×

A Pál utcai, a rákosi és a szarvasi fiúk

Havas Zsigmond Rákosi fiúk és Hartay Csaba Lerepül a hülye fejetek című regényének olvasása nyomán

Balázs Géza

2015 // 03
Egymást követően olvasom el Havas Zsigmond (1900–1972) Rákosi fiúk (Forrás Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Rt., Budapest, é. n.) és Hartay Csaba Lerepül a hülye fejetek („Szarvasi fiúk”) című könyvét (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, h. n., 2013), s persze folyamatosan feltolulnak emlékezetemben a Pál utcai fiúk is. Tudom, hogy a Rákosi fiúk cím meglehetősen kedvezőtlen konnotációt nyert az 1950-es éveket követően, de erről Havas Zsigmond nem tehet.

A két H (Havas és Hartay) gyermekkora világát írja meg: Havas a 20. század eleji tízes éveket, Hartay a századutói, kilencvenes éveket, kicsit belehajolva a harmadik évezredbe. A két regény cselekménye közötti időbeli különbség alig száz év. Egy háromgenerációs család kis erőfeszítéssel át is hidalhatja. A Pál utcai fiúk 1907-ben született, Havas az 1930-as években írhatta meg regényét, Hartay 2013-ban. A gyermek örök: életpróbálkozásaival, unatkozásaival, csínytevéseivel – egy mondás szerint: kész csoda, ha az ember gyereke megéli a 18. születésnapját (s az igazi, életveszélyes próbákról a szülők nem is nagyon tudnak). De a gyerekek világa változik is, hogy merre, azt mindenki saját maga gondolja végig: talán ezért is érdemes egymás után vagy mellett olvasni a két vagy három könyvet.

Havas Zsigmond ifjúsági regénye a Budapest melletti, ma már budapesti XIV. kerületi Rákosfalván játszódik. Ahol én is születtem, így a regény helyszínei: a Rákos-patak, a Rákosmező, a halastó, a Templom tér, a bolgárkertészet személyes emlékem is. Havas az 1910-es években rajzolja meg őket, de az én gyermekkoromban, az 1960-as és ’70-es években még nagyon sok minden megmaradt az egykori Rákosfalvából. Csak 1970-ben indultak meg a buldózerek, hogy a kedves falut a földdel tegyék egyenlővé, s helyére települt tízemeletes tömbjeivel a Füredi úti lakótelep. Rákosfalvára már csak a helyiérdekű vasút (HÉV) megállójának neve emlékeztet… Hartay nemzedékregénye a regény szövegéből is kihámozhatóan Szarvason játszódik („Szarvas csendes kisutcái”; „lefordulnak a régi Magyarország közepe felé” – köztudottan Szarvason áll a Nagy-Magyarország közepét jelző, legendákkal övezett emlékmű). Szarvashoz is fűz személyes kapcsolat: magam is ismerem ezt a bájos városkát, a Holt-Köröst, a régi Magyarország közepét (legendáját is ismerem, erről persze nem ír Hartay), a pecázóhelyeket, talán a Nyúlzugot is, sőt Hartayék házát és szarvasmarhatelepét is (hiszen Hartay Csaba egyik verseskönyvének bemutatójára meghívást kaptam). Így tehát a „hely szelleme” mindkét esetben megérintett.

Mindkét regényben közösek a világ fölfedezésének, megismerésének mozzanatai, próbálkozásai. Havas regénye Bogár Fülöp tanító úr káposztáskertjében indul, ahol „befogja” a nebulókat a tanító úr hernyószedésre, igaz, a végén egy-egy kanál mézzel meg is jutalmazza őket. Majd egymás után következnek a rákosfalvai gyermekvilágot bemu­tató fejezetek: lányok fürödnek a fiúk megszokott helyén a Rákos-patakban, hogyan lehetne őket el­üldözni, például úgy, hogy egy fiú elkezd jajve­székelni, pióca van a patakban; cirkusz érkezik Rákos­falvára, be kell lógni, mert nem elég a pénz belé­­pő­jegyre; Dani megpróbál egy tojást kikelteni, de ennél veszélyesebb dolgot is kitalál: a közeli Rákos­mezőn gyakorlatozó első magyar repülők hatására saját repülőgépet szerkeszt, és ki is próbálja a fészer tetejéről; van azután egy ürgeöntés, majd Kövér Mari ürgepecsenyét készít, amelynek elfogyasztása után a fiúk megtréfálják: valóban ürge volt, nem lehetett patkány?; a szülők elutaznak, két fiútestvér magára marad, s éjszaka „természetesen” megjelennek a kísértetek; kitalálják a pocokgyűjtést, mert a pockok leadásáért pénzt lehet kapni; egy rokon kerékpárt hoz: a fiúk elkérik, persze összetörik a Rákos-patak mentén a biciklit, „lesz szorulás” otthon; dohányt visznek a bolgárkertész Sztojkov bácsinak, aki paprikás levessel viszonozza (hazafelé Dani „kondérbetegséget” szimulál); megmentenek egy kutyát a sintérek hurkából; egy elszabadult bika megáll Dani előtt (kis Toldi Miklós-történet Rákosfalván); furfangos nyomozással tolvajt fognak; alkalmi zenekarral pénzt gyűjtenek beteg iskolatársuknak – ez a szülőket is meghatja, de sajnos már késő... (A motívum ismerős az 1907-es A Pál utcai fiúkból.)

Hartay regényében fő motívum az iskolakerülés, a főhős, Salamon Attila (Shadóka) szépen meg is bukik, egy távolabbi település mezőgazdasági szakközépiskolájába íratják át a féltő szülők: „Ugye, hogy nem vagy hülye? – Nem vagyok hülye. – Akkor rossz vagy. Majd megjavítunk.” A „szarvasi fiúk” orvhalásznak, „szívatnak”, és őket is szívatják, Simsonnal és Trabanttal mutatványoznak, „sűrű” italokat próbálnak, petárdáznak, „gépeznek”, telefonbetyár­kod­nak, majdnem felgyújtják az iskolát, titokban boroznak a kollégiumban, éjjeli piás kalandot szerveznek a benzinkútnál; és persze „rendre” megjelennek a „kék fiúk” (a rendőrök): lemeszelés, igazoltatás, figyelmeztetés… A több idősíkban futó történetben persze szétválnak a kisgyermekkori (általános iskolai, kb. tízéves kori), a kamaszkori (középiskolai, kb. tizenhat éves kori) és a már felnőttkorba lépő (érettségizett, húszéves kori) történetek – ez utóbbi már egy EFOTT-rendezvény közismert „piatúrája”, amelynek során bejelenti az egyik szereplő, hogy közölték már verseit, s hogy programja az írás: „Írok, nem aggódom, mi lesz. Azon például sohasem trinyóztam, hogy úristen, miről kéne írnom. […] Írj meg mindent, és az ellenkezőjét is – ezt olvastam valahol, tetszik. Írok, nem erőlködöm. És írni is fogok szerintem, amíg élek.” (Ez ugyebár itt egy ars poetica.) Hartay érzékletesen árnyalja a három jellemző életkor világát: az ártatlan, szemlélődő gyermeki világot, például amikor és ahogy elveszik/elrabolják tőlük ötvenforintos zsebpénzüket; a már vásott, de nem gonosz középiskolásokat, akik már tudatosan szerveződnek, gonoszkodnak, „szívatnak”. A tényleges „nagyfiúk” világába csak éppen beletekintünk, s reméljük, hogy a külső jelek ellenére „hazánk hasznos, dolgos állampolgáraivá válnak”.

