított, amelynek első lépeseként a budai cenzor, akivel ellenőriztették a kérdéses számot, A’ Frantzia-Országi változások mellett több verset „veszedelmesnek” minősített. A helytartótanács gyorsan intézkedett, a kassai magisztrátust a folyóiratszám elkobzására utasította. Batsányi azonban a cenzori engedélyre hivatkozva megtagadta a példányok átadását, majd 1793. április 15-én a nádorhoz fordult jogorvosla­tért, méltányosságot kért, és tiltakozott a folyóirat elkobzása ellen. Az ügyet júniusban Abaúj vármegye közgyűlése sérelemként tárgyalta, s Kazinczynak is szerepe lehetett abban (noha erre utaló közgyűlési jegyzőkönyv még nem került elő), hogy a helytartótanácshoz intézett feliratban kiálltak a sajtószabadság mellett.8

A budai cenzor 1793-ra kiteljesedett aggodalmaira – amelyekkel ezután a Királyi Magyar Udvari Kancellária is egyetértett – a szám egészét tekintve nehéz magyarázatot találni. A királygyilkosságra is utaló forradalmi rokonszenvnek, ami Péchyt, a közgyűlést, a helytartótanácsot és a cenzort aggaszthatta, más írásokban nyoma sincs. A Székes-Fejér-Vári Professor Virág Benedek Úr’ társunkhoz című Batsányi-vers azt a költőt ünnepli, aki régi hősökhöz hasonlóan megénekelte a II. József népszerűtlen török háborújában kitűnt Nemes György gróf vitézségét. Majd Várna és Mohács „iszonyú” emlékét idézve elsiratta a csatatéren elesett királyainkat és régi dicsőségünket. Fájdalomtól nyögő „Hazafija” még „nem találván Hazát önön Hazájában, / Tsak panasz, tsak jaj-szó” zengetésére volt képes. De a költő már II. Lipót „Boldog Országában” írhatta versét, mert „Véget ér a’ szenvedett erőszak igája”, immáron mindennek mértéke a „Törvény és Szabadság”. Nyugalma van itt a „Múzsáknak”, Igazsága „Árpád” népének, akikre a „Nap” is nyájasabban néz. E lojális és bizakodó hangot találjuk a korona hazahozatalát ünneplő Aba-Új Vármegye’ öröm-ünnepén című versben is. A cenzornak illett volna tudnia, hogy a Nagy-Kegyelmű H(erceg) Hohenlohe Károlyné született B(áró) Reviczky Judithoz című magasztaló versben Batsányi azt a Németországban férjezett magyar asszonyt ünnepli, aki a bécsi Hadi és Más Nevezetes Történetekben elsőként ítélte el az országot 1790-ben elborító németellenességet, az „idegenek” elüldözését.9 Szentjóbi Szabó László Loudon’ és Koburg’ győzedelmeikre című versében Belgrád 1789-es elfoglalását – azaz II. József dicső győzelmét – ünnepli. Nem kevésbé „veszélytelenek” Ányos Pál, Virág Benedek és Kreskay Imre versei. Vagy Baróti Szabó Dávid Egy le-dőlt dió-fához című híres költeménye, esetleg a Mária Terézia háborúja alatt írott, a sziléziai fenyvesekről szóló Bartsay-mű. A cenzornak nem lehetett kifogása Ráday Gedeon Zrínyi, „Sziget’ veszedelméről” írott tanulmánya ellen sem. A katolikus pap fülét leginkább talán Verseghy filozofálása sérthette természettudományos teremtés-magyarázatával. A fő ok azonban a félelem lehetett, hogy – egy följelentés után – olyasmit engedélyezzen, amit fölöttesei kifogásolhatnak.10

A nádorhoz intézett – fentebb említett – (német nyelvű) levelében Batsányi az ellene foganatosított intézkedéseket a kor alapértékének minősített sajtószabadság elleni támadásnak nevezte.11 Hosszan magyarázta, hogy adott történelmi pillanatban a vers belül maradt az engedélyezett nyilvánosság keretén. Még az 1789. július 14-i összeütközések ismeretében sem sejthette előre senki, hogy a „vér” milyen szörnyű szerepet játszik majd a francia forradalom fejleményeiben. Batsányi határozott állásfoglalással egészítette ki érvelését: „óvakodni fogok tőle, hogy ama rettenetes anarchiának és mindazon szörnyűségeknek dicsőítőjévé legyek”, amelyek ezt a kezdetben „oly szép, oly sok jót ígérő forradalmat kísérték és meggyalázták”. Hajnóczyhoz hasonlóan arra hivatkozott, hogy „hív jobbágya” az uralkodónak. Ismét érvényben van „régóta” meglévő alkotmányunk – „milyennel sok más nemzet nem dicsekedhetik” –, s neki a „józsefi” rabságból kiszabadulva egy szabad nemzet (engedélyezett kifejezés!) költőjeként gyűlölnie kell „mindenféle igazságtalanság[ot] és tiran­niz­mus[t]”;12 örülni, ha más népek is levetik a „vasigát”. A rab gyűlöli urát, akit csak a szabad ember szerethet. A költő ezek tudatosításával plántálhatja át olvasója keblébe meggyőződését, miszerint a szabadság szeretete kelti föl a hazának és a „haza fejének és védőjének, a jóságos, emberséges királynak szeretetét”.13 Végül arra hivatkozott, hogy a Magyar Museum 1788-tól (tehát II. József időszakától) cenzori jóváhagyással jelenhetett meg, s a helytartótanács postai terjesztését is engedélyezte.14 Azzal is érvelt, hogy a következő zaklatott évben elindított „repülő köveket” nem lehetett megállítani.

