Babits Mihály emlékének
Lázas gőzben hullámzik tested,
fáradt székeden a vágy megpihen.
Az ablak táguló, éhes testüreg,
felhőknek rágja körmeit,
és előhívja a fényt a szádból.
Szólsz: napjainkat sorra felgyújtják az esték,
csak sziget ez, erekkel teli,
melyekben a vér dühösen árad, apad,
miként a szigetet fojtogató tenger.
De mitől köhögnek így a falak,
és miért rekedt hangúak a madarak?
Miért fáj a ház meleg húsa?
Megnyugszol végül: fájdalmad megszülte a verset.
A vers testedbe oltotta a fényt.