A gyermeki csínytevéseket Havas kicsit idealizálva, megszépítve mutatja be, Hartay sokkal inkább a maguk együgyű, értelmetlen, öncélú mivoltában – jó példa erre a „cinkeducogtatás” vagy éppen a semmittevésről, unalomról szóló fejezet, amelyben kataton módon ismételgetik: „Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.” A katatóniát jelzi fizikai viselkedésük: „kórusban morogják a rögtönzött mondókát, miközben az erkély korlátjába kapaszkodva hintáztatják magukat. – Mit kéne? Egyértelmű. Valakivel kibaszni. Jó érzés, hogy mindenki dolgozik, tanul, mi meg köpködünk lefelé egy erkélyről…” A cél: valami más „lakó-basztatás”. A kataton viselkedés: rigmusozás, hintázás, köpködés… – mindennapi látvány. Havasnál a cím: Rákosi fiúk (ahogy már utaltam rá, kissé rímel A Pál utcai fiúkra), Hartaynál már egy fenyegetés (a nyelvész azt mondaná: helyzetmondat): Lerepül a hülye fejetek. Egy kis petárdázás kapcsán kerül elő: „Ezek brutális bombák, faszikáim, akkorát fognak szólni, hogy lerepül a hülye fejetek!” A Pál utcai fiúk nemzedékeket átívelő nyelvi hatása Hartay­nál is megvan. Létezik ugyanis néhány nagyvárosi szleng kifejezés, amely kizárólag Molnár Ferenc remekművének köszönhetően él ma is: „Szóval ez egy modern einstand volt, Shadókám.” Einstand.

Ahogy a gyerekek, úgy a szülők alapvető (mond­hatni: antropológiai) magatartása sem változik. Ingadoznak a tiltás–megengedés, a szigor–elnézés skáláján, s folyamatosan kilátásba helyezik a „makarenkói pofont”. Havasnál: „ezek a kalandok mindig nagyon megszépítve kerültek édesapánk fülébe. […] Édesapánk néha-néha mosolygott a bajusza alatt, és sohasem tudtam, hogy ilyenkor min nevet. Azon, hogy mulatságosnak tartja az elbeszélést, vagy azon-e, hogy átlát a szitán, és igen jól tudja, milyen jómadarak vagyunk.” Hartaynál: „Remélem, nem ti voltatok, mert nagyon elverlek.”

Mind Havas, mind Hartay gyermekvilágánál felbukkan a gyermekkort annyira jellemző semmittevés, az unalom: „csináljunk már valamit”, és mindkét gyermekvilágban megjelenik a felnőttvilág utánzása. Ha a felnőttek bicikliznek, nekünk is kell biciklizni, ha ők repülnek, nekünk is kell repülni, ha ők motoroznak és autóznak, nekünk is kell motorozni-autózni, ha ők robbantgatnak, akkor nekünk is kell, legalábbis pirózni (pirotechnikai játékot űzni), lehetőleg úgy, hogy „lerepül a hülye fejetek”. A gyerekek örök utálata az iskola is, máshol tréfásan iskolaundoritisznek is nevezik ezt a „fóbiát”. Havasnál ez még jól nevelten mutatkozik meg, Hartaynál brutálisabb hangvételben: „El az iskolából, ki a kapun, minél hamarabb, el innen. Tornaterem helyett inkább füstös játékteremben érzi otthon magát Shado.”

