×

Kosztolányi levélfelvágó kése

Kabdebó Tamás

2015 // 04
Elefántcsont agyarból faragták, sárgásfehér színű, 18 cm hosszú, a közepén 2,5 cm széles. Alul tompán hegyes, jó lehet vele leveleket fölbontani; felül Melpomené fejében végződik. Annyit tudok, hogy ez az istennő volt Kosztolányi Dezső egyik kedvenc múzsája, egyébként a kés előtörténetét nem ismerem. Annyit azonban remélek, hogy egy elöregedésben elhunyt öreg elefántbika agyarából mintáztatott a kés, mert az elefántok a kedvenceim. 124 elefántom van, márványból, ezüstből, agyagból (ezt én gyúrtam), sőt aranyból is, egy pici.

Családommal messziről ismertük a Koszto­lá­nyiakat. Kedvenc nagynéném Topolyára ment férjhez, a malmos Forgács Dezsőhöz. Tőlük kaptuk az első Kosztolányi-könyveket, A szegény kisgyermek panaszait, majd a verseket, novellákat. Forgácsné ismerte – távolról – Tanner Ilonát. Egyik Kosztolányi-könyv sem volt aláírva, és majdnem mind elveszett, amikor Baján az oroszok (véletlenül) fölgyújtották a házunkat. Viszont a Mostoha című könyvet Ilona (néni) elküldte nekem ezzel az ajánlással: „A kitűnő Kabdebó Tamásnak a szép fordításért és jóleső barátságáért hálás híve: Kosztolányi De­zsőné. Budapest, 1967. november 3.”


Pesti bölcsészdiák koromban (ez volt az első ifjúságom) megvettem a Pacsirtát, az Édes Annát és a Juliánosz regényt. Ezekből sokszori hurcolkodásom és emigrációm után is megvan az Édes Anna, valamint a Pacsirtáról Baján készített film recsegő videója. 1985-ben a BBC-ben tartottam egy Kosztolányi-megemlékezést. A tizenkét perces előadásban főleg azt fejtegettem, hogy Kosztolányi egyenrangú Maupassant-nal. Akkor Borgest még nem ismertem.


A novellák is megvannak, „antikvár” kiadásban. Nagynéném kiküldte utánam őket. Mint novellista Kosztolányitól tanultam mindent. Százharmincat írtam, többet, mint ő, de nem olyan jókat. A hatvanas években a Londoni Egyetem könyvtárának egyik szakreferense voltam, sokszor megfordultam a közeli Woburn Place-en. Mostanában, érett férfiként a Tavistock Hotelben szállok meg Londonba menet, amely egy kőhajításnyira van a Woburgoktól. Legközelebbi londoni utam január 28-án is oda vezetett, valamint a Magyar Kulturális Központba, ahol Duna-könyvemet, harmadik magyar és angol nyelvű regényemet ismertettem azzal kezdve, hogy írni Didétől tanultam.


A költők közül az egész világirodalomban József Attila a kedvencem.


Ifjú csikókoromban találkoztam egyszer Szántó Judittal, de úgy meg voltam illetődve, hogy a „kezicsókolom”-tól eltekintve egyetlen szó nem jött ki a szájamon. Nagynénémnek megvan a Cserépfalvi-kiadás első változata és József Jolán könyve öccséről. Ezt Jolán dedikálta is Bözsinek, azaz Forgács Dezsőnének. Bözsi nagynéném kis fizetésű irodista volt már ekkor Budapesten. Forgács Dezsőtől elvált, a Madách út II. emeletén lakott, ott adott nekem szállást 1949 és 1956 között. A bajai ciszter gimnáziumból jóformán kiüldöztek 1950-ben, mert apám politikai fogoly volt. (A Madách úti ház I. emeletén Szerb Klári néni lakott, összebarátkoztunk.)


Történt, hogy volt egy szavalóverseny Kodály elnökletével, amelyen elmondtam A Dunánál című verset. Kodály megjegyezte: jó volt az elmondás, de novellisztikus. A másik kedvencem – ma is – Kosztolányi Hajnali részegség című mesterműve. Ezt József Attila hatására írta, amikor az Ódát elolvasta a Nyugatban. A Hajnali részegséget ma is tudom kívülről. Persze ma is Neményi Ninon nyerne ezzel, hiszen akkor is (anno, ahogy ma mondanák) ő tetszett Bókának és Kodálynak is.


Na már most: én József Attiláról készültem írni a szakdolgozatomat Égi és földi szerelem József Attila életében és költészetében címmel. Ebből sajnos akkor semmi nem lett, mert jött ’56, menekülnöm kellett, hogy Horn Gyuszi pufajkásai le ne füleljenek. Ezt elmondtam azon az írországi miniszterelnöki ebéden, ahol Hornnal összehívtak. Idekint Írhonban írtam egy cikket, amelyben összefoglaltam az Égi és Földi szerelmet.


Mondanom sem kell, hogy kedvenc novellám a Barkohba. Le is fordítottam, a magam gyönyörűségére, angolra. A fordítást megmutattam Dani Lourinak, az akkori izraeli angliai követ fiának. Azt mondta, küldjem el a Commentary című amerikai zsidó folyóiratnak, akik majd leközlik. Azt feleltem, Seggszpír Vilmost sem közölnének le ajánlás nélkül. Dani beajánlott. A novella megjelent, és vele egy százdolláros csekk. Akkor ez – 1966-ban – annyit ért, mint ma két és fél ezer dollár. Az összeg felét nagynéném révén eljuttattam Ilona… Ilona néninek. Ő hálából nekem adta férje papírvágó kését. Férjéről írt dedikált könyvét is eljuttatta nagynénémhez. Leveleztünk is. Irattáram most még egy kásahegy, egyszer meg fogom találni ezeket a leveleket is.


A papírvágó, levélfelbontó kést ma is használom, illetve újra használom. Ezt a kilencvenes években elsuvasztották tőlem egyetemi irodámban, Maynoothban. Az előtörténet annyi, hogy a könyvtár egy sarkában nagy pókhálót találtam, benne egy penny nagyságú pókkal. Hívtam a takarítónőt. Az gondolta, tán hibázott, és felelősségre akarom vonni. Hívta a szakszervezeti vezetőt. Megmondtam, hogy semmi baj, de a póknak nincs helye a könyvtárban, nem is tud olvasni. Végül is én magam tettem ki a pókot az ablakon, mert pókot megölni nem szabad.


Még aznap eltűnt Kosztolányi kése könyvtárigazgatói íróasztalomról.


Nyugdíjaztatásom napján – sok évvel később – csodálatos módon ismét ott volt a kés az asztalomon. Most itt van mellettem. És ha a Kortárs nekem egy régimódi levelet írna, Kosztolányi papírvágó késével bontanám föl.



Ui. A két Kosztolányi rokon bajai cserkészek közül a parancsnokról ezt daloltuk: „Jó cserkész fiúk, fel a fejekkel, / vitéz Kosztolányit sosem hagyjuk el…” A cserkészparancsnokot mint a bajai összeesküvés vezetőjét az ötvenes években kivégezték.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben