Albert Camus és Heltai Jenő emlékére
A levegő forró, sehol egy felhő az égen. Aszály.
Kedvenc kávéházam a szárazföld belsejében bújt meg egy kis utca legvégén. A környék lakóin és rajtam kívül kevesen tudtak róla. Az asztalomhoz a szokott időben ült le. Alig jutok levegőhöz. Nem szívesen gondolok rá. Száraz szél fújt át köztünk, megmozdult a műanyag pohár, a beletöltött undorító sárga lötty tartotta vissza, ki ne boruljon. Nem voltak ismerősek a gesztusai. A hátam mögött elsétált pincér leeresztett könyöke véletlenül megérintette a vállam. Az ablak mellett egy kövér nő nevetett.
Három nap, nem adott többet. Két órája értem haza. A félhomályos fürdőszoba tükrében nézegettem a pofám, a borotvával megvágtam az állam. A lány a szomszéd szobában feküdt. A lányom. Bántott a lélegzése. Befogtam a fülem, azonnal utána a búgó csend keltett bennem zavart. Minden rezzenés nyugtalanított. „Italra van szükséged, igyál”, ajánlkozott egy belém zuhant artikulálatlan hang. Megjelenése időpontja bizonytalan. Egy nap felébredtem, és hallottam magamban. Megszólalt. Megszólított.
Hajnalban ébredtem. Készülnöm kellett, táska, kesztyű, meleg pulóver, a barátom várt rám a házunk ajtaja előtt. Leléptem a lépcsőn, ő durva széldzsekiben toporgott, eltakarta a kilátást. A zavarom kortyonként nyeltem a hűvös levegőből. A barátom egyik keze konyakszínű szatyorban végződött. Mi volt abban a konyakszínű szatyorban, ki nem találtam volna. Nem is érdekelt. Fúrta az oldalam a kíváncsiság. A barátommal elindultunk a néptelen, sötét utcán. Hússzagú volt a levegő, mintha tetem égne a közelünkben. Titkos szeánszokról nem volt híres a környékünk, tehát a feltételezésem alaptalan volt. A barátom halkan beszélt. Társalgásunk a munka nehézségeit járta körül, mint egy vadállat az elejtett, tétlenül heverő zsákmányt.
A munka négy éve ugyanaz. A lányom légzése feszül a dobhártyámnak, a feleségem egy másik férfit boldogít tovább a szuszogásával. Az élete levált az enyémről. Mint egy ruhadarab maradt rajtam a lány. Teher. Nem bírom. A munka borzalmas. Szívem szerint hagynám, gyulladjon fel az egész, égjen porig a házunk. Égjünk bent, fütyülök rá. A korán kelésektől hányingerem van, forog a gyomrom, sárga váladék a szám szélén minden második reggelen.
„Apám nem volt rossz ember, akaratgyenge, legjobb tudomásom szerint ez rá a helyes kifejezés. Egy gyárvárosban nőtt fel, intézetben. Kislánykoromban sokat simogatta a fejem, a hajam összekuszálta, nevetett. Ez volt a szórakozása. Nyalókákkal, gömbölyű csokoládékkal lepett meg, egyszer egy nálam is magasabb csokifigurát hozott ajándékba. Mesélték, fiatal korában a szeme zöld volt, ez a szín szokatlan errefelé. Ez tetszhetett meg benne anyámnak, a szeme, ahhoz ment hozzá. Idővel ez a szín fakulásnak indult, mint az itatónál agyonlőtt állat vére a vízbe, vegyült bele a zöldbe a visszataszító, egykedvű szürke szín. Kimosódott belőle a zöld ragyogása. Ez a kegyetlen szürke rendszeresen anyám hasába rúgott. Egyszer az állkapcsa bánta, míg egy alkalommal az egyik bordája tört el. Anyám, a gyönyörű, magas nő hosszában a padlón. Hosszú, fekete haján fénylett a vér. Nem felejtem.”
A megbeszélt találkozó előtt a szállodában lezuhanyoztam, sokáig igazgattam utána a nyakkendőm. Nem árt rendesen felöltöznöm egy ilyen „különleges” interjúalanyhoz, az első, legapróbb benyomások, a ruhám színe és a nyakkendőm elhelyezkedése befolyásolhatja a válaszokat. Hogy mennyire lesznek őszinték, mennyi közük lesz az igazsághoz. Sejtettem azonban, hogy nem sok jót remélhetek. Három napja voltam a városban, s rossz érzés kerülgetett, az ittlét tartogatott meglepetést, mély szorongással ajándékozott meg. Az emberek arca nem árulkodik semmiről, a valóság nem olvasható ki a szemükből. Az itteniek nullfokú boldogsága. Lopva mennek az utcákon, a piacokon, mindenhol. Ha véletlenül hozzájuk érek a ruhámmal, összeborzongnak. A terek hamar kiürülnek. Mindenki siet. Az idegenekkel a lehető legkevesebb szóval kommunikálnak, semmit nem kötnek az orrára. Félnek, kitudódik valami, s annak a következménye tönkreteheti őket. A nők lesütik a szemük, ha észreveszik, hogy feléjük fordul egy európai férfi arca. Nem pirulnak el. Elsápadnak, falfehér szín szökik az arcukba. Soha korábban nem jártam ehhez hasonló városban, ahol a hétköznapok szálai a csendes félelem és visszatartott kétségbeesés jelenlétében fonódnak észrevétlenül egymásba. A hold itt úgy süt, mintha. Nem az Istené.
Vettem a bőrkabátom, és elindultam. Az utcán megcsapott a hideg levegő, szívtam magamba mohón, el ne fogyjon. A hely a szállodától néhány utcával arrébb volt található, emiatt nem sürgettem a lépéseim. Az újságtól nagy nehézségek árán kiharcolt diktafon a bőrtáska alján zörgött, meg ne sérüljön, kezdtem el az értelmetlen aggódást. A diktafon mellé sose lehet tudni alapon betettem a jegyzetfüzetem, és elhelyeztem két piros színű tollat a bőrtáska szűk rekeszeiben. A mobiltelefonom a szállodában, a másik táskám titkos rekeszében hagytam. Fő az óvatosság, ezt már elutazásom előtt a fülembe súgta a főnököm. Megérkezésemkor két nem túl rokonszenves, nagydarab férfi fogadott, mi járatban, kit keresek, és mit akarok tőle. Miután a feltett kérdésekre adott válaszok egytől egyig kielégítették őket, elvezettek egy, a helyhez tartozó, privát helyiség ajtajához. Bent az interjúalanyom már vidáman, egy üveg whiskyvel várt rám.
„Nézd, ezen a siralmas vidéken a kávéház neve összecseng a melónk nevével. A jól bevált fedőnév eddig senkit sem hagyott cserben, állítom, tíz év alatt egy lebukás, ha történt. A hatóság be van avatva, a bevétel egynegyede őket illeti, s ezért elég az, hogy a hallgatásukat adják nekünk. Tiszta haszon, mindenki jól jár.” – Úgy nevetett a kezében szorongatott pohárral a pult felett, mint aki többé nem hagyja abba a nevetést. Nevetett, s a környék és a környező házakban élő tétlen és mihaszna lelkek összes mocska összegyűlt a pofáján. A pult fölé szerelt lámpa a szájába világított, mintha egy piros gömb akadt volna a torkán, rohadásnak indult, visszataszító fogak a gömb húsa körül.
– Jót teszek velük, érted? És a lányoknak is. Bárok, utazás, kaland. Mi kell még egy fiatal csajnak?
És most tagadhatatlanul röhögés ömlött szét a gömböt nyelt arcon.
– Sok lány öngyilkosságot követ el emiatt.
– Nem bírják a gyűrődést.
– A gyűrődést? – kérdezem.
– Azt.
Iszik a pohárból. A jótékony whisky a fejébe szalad, megnehezedik a mozgása. Pislog. Az alkohol súlyos felhője a feje körül, a szeszisten rajzolta hitvány glória.
– Ez engem komolyan nem izgat – teszi hozzá, s újból iszik. – Nem az én dolgom. Érted? Nem az enyém!
Az egész ember nem áll másból, mint száztíz kiló rázkódó, zsírós röhögésből.
Kifújta a felhőket a szél a városból. Növények zizegnek. Edényekbe öntött forró víz, mozgolódás, hangfoszlányok a kávéház homályos belsejéből. Délután két óra.
Alacsony férfi tart a hely felé. Odaér, és ernyedten elhelyezkedik az egyik fémszéken. A kávéház belső órájára pillant. A pincér kérdezés nélkül hozza a szokásost.
– Minden rendben? – érdeklődik az ital megfontolt elhelyezése után.
– Persze, minden – távolodik a hangja. Apró szúrást érez a halántékában.
„Nem érzem jól magam” – mondja ki magában őszintén. Nem ismeri fel a saját hangját.
A kávéházban alig van vendég. Néhány igénytelen öltözékű középkorú férfi hajol a kártyalapok fölé, miközben iszik és cigarettázik. A hangjuk érdes, bántó. Sok helyzetben az anyanyelv váratlanul megváltozik, ellenszenves kezd lenni. Hogy is mondjam… Idegen. Az utca jószerivel üres és poros. A húsz perc várakozásban négy öregasszony, egy idős férfi és két fiú halad el szorosan egymás mellett. A lábuk mozgására figyel, feltűnt neki, ma milyen lassúak az emberek. A várakozás kibírhatatlan. Ver a szíve, mindjárt megáll. Abbamarad a vér pumpálása. A fémszéken rogy össze. Nem is lenne baj. Túl lenne az egészen. Átgondolja a rá váró beszélgetést. Milyen mentséggel enyhíti a botrányt? A gyávasága megtorpan, jön a sapka és röhögés.
– Nos? – szólítja meg köszönés nélkül, mintha egy nemrég félbehagyott beszélgetést folytatna.
– Jó. Elfogadom. Kérem a pénzt – fel nem ismerhető a saját hangja.
Rövid megbeszélés, egyeztetés, és minden a helyére kerül. Egyszerű ez, egyszerű.
Átforrósodott aszfalt, távolban sorakozó házak alaktalan imbolygása, véget nem érő felhők. Indulás. Éget a nap, sehol egy menedékül szolgáló vékony kis árnyék. Délután két óra negyvenhárom perc.
„Negatív adatok állnak rendelkezésünkre arról, hogy hány szülő »adja el« pénzért a saját gyerekét, a szülői jogcímmel visszaélve, mintha a kiskorú a tulajdonát képezné. A lányok iránti igény egyre nő Nyugat-Európa több országában is, s az egykori Szovjetunió államaiból szexrabszolgaságra erőszakkal rávett lányok száma a szegénynek számító országokban a legmagasabb. Albániában például a prostitúcióra kényszerített külföldiek ötvenhét százaléka moldovai, Bosznia-Hercegovinában a moldovai lányok aránya negyvennyolc, az ukránoké pedig tizenhat százalék. A bűncselekmény bebizonyítása az egyik legvitatottabb tétel, a hatóság gyakorlatilag tehetetlen. Egy átfogó felderítés elindítása, mielőbb szükségessé tétele hozhatna némi enyhülést ebben a komplex problémában, mindeddig azonban ez inkább terv, mint a megvalósulás fázisában tartó ötlet.”
Újságlap zörög a kezében.
A levegő hűvös, hideg felhők az égen. Hamarosan egész napos eső.