Havas regényében csak néhány „korjellemző” szót és kifejezést találunk: elkezelte (kezelte) a jegyet, elrakja-megrakja a gyereket (elfenekeli), tojásos nokerli, pezsgőpasztilla, libapezsgő… Hartaynál viszont már „pezseg” a kisvárosi ifjúsági szleng: berombolnak az első kocsmába; keljél, haladjál; oltja röhögve; szopatós; becumizzuk; mezei Szofi; kajakra megszopatjuk; beröffennek a Simsonok; ellögyböli a poharakat; megberhelt zár; csoze kocsma; penge hely, penge este; az öngyújtó megadta magát; melegszendó; susnyás; le van zsírozva; jól pirít a gép lámpája; a kék fiúk lemeszelnek; pinyóasztal; menőzik; csórel; kettőt alapból betol; kipattint egy sört; buziköcsög, uncsitesó; vébékát (vörösboros kólát) iszik; bever egy hot-dogot; szarrá fognánk magunkat (sokat horgásznánk); tökön szúrom magamat; villámcsajozás; bepróbál, megbízhatol bennem… Hartay nagyon jó érzékkel figyeli a szavaknál még inkább ifjúsági és korjellemző helyzetmondatokat (kommunikációs helyzetben mondott frazé­má­kat), amelyek egy része grammatikailag is sajátos, valamint feltűnő bennük a durva szavak semleges használata: Szeva, héló; Gyújtasz? Mid van? Nyomjunk még egy cigit; Az mekkora lett volna, szarjál rá; kurva anyád, az; mi közöd hozzá, buzi köcsög? Kis buzi faszkalap, megszopatunk; bocsesz; Faszért nem indulunk el? Miért nem nálatok veretjük? Menj a faszomba; faszom pénznyelő automata; Ne bassza szét a füvet; Veressünk egyet (motorozzunk); Ki jön gépezni? Nem bassz, baszki; Mit vakersz, geci? Kárnak ittunk? hol érdekli; tényleg kifli a csávó; beverek egy hot dogot; cumi volt; ez már szépen a miénk; azért durva, hogy éjjel egykor erre jön; „Igyuk meg kurvagyors’, hugyozzunk egyet a buszozás előtt, oszt’ menjünk.” Egy bizonyíték arra, hogy a kisfiú nem is mindig érti ezeket a durvaságokat: „De mi az, hogy megbasszák a szánkat? Az mit jelent?”

Hogy mennyire közkeletűvé, sok tekintetben semlegessé váltak a durva kifejezések, kimutatja egy összevetés: Havas Zsigmondnál ezek a „legdurvább” szidások, beszólások: ez a duplafejű, hólyag, jópipa, jó pipa vagy, megraklak, te vadszamár, bolond, vörös kutya, vörös dinnye (a vörös hajú fiúra), úgy érzem, szorulok… És az is nyilvánvaló, hogy mind Havas, mind Hartay gyermekei a felnőttek beszédmódját is utánozzák.

Mindkét regényben vannak bevezető, figyelemfelkeltő leadek: (Havasnál) VII. fejezet, amelyben Gyuri zászlót készít, és véletlenül Libéria állampolgára lesz; (Hartaynál) Lerepül a hülye fejetek. 1988 ősze. A lakótelepi gyerekek iskola után szokás szerint a háztömb játszóterén gyűlnek össze. Vándor megpróbálja feldobni valamivel a szürke délutánt.

Talán beszédesek a nevek is, Havasnál: Kövér Mari, Kurucz Feri, Demeter Pista, Jeremiás Matyi, Papir Jani, Bohacsek Dani, Anti, Bogár Fülöp tanító. Hartaynál: Salamon Attila (Shadóka), Dzsambóka, Nyúl, Joci, Turbó, Avanti és Shadó.

Havas vállaltan kalandos „ifjúsági regényben”, némi nosztalgiával és romantikával idézi meg a felelőtlen-felhőtlen gyermekkort, a szabadságot, a külvárosi-falusi idillt. Hartayé inkább nemzedékregény: a rendszerváltás utáni időszakban egy vidéki kisvárosban felnövő nemzedék világa. Üdvözölni kell Hartay törekvését, hiszen alig olvashatunk valamit egy mai magyar kisváros gyermekeinek, fiataljainak a világáról. Mindkét regény egyfajta „nevelődési”, felnőtté válási regény, de míg Havaséban ott az erkölcsi útravaló: hasznos, jó emberré kell válni (a felnőttek nagy tetteit utánozzák a gyerekek, munkát is vállalnak, beteg társuknak pénzt gyűjtenek), addig Hartay világában ez már nem jelenik meg. Ők nem „készülnek” tudatosan az életre, ők már egy „pun­nyadó” nemzedék, IHB-bulikat (inni-hányni-bele­feküdni) szerveznek, csak legyen mindig szesz­kó, ritmus, hangulat, „elvannak, mint a befőtt”… Havasé a világháború előtti utolsó békeévek nemzedéke, Hartayé a rendszerváltás utáni békés nemzedék.

Havas történetének főhősei elszakadnak Rá­kosfalvától, mert a szülők beköltöznek a városba.
A szülőhelyhez, a gyermekkori tájhoz fűződő „szerelmes” vallomást felnőttként mondja el az elbeszélő: „Ha akkor felnőtt lettem volna, ezeket mondom: Maradjunk Rákosfalván, mert itt jobb a gyermekeknek, mint a városban, ahol örökösen zaj dübörög, ahol szűkek az udvarok, magasak a bérházak, ahol csupa kő, csupa tégla van, és ahol nincs tág mező, nincs patak, nincs bokor, amelyben bebujhatunk, nincs erdő, ahol virágot szedhetünk, nincs eperfa, amelyre felmászhatnánk… ahol nem rikkanthatunk akkorát, hogy a tüdőnk majd beleszakad, és ahol nincsenek barátaink!” S a fájdalmas búcsú (vajon ismerős-e ez kamaszkorunkból?): „Örökre eltűntek a rákosi fiúk…” Persze „antropológiai” is a fájdalom: búcsú a gyermekkortól, a meghatározó emlékektől, barátokról, a falutól. És „korszakos” is: búcsú egy háború előtti, idilli, békés világtól. Biztos vagyok abban, hogy Hartay szereplői is nosztalgiával emlékeznek vissza gyermekkorukra, Szarvasra. Még fel sem nőttek, de már most elkezdődött a nosztalgiázás, szeretnének akkor és ott maradni: „Maradni a kilencvenes években. Jó időszak volt. Mekkora bulik, horgászatok voltak itt.”

Havasnál a kis gyermeki ügyek egy nagyobb erkölcsi keretbe illeszkednek: beteg osztálytársuknak pénzt gyűjtenek gyógykezelésre. Rákosfalva a szülőföld, a megtartó táj, amelynek elhagyása fájdalom. Hartaynál kisszerű és szétesett a világ: a kis történetek, mozaikok nem rajzolnak ki a felelősségteljes felnőtt életre felkészítő szocializációt. Havasnál a gyerekek egy felelősségteljes felnőtt életre készültek, Hartaynál már nem akarnak felnőtté válni. Legszívesebben örökre ilyenek maradnának.

Jó visszatérni Havas mára avíttá vált, de mégis rokonszenves, megtartó közegébe, amelyből valamit én is kaptam Rákosfalván. Érdekes bekukkantani Hartay őszinte, apró részleteket, voltaképpen semmiségeket jól ábrázoló, kissé szétesett világába. A kettő között vagyok, se ott, se itt, se künn, se benn. Elgondolkodtató, hogy száz év alatt miben változatlan, és mégis mennyit változott a gyermekek világa. A mai budapesti (cinkotai, kerepesi, gödöllői) HÉV-en utazva senki sem gondol arra, hogy már száz éve is éltek itt emberek, ló, bocsánat, gőzmozdony húzta a HÉV-et: kávédarálónak, vicinálisnak, mukivonatnak nevezték. Pedig ugyanúgy az élet metaforája volt, mint a mai közlekedés: „Nem sietett, mert a mozdonyvezetőnek nem volt sietős dolga, de azoknak sem, akik a barnára mázolt kocsikban ültek. Abban az időben kevesebb dolguk volt az embereknek, és még ezt a keveset is lassan végezték el. Nekik volt igazuk, mert akár siet az ember, akár lassan halad, előbb vagy utóbb elér az út végére…”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben