Budapest Orfeum, 1979–1989

„Szegény anyám egyszer látott egy színdarabot, amiben valaki bejött a színre, csuklott egyet, mondott egy mondatot, és kiment. Harminc év múlva is emlékezett erre” – mesélte 2013-ban egy újságírónak Szacsvay László.

Emlékezetes színházi pillanatok.

Elfelejtettük vagy meg sem jegyeztük a színész nevét, a darab címét, amit láttunk, a színházat, amelyben akkor este boldogok voltunk, de emlékezetünk őrzi a színész mozdulatának varázslatos egyediségét, hangsúlyainak furcsa, soha nem hallott ívét, tekintetének lebilincselő erejét. Ahogy Szacsvay László édesanyjának emlékezete őrizte harminc év múltán is – név nélkül – a tüneményes Kiss Manyi csuklásának groteszk báját.

A színész számára is válhat valamely váratlan esemény okán emlékezetessé az előadás egy pillanata. A múlt század nyolcvanas éveiben egy színházrajongó testvérpár, ha csak tehette, ott ült a nézőtéren: mindketten imádták a három színész – Császár Angela, Benedek Miklós, Szacsvay László – által megálmodott Budapest Orfeum című előadást. Egy idő után előadás kezdetekor már összevillant tekintetük a színpad jobb oldalán helyet foglaló zongoristával, Orosz Istvánnal, s a színészek ismerősként mosolyogtak a törzsvendégekre.

Benedek Miklós az egyik kuplé éneklése közben – Nagy az öröm, ha feltűnik a Zsiga, a Berger Zsiga… – a nézők között kalapozva pénzt kunyerált. Pénzről, hajdani pengőről énekelt, a nézők szocialista forintokat dobáltak a feléjük nyújtott kalapba. A testvérpár egy alkalommal – felkészültek a pillanatra – régi papírpengőt ejtett a kalapba, a pengőn általuk írott versike: Nagy az öröm, ha feltűnik a Benedek, nedek, nedek, a Schön Benedek…

Utóbb a lányok egyike (néhány évvel később már a Katona József Színházban rendezőasszisztens, dramaturg) úgy emlékezett: szünet után köszönetképpen a színész meghajolt feléjük.

Emlékezetes színházi pillanatok.

Három és fél évtizede a Nemzeti Színház három fiatal művésze visszaálmodta magát a múltba. Sok-sok régi (Szacsvay László szerint négyezer) kupléból, katonanótából, kávéházi zöngeményből, operettdalból válogattak ki negyvenet, és 1979. december 19-én a Fészek Klubban – szerződésük szerint csak egy alkalommal – előadták a maguk tervezte, nagyon sok munkával megszült előadást. Sikerük volt. Házaltak a műsorral, végül kenyéradó gazdájuk, a Nemzeti Színház befogadta őket: 1980. február 10-én, vasárnap délután újra elbűvölték a közönséget idézőjelek nélkül múltidéző műsorukkal.

Két másik darab előadására is jegyet kellett váltani annak, aki akkoriban a Nemzeti Színházban (vagy alkalmi kamaraszínházában, a budai Fővárosi Művelődési Házban) látni akarta a Budapest Orfeumot.

Februárban kétszer, márciusban már hétszer, áprilisban is hétszer, de két alkalommal az esti Pinter-darab, A konyha előadása után, fél tízkor láthatta a közönség a három színész gondűző, játékos, boldog-szomorú múltba merengését. S amikor a Katona József Színház önállósult, és elszakadt a Nemzeti Színháztól, a Petőfi Sándor utcában újjávarázsolt belvárosi színházban folytatódott a sikersorozat. Egy előadásról álmodott a három színész – háromszázhatvanszor játszották. „Nemcsak az országot, de Pozsonytól Ausztráliáig a fél világot bejártuk vele. Amikor abbahagytuk, úgy éreztem, mintha levágták volna a fél karomat – emlékezett 1993. október 11-én Szacsvay László. – Életem végéig műsoron maradhatott volna, úgy szerettem. Generációk nézték meg, volt, aki az Orfeumra már a fiát is hozta. Benedek Micu akarta a csúcson abbahagyni. A naptáramban pirossal voltak aláhúzva azok a napok, mikor az Orfeumot játszottam.”

Emlékezetes színházi pillanatok.

Császár Angela friss diplomás színésznő 1968-ban lett a Nemzeti Színház tagja. Soha nem lett hűtlen a Nemzeti Színházhoz. A Nemzeti Színház lett hűtlen hozzá, amikor az épületet a társulattal együtt átkeresztelték Pesti Magyar Színháznak. De a Pesti Magyar Színház színpad mögötti „művész”-lépcsőházában – a ma már elkeserítően kopott, szinte romos lépcsőházban – a falakat még mindig a hajdani Nemzeti Színház nagyjainak, örökös tagjainak fényképe díszíti: Gózon Gyula, Sinkovits Imre, Lukács Margit, Őze Lajos, Kállai Ferenc…

Császár Angela azt vallotta, hogy a színészéletében és lelkében legmélyebb nyomot hagyó három legfontosabb előadás egyike az immár majd négy évtizede bemutatott Budapest Orfeum. Tíz évadon át tartották műsoron, okkal, joggal. A nyolcvanas években úgy énekelt, mesélt, komédiázott, kesergett, örömködött a három színész a 20. század első évtizedeiről, hogy csak a nagyon buta kommunisták nem vették észre (az okos kommunisták nem merték észrevenni), hogy rosszkedvű korunkról szól a mese, az édes-bús, jókedvűen maró gúnnyal korképet festő színjáték, a látszólag múltba röpítő színházi este.

A közönség boldogan, felszabadultan lubickolt a színészek teremtette pezsgő hangulatfürdőben.

Emlékezetes színházi pillanatok.

A színpad bal oldalán kávéházi asztal, mellette egymással szemben ül Császár Angela és Szacsvay László, miközben Benedek Miklós arról énekel: Pénz az nincs, pénz az nincs! Ó kedves pénz, te szép, te drága! Jöjj vissza, minden meg van bocsátva!

Császár Angela szomorúan bámul a semmibe, jobb könyöke az asztalon pihen, kézfeje szorosan az álla alatt: mozdulatlan. Aztán a hajdan népszerű kuplé utolsó refrénjét már együtt énekli a három színész, Császár Angela jobb kezében csilingelő csengő, bal kezével pénzt kunyerál a nézőktől – és szomorúan mosolyog. Szomorú és boldog. Ez a színész titka: ugyanabban a pillanatban megfér szívében a keserű szomorúság és a mosolygós boldogság.

Amíg hallgattuk a csacska kabarénótát, elfelejtettük korfüggő szomorúságainkat, és elhittük, hogy boldogok vagyunk. Elhittük, hogy boldogok leszünk: szomorúan mosolyogtunk.

Az első sorban ültem, a zsebemben megbújó kétforintost (akkor még létező aprópénz!) Császár Angela bársonypuha tenyerébe tettem. Benedek Miklós fanyarul megjegyezte: Hát nem keresett sokat… Mi nézők – talán észre sem vettük – könnyeinket törölgetve a múlt idejű jelenben boldogok voltunk. Akkor este, a Katona József Színház nézőterén.

Emlékezetes színházi pillanatok.

Az idő múlik, nem a múlt.