Jussolt látomások; Csend

Jussolt látomások

1

Itt élünk, itt az égtájak széllökésében,
szigetre sziget, szorolunk egyre beljebb,
csontra csont, rajzolja irányát az egyedül-
küzdés, fogyunk – rendre azok fogynak,
kik szívükhöz hallgatnak, körülhullámzó
mezői is felejtik nevünket, átfújt rögeiben
izzik az emlék, a lázító pillanat, sűrűl,
sűrűl az ég, mígnem testet ölt az ország.

2

Éberség, neszel az elnyúlt csipkeág, s
máris fésüli a kerti fényt, a gyanúba vett
ne fogjon árnyat, hogy miért e rejtett
serénység – egyetlen levél sem hullhat
előlem, ne tudjam, mit rejt eres üzenete,
mert hát nem illik zavarni Kertfelsége
nyugalmát, én, a kisfelség, tiltásomat
róvom minden előmerész szóra…

3

Én, Fájó János, az utak lakója, a csúfolt
vitéz, Attila hitkeresője, két háborún túl,
pokloktól innen, ím eljöttem közétek, lás-
sam, tovább-út nélkül mire vittétek, hova
zárt benneteket a kapott hajlék, a kapott
föld, maradt-e álmotok, ha igen, nem re-
keszti-e ki az eszeteket? Kereszthely a ta-
núm: mióta fakardom van, enyém a világ.

4

A nem-érkezések érkezése! Itthon vagyok,
s mégis minden lépésemmel haza akarok
érni! A Rög tévelygése, ijedek magam
fölé, holott testemre kellene szárítanom
a Napot, lássák, ki vagyok, honnan jöttem,
elegendő világosságot merítettem, hogy a
gyűjtőlencsék káprázata feledtesse velem
a teremtés negyedik, fénybe-vont napját.

5

Ismerős fák, mintha hazulról kísérnének,
jönnek, égjáró futással emelkednek le-fel,
jönnek, bólogatnak, fény-résükkel szertí-
tik a lőporfüstöt, jönnek; nehogy kiszárad-
jon szemünkből a remény, susogásuk sze-
kérnek-szánt susogás; égveszedelem, föld-
veszedelem, átkelés az egész élet, mikor
ha ideje jő, világnagy örömet kacagunk…

6

Virrad! Sokadszor hisszük, hogy velünk
az idő, magunkat szólhatjuk; magunkra is
van szavunk, eskű, hivés, szent szándék,
mielőtt lábat; tettet igazítana, közelét véti
a kéz, a szív, a lélek, az ölelő kar, kimó-
dolt lazulásukban megköt a szó, izzik,
századok indulatát forrja – kikezdett jel,
némító véset e szabad lihegésben…

7

Ahol minden szó ajándék, az ölelő idő;
a fogadó szívek ajándéka, ahol legfájóbb
a magyar;* ezerszer felejtett-meglelt
arcokra ébred a reggel, szállásoló Kárpát-
túl, lengi háláját az idegvég-emlékezés,
Csík, Bukovina, szent köztese: Moldva,
ölheti futóit a bűnül-írt parancsolat –
vérző csöndjéből húsvétol az ének…

Csend

Hallgat az arany –
háborúra készül.

* Jékely Zoltán