Ráadás

(A századot ugyan)

A századot ugyan túléltem,
melyben annyi kétségen át,
harmincnyolc esztendő híján
telt földi létem nagyobb része,

most már időm vége felé,
közelében a zárórának,
kérem a számlát, igen drága
ráadásnak pár kurta év,

a hitel uzsorakamatra,
s amit vissza kell fizetni,
másik életre elég volna,

a múltam sem fedez semmit,
mégis úgy kelek föl naponta,
mint ki megint újrakezdi.

(Hajnalban minden)

Hajnalban minden porcikám
úgy fáj, mintha már túlérzékeny
idegeim sugárszikével
írnák meg anatómiám,

ez a hátgerinc, itt az ín,
véna, porc, vese, epehólyag,
emitt a belek zsúfolódnak,
jobbról a máj, balról a szív,

és emlékezvén ötvenhatra
fölnyilall lábamban a csont,
gyomromat gyógyult seb nyaggatja,

a törött kar visszasajog,
még semmi sem kibírhatatlan,
amibe majd belehalok.

(Karácsony és)

Karácsony és újév között
másik időt mutat az órám,
megállítanák mutatóját
az elnehezült örömök,

most hajszás kedély fáradtsága
lustítja a nappalokat,
korai esték váltanak
még hosszabb éber éjszakára,

mégsem a test állapota,
inkább a szorongó közérzet
a lassuló idő oka,

hogy úgy maradjon, mit túléltem,
míg annyi élet lett oda,
vajon meddig leszek kivétel?

(Mindent betölt)

Mindent betölt a felgyűlt holmi,
tárgyakká hűlt emlékeim,
mint múltam hű kellékeit
régen ki kellett volna dobni,

nemcsak a helyszűke miatt,
miként már áttekinthetetlen,
inkább mert arra kelt figyelmet,
amiből ez lett, ami van,

bár felejteti megszokása,
úgy lakom a dolgok között
mégis, akár a szülőházban,

mintha ősöktől örökölt
ösztönös áruhalmozással
várnám az idegen jövőt.

(Anyámnak elég)

Anyámnak elég oka volt
félni a faluvégi házban,
hol éjjel kísértetek jártak,
nappal meg valódi bajok

szaggatták föl jajgatását
karvaly miatt csirkéiért,
s ha elmúlt az életveszély,
átokkal enyhített a kárán,

aztán egyszer fölsikoltott,
valami gyanús hangra ébredt,
ahogy rányitják az ajtót,

biztosan a rémek réme
állt ott, s az a pár perc téboly
maradt utolsó emléke.

(Hirtelen úgy tűnt)

Hirtelen úgy tűnt, mintha éppen
elém szökkenne egy alak,
megpillantván árnyékomat,
mikor a fény alól kiléptem,

s mintha betörő árnyékától
ijedtem volna, tán a sokk
sem lenne már annál nagyobb,
csak szégyenletes gyávaságom,

talán minden szokatlan jelre
meg kell bennem mozdulnia
valami régi félelmemnek,

de hát mit félt már annyira,
aki egész világot veszt el,
bár a semmi áldozata.

(Több ez, mint)

Több ez, mint az öregkori
önvád, a hiány sötét gödre
méla görcsben húzódik össze,
és nincs könnyem feloldani,

ilyent elhagyott nő okoz csak
halálával a férfinak,
ki a véletlen hír miatt
támadt szégyenbe beleroskad,

miként az emlék megaláz,
miután megsemmisült bennem,
látom, amint előttem áll

kevély szavamtól földbe verten,
s azt a rég lejárt tartozást
kell túléléssel megfizetnem.

(Látványosabban illett)

Látványosabban illett volna
elbúcsúzni szüleimtől,
hogy a könnyel telt zsebkendő
árvaságomat igazolja,

de csak álltam tehetetlen,
ragaszkodásom ellenére,
hiszen ami kaszára érett,
rendeltetését befejezte,

legalább hosszan megélhették
azt, mi nekem ki tudja, mennyi
itt töltött év, ha van szerencsém,

ahhoz is meg kell öregedni,
hogy kitessen, miféle érzés
Isten helyett embernek lenni.

(Gondtalan lassúsággal)

Gondtalan lassúsággal élünk,
ahogy végünk közeledik,
állatok vegetálnak így
az elmúlás félelme nélkül,

mégis másképpen ösztönös
a lét ilyen harmóniában,
az ember összetartozása
nem lehet múló, ha örök,

magunk között fiatalok
maradtunk külsőnk ellenére,
mert tudjuk, mi az a titok,

mely fönntartja bárhonnan nézve
ugyanazt az állapotot,
csak éjszakáink ne lennének!

(Valami ebfejű)

Valami ebfejű állat,
vörösesbarna szörny követett,
ám nem is az volt rettenetes,
hanem hogy álmomban láttam,

gubancos szőre szétterült,
széles nyomot söpört nyomomban,
bokám felé bökött az orra,
úgy nézett, mint egy csecsemő,

és követett, és iszonyodtam
még három folytatáson át,
s mert bent él tudattalanomban,

elég egy enyhe napszúrás,
hogy a világűr előcsalja,
hiszen a nap sem régi már.

(Mikor apámat)

Mikor apámat utoljára
láttam, a zöld kerti padon
kuporgott, mint egy ősz manó
széles kalapja árnyékában,

balszerencsés mesealak,
földje, lova, családja nélkül,
úgy kiforgatták, életéből
csupán halvány emlék maradt,

engem se várt, s hogy hazaértem,
fölébredt, elpityeredett,
s mint aki tudja, itt a vége,

látni véltem, a buja kert
miként tapad kihűlt testére,
pedig csak elszenderedett.

(Ha egyetlen nap is)

Ha egyetlen nap is megérte,
akkor összesen hányszoros
hálaadással tartozom
életem hosszán végignézve?

elbűvöl a mai pompa,
de nem is az akácvirágzás,
hanem amit csodája táplál,
s a létezést eggyé fokozza,

méhek, lepkék boldogsága
a hazatért sárgarigóval
süt ősz fejem tavaszára,

míg egyedül én tudok róla,
úgy újulok meg nemsokára,
mint az évente virágzó fa.

(Miféle vers)

Miféle vers lesz az utolsó,
csak a véletlen töredék
őrzi majd ittlétem jelét,
mint egy csavart a karambolból?

vagy mint rideg végrendelet
meghagyván, ki mit kap a végén,
kél keresztrím és időmérték
mintájára szabott szonett?

ám addig egyre csak: ne még!
túl téltemetőn, lidércűzőn
szót szóra vált a költemény,

valami külön életösztön
sír a metaforák helyén,
s helyettem küzd tovább a földön.

(Ez a kép az)

Ez a kép az időnek készült,
s úgy nézem, mint valaki majd,
bár annak sose lesz olyan,
amilyen nekem volt a szérű,

nagy fákkal erezett magas
ég borul első hajlékomra,
s én a családból utolsónak
ülök a körtefa alatt,

süppedő, vastag mohabársony
terül a korhadt asztalon,
beleszőve a gyep síkjába,

zöld katafalkból nő a gyom,
én meg csak mondom, amit máskor,
amire a csönd válaszol.