×

Arábus estvék

Úti levelek Csokonai Vitéz Mihály stílusában

Halász Margit

2015 // 01
Első levél

Kedves Barátném!

A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze íme kiindíttatott Debretzenből, s elrepíttetett egészen Egyiptomig. Szomorkodni láttatik az ég, ahogyan felnézek reája. Öszveszedem magam, és elindulok kairói szállásom felé. Azért írom, hogy öszveszedem, mert annakutána, hogy leszállottam a gépről, és az ekvipázsomat magamhoz vettem, kiléptem a hűtött ájerből. Kiléptem, és megcsapott Afrika emésztő melege. Fullasztó köhögés tört rám, ollykor-ollykor a reményem is elveszett. Ekkoron néztem fel az égre, hogy ezt a pillanatot majd bevéssem elmémbe. Az ájer szürke, ködös, poros. Oh, bárcsak jönne egy gyenge ligeti zephir, de nem jön. Sok bajom van nekem, szomorú szerelmesnek, hidd el. Mégis olybá tűnik nékem, mintha egy adventi csodavárás lengené át egész belsőmet. Csoda, hisz megmondta a lélekorvosom, hogy a kezdeti nehézségek után egészség dógában innepelhetek. Afrika, Afrika, Afrika, olyan ez a szó, mint egy pirosbarna, hajdúsági kislyány, aki csalogatja az férfiembert, és aztán jól megrontja.

A kvártélyom egy arábus családnál vagyon: apa, anya, két ded. Kis szobácskám ablakábul hallgatom a zümmögő müezzint. A kertben jázminos lugas, kedvem volna írni egy anakreóni negyedfeles jambust. De fáradt vagyok, szeretőm száját látom, amint kecsegtet és nevet felém. Drága Barátném, ijjeszt a felismerés: vajon sikerül-e elfelednem őt, vagy ő az én fátumom és héjjában jöttem ide édes kínokat andalítani. Testes, ingadozó járású beduin kószál a kertben, feddő szavakat hallatt, de csak úgy, mint aki tudja, hogy úgysem lesz következménye fenyegetőzésének. Mellette egy szutykos és hájas, zsírfoltos köpenyű arábus asszony. Nem szól egy szót sem. Őket figyelem. Ezenkívül semmi interessz nincs.

Képzeletem fékezhetetlensége okán folyton szeretőmre gondolok. Eszeveszetten vágyom ölébe hajtani a fejem, hogy simogasson, elfütyürésszen nekem egy hortobágyi szerelemdalt. Rázz meg, édes barátném, rázz meg, hogy ne gondoljak rá többé. Hát héjjában szaladtam ijjen messzire? Hát héjjéban repültem át a Mediterránius-tengert? Oh, egek, rettegek. Jobb lenne nekem ott a sáros Debrecenben. Mert érzem, erőm elhágy, megholni vágyom a honvágytól és a szerelem gerjedelmétől. Oh, Debrecen! Oh, rózsám. Édes mostoháim.

Misztikuskodnak a vendéglátóim. Végre kihámozom a mondandójukból: vacsoráljak egyedül, ők csak naplemente után ehetnek, mert Allah innepe van. Én, aki a háztartás-vezetési kötöttségeket is sehogy sem bírtam egykönnyen, most cikornyásan tudtukra adom, hogy megvárom őket. Addig elboldogulok fehér réklis, képzeletcsaló Múzsámmal. Kazinczyra gondolok, ki belőlem írót tett, s bárhogy faggatták, konok hallgatásával megkímélt engem a fogságtól. Verseket mondok fennhangon, latin, német, görög, francia, angol, héber, perzsa nyelven. Az arábus nyelv is kedvemre való, reménylem, az utazásom végére öszveszedek belőle egy dalra valót.