Amikor 1794 májusában Batsányi Bécsbe készült, hogy ott is találjon pártfogókat, nem tartotta reménytelennek, hogy – az ostoba hivatalnokok kötözködésével szemben – meg tudja védeni magát. Ez az álláspont sokkal inkább jellemző az 1795-ös kivégzések előtti hazai közgondolkodásra (idesorolva Hajnóczyt, Kazinczyt és másokat), mint Martinovics vagy Laczkovics fölfokozott sértettségből fakadó elégedetlensége, fiatalos lázadozása. A „haza főemberei” (Forgács gróf, Orczy és mások) azonban aligha álltak ki Batsányi mellett. Igaz, a helytartótanács mintha hajlott volna a vizsgálat következmények nélküli lezárására, a kancellária döntött úgy – Lányi József előterjesztése alapján –, hogy el kell bocsátani a királyi szolgálatból. Talán Sándor Lipót sugalmazására, talán csak egyetértésével, de biztosan nem ellenére. Batsányi számára ez nem csupán igazságtalannak, a hatalmi önkény megnyilvánulásának bizonyult, de azt is jelentette, hogy elveszti megélhetési lehetőségét. Mentő írása szép irodalmi alkotás, de a célszerűség szempontjából túlbonyolított. Sándor Lipót, aki (magyar nyelvtudás hiányában) a szóban forgó verset nem ismerhette, magyarázkodását csak félreérthette. (Ha elolvasta, és nem rövid tartalmi összefoglalást kapott.) Batsányi, Kazinczy és sokan mások jóindulatot vártak a magyarbarátnak tartott Sándor Lipóttól,15 ő azonban már a vizsgálati szakaszban a szigorú büntetés mellett foglalt állást.16 Ahogy a Martinovics által leleplezett ügyben is.

Találkozás Martinoviccsal

Batsányi bécsi útja, amelytől a döntés visszavonását remélte, minden bizonnyal Forgács Miklós támogatásával valósult meg. A gróf sokra becsülte a művelt, „tudós” embereket, de maga mellett (esetleg titkárként) csak igen szerény megélhetési lehetőségeket ígérhetett. Batsányi okkal gondolta, ha most nem tudja megvédeni magát, nem csupán írói (és szerkesztői) pályája kerül válságba, de megbélyegzett emberként fizetett hivatalt se fog találni. (Ahogy később a birtokaiból szerény jövedelemmel bíró Kazinczy sem talált.)

Martinovics 1794. augusztus 11-i bécsi vallomásában ezeket mondta: „Három-négy hét előtt bizonyos Batsányi a Grabenen mint honfitárs mutatkozott be nekem. Elmondta, hogy a kassai kamarai igazgatóságnál volt alkalmazva, de elbocsátották, mivel mintegy négy év előtt folyóiratot szerkesztetett, s a cikkben előfordult némely pontok miatt egy jezsuita bevádolta.17 Azért jött Bécsbe, hogy őfelségétől új vizsgálat megindítását kérje.” A vizsgálóbizottságnak ekkor (Hajnóczyék letartóztatása előtt) nem volt magyar tagja, a jelenlévők18 jelentése alapján Saurau gróf – az uralkodó nevében – a nádornál tudakozódott Batsányiról. Előzetesen nem értesült tehát arról, hogy „lázító” versei és elkobzott folyóirata miatt a kancellária eljárt ellene.19 Levelére Sándor Lipót mindössze annyit válaszolt, hogy Batsányi Kassán az „adminisztrációnál” (a kamaránál) volt kancellista, „és rossz magaviselete miatt elcsapták”. E megfogalmazás arra vall, hogy a nádor – illetve hivatala – nem tartotta szükségesnek, hogy utánanézzen az ügy részleteinek. Ezért kicsit meglepő, hogy személyesen az uralkodónak címezve hozzátette: „Ha visszaemlékszel, már Laxenburgban figyelmeztettelek, hogy gonosz teremtmény, akire nagyon vigyázni kell.”20

Sándor Lipót szeptember 3-án tudta meg, hogy Saurau gróf fontosnak ítélte az ismeretlen helyen tartózkodó Batsányi elfogását.21 Bécsben most már fölidézték az ellene korábban lefolytatott vizsgálat vádjait, és úgy vélték, ő „a szerzője és terjesztője több, a sajtószabadság ügyében írt megyei fölterjesztésnek, valamint különféle forradalmi költeményeknek, s a megyékben állítólag igen sok híve van”.22 Végső soron talán szerencséje volt Batsányinak, hogy ezek a vádak nem Martinovicstól (vagy valamelyik másik letartóztatottól) eredtek. A Bécsbe hurcoltak közül Laczkovics elismerte, hogy ismeri, olyan „költő”, akinek „igen határozott a véleménye”, de hozzátette, nem vette észre, hogy monarchiaellenes érzelmeket táplálna.23 A nádor hivatala most meglepően tájékozottnak bizonyult: tudták (amit inkább a titkosrendőrségnek kellett volna számon tartania), hogy Batsányi Bécsben tartózkodik. Lehettek erről besúgói jelentéseik, de az sem lehetetlen, hogy a nyár elején maga a költő tájékoztatta a hivatalt – esetleg magát a nádort – arról, hogy Bécsbe megy. A nádor tudott befolyásos pártfogóiról is, ezért az elfogására vonatkozó ígéretéhez hozzátette: ezt óvatosan kell végrehajtani.

Szeptember 9-én vagy 10-én Batsányi megjelent Budán, a nádor palotájában. Eddig sem rejtőzködött. Bécsből – jóval Martinovics letartóztatása, valamint Hajnóczyék odaérkezése után – Pozsonyba ment,24 ami útba esett, s onnan Forgács grófhoz a Nyitra megyei Újlakra.25 Valószínűleg a főispáni hivatal kapott tájékoztatást a Batsányi elleni újabb vizsgálatról, és maga a főispán beszélte rá, hogy adja föl magát a nádornál. A megye vezetőjének (noha ilyen ügyekben az alispánok intézkedtek) egyenesen kötelességmulasztás, ha saját kastélyában „rejtegeti” a keresett személyt, kockáztatva, hogy azt a katonaság „főbenjáró vétség” vádjával nála tartóztatja le. Bölcsebb volt ajánlólevelet adni Sándor Lipóthoz, ami Batsányi előtt megnyitotta a budai Várpalota kapuit.26 A költő később azt írta, korábban legalább kétszer találkozott magával a nádorral, aki ezúttal is fogadta. Ha ez így történt, azaz Batsányi nem csak valamelyik beosztottjának adta át „Forgács Miklós gróf ajánlólevelét”, akkor a főherceg túlzottan is az óvatosság szellemében viselkedett. Mindenesetre nem tett fel kérdéseket, és nem rendelte el azonnali letartóztatását. Talán arra vigyázott, ne terjedjen a hír, hogy valaki szabadon belép hozzá, és megbilincselve távozik.

A nádornak – jegyzőkönyvének tanúsága szerint – csak Batsányi távozása után jutott eszébe Saurau gróf „ismételt figyelmeztetése”, hogy ezt a veszedelmes embert „mielőbb el kell fogni és Bécsbe kell vinni”. (Talán egyik tisztviselője figyelmeztette?) Miután találkozásuk alkalmával Batsányit másnapra rendelte magához, távozása után sürgős elfogására adott utasítást Pest városkapitányának. Ekkor már azt is tudta (meg is kérdezhette Batsányitól), hogy szállása a szerkesztő-ügyvéd Spielenbergnél van. Mi sem jellemzőbb a nádor gondolkodására, mint hogy gondosan megparancsolta Talián nevű inasának (Benda szerint: kézbesítőjének), hogy a városkapitány, ha az utasításait „elolvasta, ismét pecsételje le”, és küldje vissza levelét.27 Nehogy – Hajnóczyék letartóztatásának elrendelése után! – írásbeli nyoma maradjon, hogy Batsányit nagy titokban kinek a parancsára fogták el! És ezzel veszélyeztesse a jóságos, magyarbarát nádor hírnevét! Legföljebb azt lehet az ifjú Sándor Lipót viselkedésének magyarázataként föltételezni, hogy váratlan megjelenésekor nem emlékezett Batsányi nevére és a Saurau gróf által kifejtett ügyre. (Ami elég furcsa, ha valóban személyes véleményt mondott már előző ügyével kapcsolatban is.)

E különös epizód ellenére Batsányi a vizsgálati fogságából ismét a főherceghez fordult segítségért. Hosszú levelében hivatkozott rá, hogy amikor megtudta, őt is az „úgynevezett jakobinusok közé” számítják, ártatlansága tudatában ment hozzá mint „magyarhoz”. „Királyi fenséged méltóztatott biztosítani engem, hogy semmit sem tud erről, és másnapra magához rendelt. Ami aztán történt velem, királyi fenséged előtt sem lehet ismeretlen. Fenséged nevében szállásomon, éjnek idején, fegyveres emberek törtek rám, erőszakkal, mint egy elítélt bűnözőt, elvezettek, itt egy börtönszerű rendőrszobába csuktak, majd egy – számomra és hazánk törvényei szerint ismeretlen – vizsgálóbizottság előtt (melynek három tagja között ráadásul, hogy sérelmem teljes legyen, több éves személyes ellenségemet kellett látnom) kétszer titokban kihallgattak, aztán pedig prédául adtak a bezártság szomorú magánya minden gyilkos borzalmának és kínjának, mellyel a könyörtelen sors által mélyre sújtott férfi lelke csak gyötörhető.” Ismerjük el: költői sorok.28 Tudjuk, hogy 1793-ban a bécsi magyar kancellária nevében a vallási és tudományos ügyekben illetékes Lányi József tanácsos járt el, őt nevezhette Batsányi (erős túlzással) „több éves” személyes ellenségének.29 Noha Lányi a folyóiratügyből valóban ismerhette, valószínűtlen, hogy a tisztviselőt „személyes” indíték vezette: a kötelességét teljesítette. Jelenléte a vizsgálóbizottságban tudatosíthatta Batsányiban – noha csak az ő elbeszéléséből tudunk „ellenségességéről” –, hogy nagy veszély fenyegeti. Mérhetetlen magabiztosságában – amit Laczkovics elismert, és ami Kazinczyt ingerelte – mélyen sértette, hogy a kancellária tanácsosa nem becsülte eléggé az „ő” – Batsányi – képességeit. Lányi „litterátori” nézeteit nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy következetes elutasítással olvasta mindazt, amit a fennálló rendre veszedelmesnek tartott. Bizonyára elolvasta azokat a verseket, amelyekről magyarul nem tudó felettesei csak hallottak. Véleménye meghatározó jelentőségű volt az államtanács, a nádor és az uralkodó számára.

Fogságban

A Pesten letartóztatott és Bécsbe hurcolt Batsányit szeptember 13-án hallgatták ki először. Rögtön első mondatában kétségbe vonta Martinovics becsületességét, kizárta baráti kapcsolatukat.30 Mivel föltételezhette, hogy a vizsgálóbizottságnak tanúja van rá, találkozásaikat nem tagadta. Itt érdemes közbevetni, hogy a nagy besúgóhálózattal működő bécsi rendőrség és annak „titkos” részlege nem tartotta szükségesnek (a sok hivatalos ügyét intéző magyar közül éppen) Batsányi megfigyelését, nem rendelkeztek róla adatokkal, ezért kellett megkérdezni kilétéről a nádort. Valószínű, Lányi később sem osztotta meg a vizsgálóbizottsággal korábbi találkozásaik okát; vagy – Batsányi föltételezésével ellentétben – nem emlékezett rá. (Ez utóbbi valószínűsíthető: túl sok ügy terhelte ahhoz, hogy egy kassai írnok elbocsátásának körülményeit fejben tartsa. Nem sejthette, hogy az írnok történelmi személyiség lesz, az ő szerepe pedig legföljebb a korszak néhány kutatóját érdekli.)

Martinovics rövid pesti útjáról június elején tért vissza Bécsbe, ahol – Batsányi vallomása szerint – „véletlenül” találkoztak. Erre egyébként eltérően emlékeztek. Martinovics szerint Batsányi szólította meg őt mint honfitársat; Batsányi viszont úgy emlékezett, hogy bemutatták őket egymásnak, de azt nem tudta (vagy nem akarta tudni), ki volt jelen ezen a találkozón. E tekintetben sem vallott senkire. Martinovics vallomásaiban nyoma sincs annak, hogy tudott Batsányi költői rangjáról, szerkesztői teljesítményéről. Valószínűtlen is, hogy magyar verseket és magyar irodalmi folyóiratot olvasott: ez irányú érdeklődése, ha volt, nem hagyott nyomot. Leginkább az ragadhatta meg Batsányi esetében (is), hogy a terveiben fölbukkanó – ellenzéki hírű – gazdag és befolyásos Forgács gróf köréhez tartozik, akihez rajta keresztül akart eljutni.31 Ha tényleg örült a találkozásnak, ahogy Batsányi emlékezett, ennek örült. Érdekes és jellemző, hogy Batsányi tudta, a „nagy Lipót császár is bizalmával tisztelte meg” Martinovicsot,32 de ennél fontosabbnak tekintette, hogy Fessler „barátja és tanártársa” volt. Ez a megállapítás kiváló tájékozottságra vall: Fessler 1794 előtt megjelent művei alapján nem volt könnyű későbbi jelentőségét fölismerni. Talán a kolostori életet „leleplező” – nagy föltűnést keltő – röpirata keltette föl Batsányi érdeklődését, de ennél bizonyára többet tudott róla. Olvashatta „tudós” hírét megalapozó – Lembergben bemutatott, majd kiadott – Sidney című szomorújátékát és Attiláról, valamint Mathias Corvinusról írott műveit, Marcus Aurelius-kiadását. (A magyarokról írott nagy történeti munkája azonban csak két évtizeddel később jelent meg.) Ez a hivatkozás aligha növelte iránta Lányi rokonszenvét, ha ezen a kihallgatáson is jelen volt, a szökött, hazaáruló, szerzetét és vallását elhagyó Fessler említését akár provokációnak is tekinthette.33

Batsányi Martinovics egy másik barátja nevét is megemlítette, a vele együtt letartóztatott Hackelét. Ennek az az érdekessége, hogy Martinovics szállásán találkoztak, társaságába tehát nem hívta meg.34 Jelzi viszont, hogy az „apát” és a „szerencsejátékos” milyen szoros barátságban álltak. Batsányi vallomása szerint öt-hatszor találkozott Martinoviccsal, s beszélgetéseikről beszámolva kiemelte meggyőző voltát, jólneveltségét és tájékozottságát, valamint azt, hogy egyformán távol állt „a nevetséges csizmadia-politizálgatástól, a klubok őrjöngésétől és a szolgaszellemtől”. Mintha még most, két hónappal Martinovics letartóztatása után sem lett volna biztos abban, nem csapdát akart-e állítani neki a bécsi udvar megbízásából. „Én azonban – mondta –, bármilyen szívesen érintkeztem vele különböző újságjaiért és híreiért, amiket elmondott nekem, éppoly gondosan kerültem minden alkalmat, amikor mint titkos rendőrügynök káromra lehetett.” Tudta – vagy föltételezte – tehát, hogy rendőrügynök akar vele „isten tudja, milyen titkos reformátor társaságról” beszélni. Észrevette a „gyakorlott sarlatán” ünnepélyességének hamisságát is.

Mivel föltételezte, hogy ezekről a találkozásokról a vizsgálóbizottságnak lehetnek más adatai, nem tagadta további érdeklődését sem. „Egy német költővel együtt azt gondoltam: »Kihasználjuk az árulást, de gyűlöljük az árulót.« Azt gondoltam, hogy a cselt csellel játszom ki, és a furfangos madarászt a nekem szánt saját hálójába bonyolítom bele.” Nem világos ugyan, hogy mire akarta kihasználni az árulást, hozzátette azonban: azt gondolta, jó célból sem szükséges titkos társaságokat alapítani, mert azoknak fő mozgatója az egyéni haszon, a személyes cél elérése, azokba „romlott szívű emberek tartoznak”. Amit ezután a szabadkőművességről mondott, azt akár félrevezető célzatúnak minősíthetnénk; de emlékezhetünk arra, hogyan használta föl a mozgalmat saját céljaira II. József, főleg pedig II. Lipót.35 Erre gondolva olvassuk Batsányi szigorú ítéletét. Eszerint a szabadkőművesség „tevékeny emberbarátok tiszteletre méltó” kapcsolatából, „méltóságos intézményből” a „tagok kevésbé gondos kiválasztása miatt nagyrészt elfajult”, esztelenségről tanúskodó, „alacsony és államellenes érzelmeket” mutató – már nem is titkos – társasággá vált. Az „államellenesség” elmarasztalása ugyan taktikai elemnek látszik azzal együtt, ahogy az egészet megtagadja. Véleményében tényleges csalódottság és kiábrándultság szólal meg.

Batsányi megbánással ismerte el, hogy rövid időre ugyan, de hagyta magát bolonddá tenni Martinovicstól. Azután egészen „világosan és érhetően megmondtam neki, hogy azt, aki Magyarországon olyan forradalmat akar megindítani, amilyen a franciaországi, nevetséges balgának vagy bolond ábrándozónak tartom”.36 Lényegében ugyanezt vallotta Hajnóczy és Szentmarjay is, de mennyire más szövegkörnyezetben!

Batsányi nem győzte hangsúlyozni, hogy amikor rájött Martinovics „megalázó” viselkedésére, megváltozott a kapcsolatuk. Sem vele, sem Hackellel egy szót sem váltott többé, utólag maga sem értette, hogyan keveredhetett közéjük, akiket voltaképpen nem is ismert. Itt ugyan némi önellentmondásba került, mert kiderült, hogy az apát nem hagyta békén, és újból beszéltek. Ez azonban annak a föltételezésével történt, hogy Martinovics „spion”, aki az ő megrontására tör. A vizsgálóbizottság megnyugtatására ehhez az igen határozott elhatárolódáshoz hozzáfűzte gyanúját, hogy Martinovics „imposztor, idegenek – oroszok vagy franciák – által fölbérelt gazember”, őt be akarja ugrasztani az országot gyöngítő zendülés vagy zavargás szításába. Ki kellett tehát ismernie szándékait, ezért találkoztak megint, és „ekkor megláttam az agyonmagasztalt mesterművet. Ha ez az állítólagos reformátor már előzőleg is gyanús volt, most már nem tudtam, hogy mit vegyek belőle komolyan. Őszintén mondhatom: »prodit ridiculus mus«.”37 Semmi kétség, az öntudatos és sikeres író szól ebből, ahogy leleplezi önmagának és a vizsgálóbizottságnak a Martinovics-féle szemfényvesztést. Okkal folytatta azzal, nem hiheti el, hogy ezért az ostobaságért kellett őt éjnek idején erőszakkal elhurcolni és egy hazája törvényei által el nem ismert „inkvizíciós törvényszék” elé állítani. A vallomás alaphangját erősíti föl az utolsó félmondatba foglalt fölháborodás: Ezért a nevetséges ügyért „kellett nevemet, becsületemet minden rosszindulatú embernek kiszolgáltatni”.38

Két nap múlva a vizsgálóbizottság újabb fölvilágosításokat kért tőle. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen következményekhez vezetett Martinovics állítása, hogy őt is igazgatónak nevezte ki. Batsányi ezúttal is következetesen tagadott: a neki szánt „megbecsülést” nem fogadta el, igaz, nem is utasította vissza. Föl viszont senkit nem vett a „társaságba”, a kátékat nem ismeri, Lacz­ko­vicshoz, Hajnóczyhoz, Szentmarjayhoz csupán „irodalmi” kapcsolatok fűzték, a „Marseille-i éneket” nem fordította le (csak egy versszaknyi kísérletet készített belőle), nyomtatásban megjelent munkáin kívül mást nem hozott forgalomba. Fekete tábornokkal kizárólag irodalmi téren állt összeköttetésben. Nem tudja róla föltételezni, hogy el akarná játszani Kościuszko szerepét Magyarországon. „Különben, ha első kihallgatásom során nem fejeztem ki magam teljesen világosan és határozottan, annak az az oka, hogy öt éjszaka többnyire úton voltam és nem aludtam…”39

Másnap azt kérte, hogy átírhassa a vallomását, mert fáradsága miatt az túl pongyolára sikeredett.40 „A kérdéses társaság léte oly hihetetlennek tűnt nekem – vallotta –, hogy amikor Martinovicsot letartóztatták, az volt a véleményem, elfogatta magát, hogy így azokat az embereket, akiket lépre csalt, bízvást följelenthesse.”41 A vádlottak közül Batsányi az egyetlen, aki nem csupán járatos a besúgórendszer működési gyakorlatában, de ezt a működtetőknek a szemébe is mondta, védekezési taktikájának részévé tette. Martinovics ezzel nem élhetett, Laczkovics inkább együttműködési készségét hangoztatta, Hajnóczy, Szentmarjay, Sigray, Őz és Szolártsik nem is gondoltak teljes tagadásra. Batsányi szükségesnek tartotta megerősíteni, hogy amikor „a társaságok szörnyű és valószínűleg szándékosan eltúlzott céljairól és vállalkozásairól beszéltek, feltételeztem, hogy ez valami egészen más” – mint amiről Martinovics szólt –, „tudniillik egy valódi összeesküvés, amiről esetleg semmit sem hallottam”. Azzal vette ismételten védelmébe Fekete tábornokot, akit Martinovics a lázadás egyik lehetséges vezéreként nevezett meg, hogy gyönge ember, és „szelleme túlságosan korlátolt, semhogy államellenes terveket szőhessen, és tekintélye túl erőtlen, semhogy ezeket véghezvihesse”.42 Tegyük hozzá, szavai arra utalhatnak, hogy még Bécsben volt, és nyilvános helyeken is mutatkozott, amikor július végén elkezdték keresni.

Végül Batsányi nem mulasztotta el, hogy az összeesküvések eredményességét elvileg is lehetetlennek minősítse. Azt mondta, a „beteg, legyengült államot” (amely igazságtalanul bánt vele) nem egyes emberek fenyegetik, a „baj forrásai mélyebben vannak, mélyebben, mint bárki sejtené. Először is ezeket kellene kinyomozni, és olyan gyorsan, ahogy csak lehet, eldugaszolni.” Az emberek megváltoztak, mások, mint korábban voltak, magyarázta. Bővebben azonban nem fejtette ki, mire gondolt. Csak a tanulságát szűrte le: „Nem szabad hagyni, hogy a nép közt a becsületesek hiába sóhajtozzanak, nem szabad a tömeg hangját elfojtani.” Nem szabad, mert az „álszentek és kópék” kihasználhatják azt, „az igazságot, a királyok egyetlen megmentőjét elnyomják, és saját jakobinizmusukat akarják trónra emelni”.43 Nem tudni, hogyan fogadták ezt a tanítást a vizsgálóbizottság azon tagjai – Lányi, Nagy, Schilling és a Schmiedt nevű jegyző –, akik a szóbeli vallomást előző napon fölvették. Vajon értették-e, hogy a „saját jakobinizmus” itt minden társadalomváltoztató szándék nélküli, öncélú és hamis erőszakosságot jelent? A rendőr Schilling figyelmét aligha kerülte el Batsányi gondolatzáró sürgetése: minél előbb fejezzék be a vizsgálatot, és magabiztos kérése, hogy a védőiratot maga szerkeszthesse meg. Öntudatosan állította szembe magát azzal, amit a dicsekedő Martinovicsról csak sejtett, az utókor azonban tud: „szívem nem hajlik rá, hogy személyes besúgásokra vetemedjem, és ezzel önmagam előtt lealacsonyíthassam magam, noha egyébként éppúgy, mint bárki más, talán tudnék a jó és alattvalóinak mindig szívesen segíteni akaró királynak őszinte és hasznos tanácsokat adni”.44 A titkosrendőrségnek még volt egy hónapja, hogy a bezártság és reménytelenség segítségével meggyőzze Batsányit, miként lehet hasznos alattvaló, mert sorsát nem az igazságot ígérő király dönti el, akihez őszinte szava soha nem juthat el, hanem az ő rendfenntartó szervezetük. Szilágyi Márton mégis csak valószínűsíteni tudja, bizonyítani nem, hogy Batsányi azért kapott feltűnően enyhe büntetést, mert fogsága után együttműködött a titkosrendőrséggel.45 Ha valóban beszervezték, az sem véletlen, hogy éppen neki ajánlották fel a menekülésnek ezt a lehetőségét – aki másként viselkedett, mint társai. Martinovics ilyen ajánlatot biztosan szívesen elfogadott volna, de akkor nincs per. Hajnóczy – vagy Kazinczy – rendőri szempontból túlságosan gyanútlannak mutatta magát.

Martinovics azzal csalta csapdába „igazgatóit”, hogy elhitette velük, tőlük függetlenül közeledik a forradalom, ezért lépteti be őket két általa alapított, létező, csak a tagok nevét illetően titkos társaságba, nekik azt nem létrehozniuk, hanem csak igazgatni és kibővíteni kell. Ezt a „szemfényvesztést” ismerte föl és utasította vissza Batsányi; ezt fogadta el Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay, Sigray és rajtuk keresztül mindazok, akik elolvasták többnyire az egyik, néhányan mindkét kátét. Bennük még a vizsgálóbizottság előtt sem merült föl, hogy Martinovics az orruknál fogva vezette őket: a társaság nem létezett. Tehát nem lehettek összeesküvés részesei.

Batsányi nagyszerű védekezési taktikáját Labádi Gergely értő tanulmánya más oldalról világítja meg.46 Szerinte az „auctor et poeta”, az író és költő szerepet hangsúlyozva terelte el a figyelmet a Martinoviccsal fennállt kapcsolatáról. Abban ugyan kételkedem, hogy a bécsi vizsgálóbizottság és a Királyi Kúria akár a kétféle nyilvánosság értelmezését, akár a beszédmód sajátosságát méltányolta volna, de Batsányi határozottan előadott „története” meggyőzőnek bizonyult. Igaz, mire a dolog a Kúria elé került – nem tisztázott, mi okból, de minden bizonnyal nádori beavatkozás következtében47 –, Batsányi ügyét leválasztották a per egészéről, s így könnyebb volt csatlakozását megcáfoltnak tekinteni. Ahogy Labádi rámutatott, az írói-költői tevékenység elválasztása a közvélemény nem irodalmi befolyásolásától sem Szentjóbinak, sem Verseghynek, sem Kazinczynak nem jutott eszébe. Pedig talán ők is eredményesen választhatták volna ezt a taktikát, annál inkább, mert Szentjóbinak és Kazinczynak Martinoviccsal még annyi kapcsolata sem volt, amennyit Batsányi elismert annak hangsúlyozásával, hogy korábban „sem személyesen, sem irodalmi összeköttetés révén nem ismertük egymást”.48 Ahogy már szó volt róla, a Bécsben (és előtte Lembergben) élő Martinovics nem ismerte „kéziratait” (persze az említettekét sem), irodalmi tevékenységéről legföljebb másoktól hallott. Mivel Batsányi önként jelentkezett a nádornál, nyilván nem vitt magával semmi ellene szóló bizonyítékként fölhasználható írást, ami megkönnyíthette védekezését; noha a perre nem éppen a vádak alapos bizonyítottsága jellemző.

A Magyar Museum elkobzása és állásától való megfosztása miatt a nádorhoz Kassáról 1793. április 13-án írott (fentebb tárgyalt) tiltakozása lenyűgözi a késői olvasót. Fogságában ehhez hasonlóan széles körű tájékozottsággal és magabiztossággal készült A felségsértéssel vádolt BATSÁNYI JÁNOS a maga ügyében című műve. Filozófiai távlatból indul, majd a főháborodás hangján tiltakozik az ellen, hogy őt, aki mindig „bűntől tiszta életet” élt, a törvényes király elleni összeesküvéssel, az ország alkotmánya és törvényes rendjének elpusztítási szándékával gyanúsítsák. Kéri a „derék férfiút”, a nádort, akinek „páratlan szakértelemét mindenkitől” magasztalni hallja, védje meg őt, s egyenként cáfolja a vádpontokat.

Nem lehet eldönteni, hogy az üldözött Batsányi tudatosan igyekezett-e meggyőzni saját – feltétlen – hűségéről az udvar képviselőit; vagy II. József politikája ellen tényleg csak annyi kifogása volt-e, hogy „az uralkodóknak még jót tenni sincs joguk erőszakkal, népük akarata és ellenszegülése ellenében”. Véleménye szerint a „császár” „erényével és példamutatásával” el fogja érni a „megérdemelt dicsőséget, az emberiség kiemelkedő jótevői közé fogják számítani”.49 Fölhívja a figyelmet arra is, hogy 1789-ben „minden nemzet legkiválóbb férfiúi helyeselték” a francia forradalmat: köztük II. Lipót, aki elfogadta azt, és „főleg annak gyümölcsét és eredményét: az alkotmányt”.50 Végül a korban általános túlzások nélkül dicsérte a békeszerető és jóságos I. Ferencnek a „világosság” erőinek teret adó, a közjó fontosságában egyetértő alkotmányos monarchiáját, a kívánatos rendet. Ellentmondva a „radikális” Batsányiról szóló közhelyeknek, az Angliában uralkodó alkotmányos „szabadságban” látta azt, amit megvalósulni remélt Párizsban is. Hozzátette: „egyenesen gyűlölöm a demokrácia fanatikusait és a nép megrontóit”, akik félrevezetik az embereket.51 Elítélte a kivégzéseket, a megrontásokat, a félrevezetést. A „letűnt kormányokat” azzal vádolta, ha Franciaországban „nem tiporták volna lábbal az erkölcs minden elvét”, a dolgok nem fajulnak úgy el, hogy „azokat nem lehet helyeselni”.52

Végül még egyszer megindokolta, miért nem vehették föl őt Martinovics szabályai szerint semmiféle titkos társaságba. Martinovics – a talán fenyegetések, talán ígéretek hatása alatt tett – vallomásán kívül nincs semmi, ami erre utalna.53 Védőjére, Madách Sándorra bízta életét, és fölszólította bíráit – akiknek aligha olvasták föl terjedelmes írását –, ne feledjék, 1790-ben a reformbizottságok tagjai voltak, és a „Haza” fölépítendő templomának alapvetésén fáradoztak.

Batsányi egy évig Budán, majd Kufsteinben raboskodott. 1796. május 26-án szabadult. Talán azért, mert jól védekezett.

Jegyzetek

1 II. József először a megyei közgyűlések megtartását engedélyezte, majd 1789-ben megígérte az országgyűlés összehívását, majd a korona Bécsből Budára visszaküldését, ami a következő év elején megvalósult. Minden megye – egy-egy hónapos időtartamra – koronaőrző bandériumot állított föl, ismét sor kerülhetett a megyei tisztségek választás útján való betöltésére, és megválasztották a II. Lipót által Budára összehívott országgyűlés követeit.

2 Az újságolvasók gondolhattak „Ausztriai-Belgiumra” is, ahol föllázadtak a „vasiga” ellen.

3 Orczy Lőrinc (1718–1789) egyik fiának a nevelőjeként ismerte meg Batsányit, majd 1785-ben a kassai kamaránál helyezte el szerény állásban. Más körülmények között került tehát a városba, mint a piarista tanár Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc, akinek ráadásul családi kapcsolatai is elősegítették, hogy beilleszkedhessenek a város polgárosodó szellemi életébe. A három különböző műveltségű és érdeklődésű fiatalember 1787. november 13-án nyilvánította magát „Társaságnak”, és határozta el, hogy magyar irodalmi folyóiratot alapít. Debreczeni Attila megállapítása szerint vállalkozásuk „már gondolatának megfogalmazásától kezdve ellentmondásos törekvések erőterében formálódott”. A következő év októberében megjelent a Magyar Museum első száma, amelynek jól földolgozott történetéből csak betiltása tartozik ide. Részletesen lásd: Debreczeni Attila, Magyar Museum, II, Kossuth Egyetemi Kaidó, Debrecen, 2004, 33.

4 A cenzúra nem akadályozta meg Darvas Ferenc (1740–1810) Magyar! Hajnal hasad… című (sok másolatban elterjedt) versének megjelenését mindkét bécsi magyar lapban. A magas rangú, később a legnagyobb kitüntetésekkel elismert királyi tisztviselő egyebek között ezeket írta: „Ha rendbe téssz Királyt, Grófot, Bárót, Papot, / Akkor le mentével dítsérheted a’ Napot.” (BMK, 1790. március 27., 242. és HNT, 1790. március 23.)

5 Kazinczy ekkora kivált, és önálló útra tért.

6 A Drezda melletti Pillnitzben a porosz király és II. Lipót (az orosz cárnő egyetértésével) kilátásba helyezte, ha további sérelmek érik XVI. Lajos francia királyt, együttesen sietnek védelmére.

7 Péchy József (1752–1802) kisszebeni főszolgabíró figyelt föl a távoli Sáros vármegyében a Magyar Museum II. kötetének első számában olvasott, lázító szelleműnek minősített versre. (Tehát nem egy „jezsuita”, ahogy Batsányi állította.) Rokona annak a Péchy Istvánnak, akinek pere a Martinovicséhez „mintául” szolgált; s egyúttal rokona Péchy György eperjesi táblabírónak, aki öccsét „veszedelmes” iratok miatt beárulta, és Péchy Gábornak, aki a később ítélkező hétszemélyes tábla tagja volt. Korábban valószínűleg katona volt: Péchy Úr „strázsamesterként” szerepel a lap előfizetői között. (Ez némi jogot adhatott arra, hogy beleszóljon a szerkesztésbe.) A lapszámot 1790-es cenzori engedéllyel nyomtatták ki, de 1792-ben küldtek szét – Debreczeni Attila szerint több mint 700 (!) példányban. Debreczeni, i. m., 60–63.

8 Uo. Ez év elején Bécsben leváltották a Magyar Kurir szerkesztőjét.

9 A HNT, majd a Kurir is közölte a magyarországi idegengyűlölet miatt aggódó levelét, igaz, hozzátették: „Adja Isten, hogy Nemzetünk öröme mértékletességben maradjon, és valami-módon fel-fuvalkodottságra, ’s az idegeneknek, főképpen a’ Német Nemzetnek gyűlölésére ’s meg vetésére ne fordulyon”, mert az „nagy kárt tenne” országunk virágzó hírének. A bárónő fájdalommal olvasta az ottani újságokban, „hogy egy Hazámfia minden Német Könyveket, mellyeket a’ Fia Könyvei között talált, meg-égetett. – Adja Isten, hogy ezen példát többen ne kövessék.” (HNT, 1790, II, május 4., 569–173. és BMK, 1790. május 8., 506–508.) (Föltehetően – sok mással együtt – ez is csupán a magyarellenes propaganda terméke volt.) Jóval a vers megírása után Reviczky Judit találkozott a frankfurti koronázásról visszatérő I. Ferenccel, akinek gyermekei magyar voltát hangsúlyozta úgy, hogy azt a magyar újságok is világgá kürtölték. BMH, 1792, II, augusztus 28., 313–314.

10 E szám után még két másik jelent meg, és került az olvasókhoz. Bővebben: Debreczeni, i. m., 55–56.

11 Batsányi János, Összes művei, II, 283–296, 541–551.

12 A bécsi újságok a jakobinusokat nevezték tirannusoknak, akik az „igazsággal” mit sem törődve küldenek vérpadra ártatlanokat.

13 Batsányi a „felszentelt hóhérok” kifejezés magyarázatába nem bonyolódott, hiszen ez II. Józsefre közvetlenül nem volt érvényes: nem kenték föl szent olajjal, nem tették fejére a koronát. (Ráadásul hadilábon állt a fölszentelésre fölhatalmazott katolikusokkal.)

14 Batsányi, i. m., i. h.

15 Ahogyan ezt Mályusz Elemér „iratai” kiadásakor föltételezte. Vö. Sándor Lipót, 1926.

16 Nem kizárt, hogy Lányi az ő utasítását követte.

17 Hajnóczy, Kazinczy, Batsányi és a többi vádlott annyiban volt „jakobinus”, amennyiben Péchy szolgabíró „jezsuita”.

18 Martinovicsot 1794 júliusában Bécsben azért tartóztatták le, mert – a később említett Hackel társaságának tagjaként – gyanúba került az Andreas Riedel és társai ellen folyó nyomozás besúgói jelentéseiben. A vizsgálatot Joseph von Saurau gróf, a rendőrminiszter helyettese vezette. Martinovics augusztus 13-án vádolta meg Hajnóczyt, Laczkovicsot és Sigrayt a magyarországi összeesküvés vezetésével. E vizsgálóbizottság tagja volt Schilling rendőrtiszt és udvari tanácsos, akiről Batsányinak – a vallomásban elvárható udvariasságon túlmutató – jó véleménye volt. Batsányi, i. m., 569. A perről lásd: Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom iratai, I–III, Akadémiai, Budapest, 1952–1957.

19 Részletesen lásd: Debreczeni, i. m., 60–63.

20 Benda Kálmán – Elek Judit, Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében, Magvető, Budapest, 1983, 129.

21 Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay és Sigray már fogságban volt Bécsben.

22 Benda – Elek, i. m., 263. Csak arról tudunk, hogy saját ügyében közreműködött Abaúj vármegye feliratának megfogalmazásában. „Igen sok híve” pedig csak a Magyar Museum olvasói között lehetett. A letartóztatottak közül csak a két írónak, Kazinczy és Verseghy munkáinak lehetett némi ismertsége. A politikai röpiratok olvasottságáról keveset tudunk.

23 Uo., 195. Martinoviccsal ellentétben a magyar irodalomban járatos Laczkovics ismerte Batsányi munkásságát, noha személyesen legföljebb 1790 körül találkozhattak.

24 Erre a lehetőségre Saurau gróf fölhívta a nádor figyelmét, de intézkedés nem történt.

25 Nyitraújlak. A Forgács grófoknak volt itt kastélya könyvtárral, levéltárral és korszerű gazdasággal. Később a kastély és a birtok az Esterházyak tulajdonába került.

26 A letartóztatás után Forgács azt is megkérdezte a nádortól, mit tegyen Batsányi könyveivel, és nyilván végrehajtotta az erre vonatkozó utasítást.

27 Benda – Elek, i. m., 272–273.

28 Uo., 315–316. – Batsányi német nyelvű levelét Pethő György fordította magyarra.

29 Ha így történt, azt jelenti, őt is Bécsbe küldték, és nem világos, hogyan került onnan vissza Budára, majd a kufsteini büntetés letöltése után miért ment ismét Bécsbe.

30 Benda – Elek, i. m., 287–293.

31 Martinovics magyarországi forradalmat csak – a Rákóczi-szabadságharc példájára – egy tekintélyes főrend vezetésével tartott elképzelhetőnek. Ezt kereste a II. Józseffel szembekerült Forgács gróf személyében is.

32 Martinovics személyes ismerőseinek ezt lehetetlen volt nem tudni: elég sokat beszélhetett róla.

33 Schilling vagy Saurau nem biztos, hogy értette ezt az utalást, Lányi föltehetően ismerte Fessler történetét.

34 Martinovicsot a korábban szerencsejáték-szervezésből meggazdagodott Jochann Hackel házában rendszeresen tartott társasági összejövetelek sodorták a bécsi letartóztatottak közé.

35 A szabadkőműves társaságokat II. József saját felügyelete alá rendelte, majd II. Lipót ügynöke teljesen átszervezte a pesti és budai társaságokat. Lásd Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, reprint kiadás, Akadémiai, Budapest, 1993, 149–155.

36 Benda – Elek, i. m., 287–291. – A szabadkőműves irodalom tagként tartja nyilván Batsányit.

37 Uo., 292–293. A latin mondat: „Megszületett a nevetséges egér.”

38 Uo.

39 Uo., 294–296. Kościuszko sem volt lázadó: az orosz támadás elleni védekezést vezette. Igaz, ennek sikere érdekében kihirdette a jobbágyfelszabadítást.

40 Uo., 296–299.

41 Uo. Lényegében ez történt.

42 Uo.

43 Uo., 298–299.

44 Uo.

45 Szilágyi Márton, Adalék Batsányi fogság utáni hivatalvállalásához = „Nem sűllyed az emberiség!”… Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, MTA Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2007, 595–601.

46 Labádi Gergely, Nomen captivi et status: Johannes Batsányi, auctor et poëta. A 18. század vége irodalomszemléletéhez = klasszikus – magyar – irodalom – történet, Tiszatáj, Szeged, 2003, 269–306.

47 Beigazolódhat Szilágyi Márton következtetése: beavatkozhatott a rendőrminisztérium is.

48 Batsányi, i. m., 592.

49 Uo., 573.

50 Uo., 571–573. Batsányi kiemelései. II. Lipót tudtával, ha nem utasítására dolgozta ki Andreas Riedel a birodalom új alkotmányának tervezetét, de már megvitatására sem jutott idő. Franciaországban letartóztatták, majd kivégezték a királyt, következett a jakobinus terror időszaka.

51 Uo., 588.

52 Uo. Talán Robespierre kivégzésének híre még eljutott fogsága előtt Batsányihoz, később azonban aligha olvashatott újságot, s nem tudhatta, hogy a véres jakobinus terrort ezután fölszámolták.

53 Más esetekben sem volt.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben