Hűségeseink; Ami örök; Napok óta

Hűségeseink

A szégyennek kellene
égetni bennünket,
hogy lángolna az arcunk,
hogy lám, mik vagyunk,
miféle fajzatok,
amikor állatainkhoz:
hűségeseinkhez hasonlítjuk,
akiket lesajnálunk,
esetlenségükhöz,
akiket nem átallunk.

Hozzájuk, akik nélkül
hol lennénk mi!
Hol, ha nem görnyednek igába,
eke, szekér, kordék elé,
otthagyva csülök-patanyomukat
tundrán, sztyeppén,
fészket az esővizeknek,
otthagyva hangjukat is
a szanaszéjjel időben.

Akik bőrüket nekünk adták
szíjnak, öltözéknek,
szarvukat tokmánynak, kürtnek,
megülve hátukat
hágókat, halálmagaslatokat
megjártak velünk,
az izzadt hajszákból megtérve
a kocsmánál megálltak,
aztán a kapunál, hogy hazaértünk.

Ha sorsuk is, hogy elmenjenek,
ki siratta el őket?
Ki hallotta meg nyerítésük:
segélykiáltásukat, mert megérezték,
nekik már végük?

Harangok szóltak-e értük?
S mind a többiekért szólnak-e,
akik már hideget vicsorító
telet se ismernek,
sem szomjazó meleget,
amikor inni vályút keres.
Napot se látnak,
embert is csak néha,
kinek kezéből a simogatás oda.
Nevüket se tudja, mert nincsen is,
hozzájuk a jó szó is oda.

A szégyennek kellene
égetni bennünket,
hogy lángolna az arcunk,
hogy lám, mik vagyunk,
miféle fajzatok,
akikből kiveszik a hála,
a szeretet is, ami volt.

Ami örök

Ami örök, a mulandóval
nincs mit egyezkedjen.
Ne alacsonyodjon le hozzá,
annál rátartibb legyen.

Húzza ki magát,
nem mint a kivagyiság,
hanem jövőt bízón,
s alázattal mindenek iránt.

Napok óta

Napok óta várom,
legalább egy kimerült varjú
evickélne errefelé,
hogy partot érjen
valamelyik háztetőn,
elhagyott szigeten
a föl-fölhullámzó levegőből.

De csak por füstölög
néha az égre,
mintha valaki hajótörött
kérne segítséget.
De sehol senki,
csak mint a tenger,
a végtelenség hánykolódik.

Hulláma ki-kicsap a fövenyre,
csupasz kertszélekre,
ahonnan az ismeretlenbe
elvitorlázott az élet.
A fákra szél rak fészket,
s bagoly helyett is
csend kuvikkol éjjelente.