Eszünk. Eddegélünk. A földön ülünk egy szép perzsa szőnyegen. Első fogás egy zőld leves, külömbféle tésztaságokkal benne. Utána egy cúkoros kalács jön, melyről protestáns asszonyanyám étke jut eszembe. A végén datolyalét tesznek elém. Hát én bort vártam, melynek tüze van. Oh, micsoda barbarizmus nem Noé atyánk szent italával zárni az estét. De uralom magam, és egy kedves negédj mondattal megköszönöm az erántam való szívjóságukat és vendégszeretetüket. Az estve további részét egy öles ventilátor alatt töltöm. A falapátjai nyiszorognak, mintha lidérc költözött volna beléjök. Továbbra is pusztító a hévség. Óhajtom az álmot, de sehogyan sem jön a szememre. Azon elmélkedém, hogy vajon van-e a világon ojjan ember, aki most azt érezi, amit én.

Arra riadok fertályálmomból, hogy óriási chaos uralkodik a kertben. Rémülten ugrom fel a nyoszolyáról. Mellyem hasogat, szívem majd kiugrik a helyéből. Belső látományok látásával küzdöttem egész eddig életemben, de ez mind közül különbvaló. Barátném, pendelyes fiúgyermekeket látok éjnek évadján egy labdát rugdoskodni. Ők csapják ezt a rémisztő zajt. Dühömben majdnem elkáromkodom magam amúgy cívisesen-debreceniesen. Aztán a rousseau-i türelemre és empátiára vagyok kéntelen gondolni. Az értelem télleg bölccsé tesz engemet, nem fakadok ki, és nem is emésztem magam tovább. Még mindig jobb itt Kairóban, mint a hortobágyi poros kis falucskák valamelyikében anyagot gyűjteni a következő regényemhez.

Második levél

Kedves Barátném!

Ma reggel hév kedvem vagyon. Kis pacsirtaféle danol a veres hibiszkuszok között. Hol, merre vagy, kicsi madárka? Nem felel. De nincs idő a keresgélésre, mert indulunk a Nílushoz. Ah, szent folyam, mely végigfolyik a sivatagon. Méltóztass megnyílni, és elmesélni nekem a piramisok titkát. Szerelmem erántad akkor vette kezdetét, amikor a kollégiumban megismertelek. Neved az ókori Egyiptomban Hápi volt. Nállunk, faluhelyen így híjják a kiskácsákat. Bocsáss meg, hogy elragadtatom itt magam. De ha már a barmoknál tartok, sóhajtva jegyzem meg: egy nílusi repülőkutya, azaz egy Rousettus aegyptiacus látásáért mit nem adnék. Még az is általfutott elmémen, hogy hazaviszek egyet, és majd azzal ijesztgetem a félénk kritikusokat és kiadó-igazgatókat. De ne félj, ez csak egy barbár eszme setét árnya volt, ami orvul rám terült. Tudod, én az élő természetnél jobban semmit sem tisztelek és becsüllök. Hiszen mi más tehetne egy írót bölcsebbé, mint a natura.

Már a Nílus sem a régi. Úgy értem, nem olyan, mint háromezer évvel ezelőtt volt. Most zajos uszályokon dorbézoló urak és hölgyek vernyákoló hangja. Darabosságot okoz ez fülemnek, mint egy félresikeredett jambus. Én itt Egyiptomban könyvek dolgában szűköt látok, na de majd Nagy Sándor váro­sában e témában újólag szóllok. Általmenni a Nílus hídján egy vámospércsi fűvész lányának ijjesztően lelkesítő érzés. Ez nem a Vámos-ér korhadt fahídja, de nem ám. Vendéglátóim úton-útfélen ismerősökbe botlanak, és olly tisztelettel és gonddal mutatnak be, mintha én lennék Goethe. Egy europai író, mondják, én meg restellkedve bámulódom, szintugyanakkor írói hiúságom kielégítést nyer.

Giza. Ez a hely két fertályórányira fekszik Kairótól.

A piramisok között lágy zephir lengedez, hosszú hajammal játszik. Egy tevés ember jön felém, szemében édes remény: tán árendába veszem a barmát. Nemet intek a fejemmel, aztán közlöm vele érzeményemet latinul, németül, görögül, franciául. De nem érti, egyre csak nyelvel velem. Leginkább a francia kiejtésemtől lesz ideges. Kérdezem a kísérőimet, mit mond. Oh, semmi különöset, csak éppen megátkoz, felelik. Drága Barátném, eddig csak szeretőm átkozott kódusa vóltam, de mostantól a sivatagi lidércek is sarkomban lesznek.

Ez a három nagy piramis Fortuna kegye nélkül nem állhatna itt Áfrikában. Úgy építették őket, hogy belsejükbe folyosókat fundáltak. Olly accuratus mind a három, hogy beléremegek a látásokba. Ezer kérdés merül fel bennem a’mint sétálgatok a kövek között: kerék, szállítóeszköz, tsiga nélkül hogyan lehetett több miljó kőtömböt szállítani? Hány férffi és hány szintugyanannyi barom munkája kellett ehhez? Egy átallyába honnan tudták, hogy a homok alatt olyan gránitrét van, melly elbírja a fundamentum sullyát. Minő oskolázottság kellett ehhez. Debretzenben kétség között fogadják majd, a fantáziám játszi bájol­gásának veszik, ha elmesélem.

A gizai nagy szfinx hetvenhárom méter hosszú, húsz méter magas, és nem bővölködik orr dolgában. De még így is delicat, illusztris jelenség. Rémítő dolog szembenézni vele. Én mégis megtselekedem. Tudod, barátném, a természet egy olyan játékszín, amellyben szüntelen változnak a dolgok. Ez a szfinx meg évezredek óta változatlanul áll, és bámulódik ránk, emberekre. Érződik az arczán, hogy minden titkok tudója. Ijjeszt engem, mert a fátumomat hozza elibém. Eleddig bele sem gondoltam ebbe, azolta, hogy belenéztem a kőszemébe, dicstelen lett számomra a valóság.

Szerecsen kalmárok metaforikusan parányi tevéket és kaskákba tett piramisocskákat forszíroznak vételre. Nem tartom illendőnek, hogy ne vegyek egyet. Amikor nyúlok érette, szeretőmre gondolok. Aztán megkeményítem lelkem, nem sijjedek le, hisz megizentem neki jambusokban, hogy Isten véle. Így osztán drága jó kálvinista anyámnak veszem. A kis tevécskén czirádás takaró. Olyan kellem süt le rolla, hogy szinte megkötöz. Kissé negédj a mütyür barom, de szigorú Édes Anyám praktikus szívét reményeim szerint megédesíti majd.

Estve tsillopodni látszik a hővség. Mellyem szorítása enged. Egy zőld ligetbe vezetnek Múzsáim. A Nílus alant bágyadozva foly. Jobban érzem itt magam, mintha a Parnasszuson lennék. Itt nem rágnak a búk, jó itt a magánosságban múlatni. Nektáros ájer vegyül jázminos illattal. Szinte el is feledem árvaságomat és orczámnak feltűnően keserédes voltát. Egy uszályon vonzó küllemű bajuszos férfi tesz-vesz. Félmeztelenre vetkezik. Óh, egek! Veszem a pennám, és írom:

„Levetkezett kedvesem,

Már feredni készűl:

Jer Múzsám! Majd meglesem,

Milyen kalap nélkűl.”

Írd meg Barátném, mit szólsz e négy sorhoz. Én Rousseau vélekedését osztom. Félénk természetem megőrizte a becsületes erkölcsöt. Képzeletben sok szeretőm volt, hiszen ezt te is tudod. Ábrándos szellemem jóllehet egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszíthatott volna. De Fortuna kegyelmébe fogadott.

Isten véled.

Harmadik levél

Drága Barátném!

A mai napon muziumba megyek. A Kairói Nemzeti Muziomba. A kertben egy szökőkút, oldalán egy-egy szfinx. Megveszem a bilétet, és belépek. Halotti csend fogad. Az áer hűs, kétség kívül itt mindent hűtenek. Sok-sok tsetsebetsével telirakott termen megyek keresztül. Feltűnik a töméntelen sok skarabeus. Ezt Bagamérban ganajtúrónak mondják. Az ókori Egyiptomban szentként tisztelték, aranyba foglalták. Egy köpenyes pórnak tűnő arabs fotografálásra rendel maga mellé. Nem hallgathatom el, hogy soha olyan zavarban és kínos helyzetben nem érzém magam, mint most. Minden szem rám szegeződik, selyembe csavart asszonyok sandítanak arcfüggönyök keskeny réséből. Én, cikornyátlan kálomista járatlan vagyok az effajta dolgokban. Monomániás vagyok, engem bánt a hűhó.

Végtire egyedül maradok. Azzal játszadozom, hogy apró, csacska történeteket faragok minden egyes mütyürhöz. Tudod, barátném, én olyan vagyok, mint a tavaszi természet, mely mikor borongós is, játszik és teremt. De nini! Itt egy auslage alatt aranyujjak tűnnek elébem. Micsoda tálentom kellett e kevély fösvénységhez. Megtudom, az istenek és istennők húzták az ujjokra, abbeli igyekezetükben, nehogy naturálisan érintsék a pórnépet delicat kezükkel. Óh, emberiség! Bóldog az, aki nem ismeri a kincset és a vagyont. Mert ’iszen minden fődi halandó egyenlőnek születik, nemdenem? Talán nincs igazam? Megmondta már Rousseau is, hogy nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.

Tutankhamon kamrájában vagyok. Arany pofalemeze, megvallom, lidérces látomással tölt el. A fiatalon elhúnyt isten kocsihajtó versenyen múlott ki, legalábbis ezt látom fantáziámban magam előtt. Annakutána, hogy elholt, rögvest aranyba öntötték. Énnekem, a Bihar vármegyében születettnek, kissé soknak tűnik ez az arany. Én a homokhoz és a tokaszalonnához vagyok szokva. Szintugyanakkor poéta lelkem hódol az esztétikum istenének is, ó, mily fitos ez az arcz. Hány meg hány esztendő futott el úgy általlyában, és semmit sem kopott a fénye. Ó, Múzsám, gyakorlatias sóhajtásaimat enyésszed el örökre. Édesebb e nemes arczél látványa mindenféle Tokaji aszúbornál. Nyugodj, szelídíthetetlen istenfiú, nyugodj békében. Aranyba burkolt originál tekinteted nem feledem soha.

Kedves barátném, mégis azt kell mondanom, hogy nem cserélnék az istenekkel. Tudom, hogy tsalárd a szív, de a kínok balzsamozásául ott van nekünk a poétika. A szerelemtül sírdogálni és haldogálni édesebb egy sáros bihari faluban, mint aranykalitkában amrózián és sörbeten daltalanul tengődni a hideg márványtermekben. Megaszik a hamvas gyümölcs is egy idő után, drága barátném.

Szarkofágok, szarkofágok, szarkofágok. Aranyból, ezüstből, bronzból. Nézem őket, s felhevülnek rabbá esett érzéseim. Ó, szerelem, adj erőt szívemnek. Lehelleted az én fátumom. Öszverázod szívemet, mint göröngyös úton haladó szekér a jámbor utazót. De ni, ni! Egy czirádás aranytrón. Milly hódolásra való kéz csinálmánya ez. Kétség kívül nem látni ilyet Europában. Bővségben van rajta bámulni való. Legkiváltképp a hátán előábrázolódó dombormű. A fáraó és felesége. Verselők! Ez a látvány meggyújtaná lángotokat. Ez a látvány felébresztené az alvó Múzsátokat. Ó, Remény! Micsoda egy békaegérhartzot vívunk mi a szerelemmel, édes Fortuna. Nem találtatott még ki rája semmillyen technikus terminus.

Az estvét céltalan kóborlással töltöm. Betérek egy csárdába. A falon flamingók és kobrák festett képei. A kobrák fején a nap. Pökhendi uraságok vízipipáznak, béülök közéjük. Felindulva néznek rám, az asszonynép hírét itt öregbíteni nem fogom. Kitámolygok az utcára, és misztikus érzés fog el: nem akarok többet írni. Visszavonulok, s egész életemet a botanikának és a kézi kötésnek szentelem. Ó, egek, miket beszélek én itt. Tán eltikkadtam a nap hevétől? Hagynám, hogy a hortobágyi szél belefújja a talentumomat a megáradt Tiszába? Milly istentelen képzelmény ez itt az istenek földjén? Kedves barátném, íme kiöntöm elődbe szívem, s felfogadom itt a Nílus partján, hogy nem fogok szeretni másszor. Engem férfiember rabbilincsbe már nem hány. Látod, még Parnassz magaslatait is elijjesztem magamtól nagy búslakodásomban.

A szálláshelyem felé veszem az irányt. Arabs férffiak százával guggolnak és bámészan bámulnak felém. A piramisokra gondolok, hogy eltereljem szívem ijjedelmét. Rémítő dolog volt felnézni rájok. Az aljukon lévő ajtón ha bár gunyorodva is, de be kellett volna mennem. Vajon mit rejt a belső? Nem tudom már meg soha, mert a külső orcza ollykor hijjába danolja a szépet és tündérit, a belső arc fekete fátumtól sohajtozik.

Negyedik levél

Drága Barátném!

Ma Alexandriába indulok, az egyiptomi Alexandriába, mert több Alexandria is létezik. Málháimmal együtt felszállok a buszra. Lélekben felindúlván az út izgalmaitól finantziám sápkóros volta térít magamhoz. Alexandriában kvártélyt kell bérelnem. A’mint elhelyezkedem, alatsony sofőröm elindítja a járművet. Az utasok száma vélem együtt lehet valami nyolcadfél. Azért írom, hogy fél, mert egy kisded is van közöttünk. Europai csak én vagyok. Meg is néznek annak rendje és módja szerént. Tsudálkoznak is felette, nő létemre egyedül utazom. Debretzenben ez apró-tseprő dolognak számít. Accuratusan elhelyezkedem, és nézem a naturát. Kő és sivatag, sivatag és kő minden. Na, ez a hely sem teremne bővön exemplárokat Fazekas Mihály barátom fűvészkönyvébe. Néhol egy-egy fésűs szélű hóka pálmafa bólogat, de hiába, nincs sehun egy másik pálmafa, aki visszaintsen neki. Szomorú sors. Kétség kívül symbolumot látok benne, az én fátumom metaforája szól ki belőle.

Csikóbőrös kulacsocskámból kortyintok egy kis vizet, mert megszomjúhoztam. Erre nagy lökéssel megáll a busz. A sofőr leugrik, azt hiszem, öszvekuszálódott valami az úton, azt kell kibogoznia. De tévedek. Kezet öblít, és térdre rogy. Imádkozik, hódol istenének. Delicat jelenség. Én ezenközben Nagy Sándorra gondolok. A buszinspektor istent dicséri, én Nagy Sándort, a hérót. Olvasom, hogy Alexandrosz a legenda szerint éccaka tőrével együtt a párnája alatt tartotta Homérosz Iliászát is. Ezt a könyvet a katonai rények és ismeretek legfontosabb forrásának tartotta. Kedvelte az anatomiát, a tábori kórházakban maga is végzett műtéteket. Ó, micsoda férffi, én meg itt sápkóros szeretőmért epedezem, aki ha vért lát, elájul, és chaost okoz maga körül. De félre ővele, engem a Bibliotheca Alexandrina érdekel. Ni, ni, már meg is érkezem a tekintetes városba.

Óh, barátném, ha látnád, milly illusztris jelenség e város, ahogyan a Mediterránius-tenger czirádás habjai nyaldossák a fődjét. Én, a világ mostohája, most felindulok, és Rousseau-ra mondom, itt kéntelen leszek boldog lenni. Micsoda elememtum a víz! Fantáziámban alba hajóhadat látok közelenni a part felé. A vezérhajó orrán áll egy férffi, aki a tiszta csermelynél is édesebben dalolja Homért: igen, ő Nagy Sándor. A bibliothecára nincs szavam, akik építték, nem faszariskodának a kifundálásban. Méltóztass elképzelni egy orjási ferde dobot. Rátsodálkozom az üvegből és alumíniumból bővön béborított tetőzetre. A lapos és fénylő tető, nem egy hortobágyi Basa halom gizgazos teteje, azt izeni, hogy sok van, ami tsodálatos, de az embernél nincs semmi tsodálatosabb. Hét emelet magasságból kevéssé dőlve ereszkedik alá a gigantikus dob. Mintha orjás múzsák kedvelt hangszere lenne, mellyel a szélrózsa minden irányába kévánják hirdetni, hogy a tudás hatalom. Állítólag nyolcmillió czikornyás kötet található benne. A régi bibliotheca, melly ennek a hellyén állott, leégett. Ó, ember, egyszerre vagy arab mirtus és bihari nadragulya.

A délutánt a tengerparton töltöm. Jó oskola nekem a felparcellázott homok. Az első részt a gazdagoknak tartják fenn, ide nem megyek. Itt pökendi basák terpeszkednek, ijeszt az ilyen barbarizmus. Ó, Istenem, az enyim, a tied mennyi lármát szűle, miolta a miénk nevezet elűle. Még az is lehet, hogy e sorral alkalmasint verset indítok, de csak akkor, ha elül az ellenem áskálódó Lengyel József. Kitellik tölle, hogy rebellis eszmék terjesztéséért bevádol a kollégiumban, az egyháznál, sőt az egész Városnál. Ó, mennyire értem Rousseau haragját az álnok és kígyónyelvű Voltaire-rel szemben! De félre harag, a nap tündöklő hintaja hanyatlik, kihasználom az időt, és bémegyek a vízbe. Testem leplekkel fedem, vékony patyolatból szövött leplekkel, itt ez a módi.
A hűs habok nyalogatják felforrósodott testem. Jámbor zefír fúj arcomba, és régvolt tengeri kalandok sohajait és szerelmes jajgatásit hozza elém a tor­nyodzó habokon vágtató szemérmetlen echo.

Estve öszveszedett kísérőmmel egy palotát látogatunk. Királyi palota ez, annak czirádás folyosóival és termeivel. Alkalmatos most az idő, hűs szellőt hoz a tenger. Mint hajdan azt a sok mézbőrű hőlgyeket, akiket a szomszédos tartományokból fogdostak össze, hogy a király duplázza élvezeteit általuk. Fürdőt is fundáltatott nekik, ahol napközben fürödhettek kedvükre. A szüzecskéknek külön szobájuk volt, s midőn a király hozzájuk megtére, mint kaskából a hamvas almát, minden este egyet kiszakasztott közülük. Egyik szüzecske elhozta magával kedvenc kis kecskéjét. Ugrabugrált a kis barom, de a gazdácskáját tsalárdul elragadta a király. Akkortul a kis jószág elnémulva zokogott, nemkülönben az elragadott szüzecske. Együtt rohantak neki a vad haboknak. Kétség kívül fájdalmukban. Könnyet csal szemembe az ijjesztő fabula, erköltsi pernyéivel nem ohajtalak untatni. Ha hazamégyek, írok ebbül egy pallagi munkácskát.

Ötödik levél

Kedves Barátném!

Kimondhatatlan hálát érzek a Sorsom eránt, hogy ha édes kínok között is, de itt lehetek Nagy Sándor és Kleopátra városában. Kvártélyom ablakából nézem a tengert. Tudod, szeretek szemlélődni, bámulódni. Egy kosztos helyet látogattam tennap este, Kleopátra volt a neve. Elgondolkodám a misztikus királynőről, az antik világ pillangó hölgyéről. Fortuna kegyeltje volt ő, e’szerént élt, legalábbis egy ideig. Aztán egy bodzás fekete barlangban tort ült felette a mord halál. Kevés rubrikából álló boldogságimnak egy édes részét teszi ki, hogy olvashatok egy fertály órácskát rolla. Rémítő dolog belenézni valaki sorsába. Ez minden alkalommal békaegérhartz számomra. Mégis ollyannyira izgat minden egyes humánum mystikája, hátha tudok írni rolla egy naturalis históriát vagy egy keresztrímes picturát a Magyar Hírmondóba.

Kleopátra külseje, írják, nem volt igazán felindító. De a charakterének interesséje ellenállhatatlanná tette. Hiú kacérsága, záporbeszéde, intelligenciájának kellemetes bizarriája megbabonázott mindenkit. Hangja, mint többhúros hangszeren előadott zenemű, poéták borostyánát tépdelte-szaggatta. Igazi módiguru volt, asszonyok úgy öltöztek, úgy viselték a hajokat, ahogyan királynőjök. Földiekkel játszó égi tünemény volt ő, csalfa istenség. De óh, szerelem. Ó, vak fátum, hát nincs neked szíved, te senkit sem kímélsz? Kleopátra sorsa is csak egy exemplár arra, mily esendő a humánum. Mily czirádásan fundál Fortuna ihon, és mindenhol.

Apró-tseprő dolgaim elvégzése után a halpiatzra megyek. Debretzenben nincs illyen, csak marha-, disznó-, csirke- és lópiatz. Lágy trilla hallatszik az egyik sarokból, odalépdelek. Hát ha hiszed, ha nem, drága barátnőm, ketrecbe zárt tsirkék adják a hangot. Valami sivatagi tyúkféle, mellettük egy köteg czúkornád. A czúkornád mögött egy kis leánka. Egymásra tsodálkozunk. Kis szomorú, bús ágatska, szemében galambi szelídség és könny csillan. Ránézek nyájasan. A piatz chaosában csend lesz. Szívemet vastag indulat lepi meg: én e lánkát lelkem minden tusakodása nékül elvinném innet. Méltóztasson megmenteni engem, üti meg szívemet a tekintete. Az Úrnak kezét látom a status quoban, Jézus arcát a lánkáén. Ah, édes múlandó remény, hát most add, hogy legyek competens. Magyarul, angolul, franciául, latinul dadogok. Óh, melly szűk és erőtlen akarmelly nemzet nyelve is egy teletőlt szívnek kifejezésére. Ceremóniás hálálkodásom közepett rámdűl a czukornádköteg. Sokáig tusakodom a náddal, mire kibogozom magam, a leánka, illa-trilla-berek, eltűnik. Elrabolták tán? Öszvegunyorodva nézek szanaszéjjel, de sehol semmi. Csak a piatz nagy chaosa, különbkülönbféle tsalárdkozó árus negédj szentenciája. Ó, én most eltávozok innet, hogy tágulást adjak szívem érzeményeinek. Tarka képzet-kisleán, isten véled, élj vígan, ne illy árvaságban.

Kvártélyom ajtaja előtt egy flanelköntössel béborított beduin férfi vár, akinek egyik lába hiányzik. A botjára támaszkodva Allahot sűrűn emlegetve bébocsátást ohajt a kvártélyba. Elmondása szerint a kvártélyon testvéröccsével osztozának, akit ma megtaposott egy teve. Egy fonott kaska van a botja mellett, benne friss narancs. Ez némileg megszelídíti keserédes fantáziám vad fekete tsikaját. A kormos képű vénség a finantziáért jött. Ki kell fizessem előre. Beengedem. Leül egy székre, dohányt vesz elő, és pöfékelni kezd. Aztán bővségben köpi nyálát a perzsaszőnyegre, de hát lelke rajta, övé. Egy pénzesládát vesz elő a falból. Imádó szemekkel néz bele. Úgy látom, jobban hódol Mammonnak, mint Allahnak. Kifundálja, hogy még az ablakból való látványt is fizessem meg. Kéntelen vagyok, mert sóhajtozik, hányván-vetvén a számadását. Jajgat, s a fejére kúlcsolja kezét. Ihon, ni, nyújtom felé a pénzt fiskális mosollyal.

Drága barátnőm, lassan véget ér egyiptomi utazásom. Rémítő dolog belegondolni abba, hogy semmi sem tart örökké, még ez az ambrózia fagylalt sem, amit most nyalakodok. Alexandria czirádás fényei aranyozzák be az estvét. A keserű után télleg édesebb szokott jönni. Orczám ragyog, szívem nemkülönben, egészségem öszveszedve. Mit is írhatnék többet és jobbat ennél. Azur menny palotában érzem magam, pedig csak a Mediterránius-tenger partján sétálok. Egy sinai-félszigeti asszonytól színes vállravaló kendőt veszek, hogy ha majd Remény s Kétség dermeszti újra a vállam, legyen mivel felmelegítenem. Ó, ha elképzelem, hogy negyedfél nap múlva már Puszta Hoportyánban leszek, és a lúdól melletti kis lakomban idillikus picturákat kenek papírra, miközben a diófán hangicsáló pacsirtafélét hallgatom, örömimnek nem lesz semmi hijja.

Isten véled, drága barátném!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben