Egressy Zoltán: Százezer eperfa

Százezer eperfa – ígéri Egressy Zoltán új regényének címe. Ennyire lenne szükség, hogy a világ kizökkent kereke helyreálljon, ám Magyarországon csak egy van belőle. Mégis: ez az egyetlen Margit-szigeti fa is csodákra képes: megment és összekapcsol öt embert a viharban. Juli, Misi, Harlequin, Frodó és Latinné – kiegészülve Orsolyával – a regény főszereplői, akik a sors fintorából találkoznak, éppen az egész Kárpát-medencét sújtó vihar, majd a beálló, teljes szélcsend idején. Ez a szélcsend a központi magja és egyben legfőbb szimbóluma is a regénynek, kiegészülve a Margit-szigeti eperfával, amely talán épp az okozója a különös időjárási jelenségnek.

A hirtelen jött, egész országot sújtó csend és a benne botorkáló, szavakat kereső szereplők története egyszerre nagyon valósághű, reális, és egyszerre fiktív, irreális is egyben. Az író nagyon szépen egyensúlyozik a kettő között: az előbbit erősíti az aktuális utalásokkal, tárgyilagos és pontos részletekkel, az utóbbit a szimbólumok összetett jelentéshálózatával. Mindezt elsősorban vendégszövegekkel játszva: tudósítások, televíziós műsorok, időjárás-jelentések, cikkek támasztják alá tudományos magyarázatokkal a lehetetlent. A szakszerű, pontos okfejtésekből látszik, hogy a szerző alaposan utánajárt a témának, egy interjúban el is árulja: megkeresett egy meteorológust, egy földrajzost és egy katasztrófavédelemben dolgozó szakembert, és az eperfa regényben leírt története sem kitalált: csakugyan a Margit-sziget legidősebb fája, mely fiatalon egyedüliként élte túl az 1838-as árvizet, és a mai napig termést hoz.

Míg a történet valósághű szálát a helyszínek, addig a természetfeletti vonulatát az idő erősíti fel: advent, a várakozás, a csoda időszaka – amikor az ember leginkább kötődik a valóságon túlihoz – és a karácsony mellett most reménykedve várja az időjárás változását is. Mindemellett a szélhez kapcsolódó mesei, mitikus, bibliai utalások is a történet transzcendens vonulatát erősítik. Az elbeszélő pedig egyre többet foglalkozik a széllel, egyre több a vendégszöveg és tudományos fejtegetés is, olyannyira, hogy egy idő után mondhatnánk: a történet igazi főszereplőjévé a szél, pontosabban a szél hiánya válik. A regény első felében az olvasó – csakúgy, mint a szereplők: a magyar társadalom – még kíváncsian fordul a téma felé, izgalmas minden új adalék az időjárásról. Aztán lassan sokká válik, idegesítően unalmassá, ahogy a szereplőknek is – foglalkoznának már mással, de nincs mit tenni: lépten-nyomon ezt olvassák, hallják a médiában. A valódi szereplőktől a természeti jelenség felé billenő hangsúly mintha arra utalna: pont így siklunk el a lényeg fölött mi is, pont így terelik el a figyelmünket nekünk is a legfontosabbról: az emberekről és sorsukról.

Az emberi sorsokat a regényben elsősorban a hat főszereplő testesíti meg, de a teljes kép a hozzájuk tartozó mellékszereplőkkel egészül ki. „…hasonlít korábbi írásaimhoz, hogy hősei hétköznapi emberek, nem lánglelkű váteszek. Apokaliptikus katasztrófahelyzet alakul ki, amelyben ők a habitusuknak megfelelően különböző módon viselkednek” – fogalmazta meg a regényről Egressy Zoltán az MTI-nek. Bár a főszereplők habitusa csakugyan különböző, viselkedésük nagyon is hasonló. Egyikőjük sem kapcsolódik be az aktuálpolitikába, sem az utcán hajléktalanokat és betegeket segítő csoportba, sem a lázongók közé. Nem érdekli őket különösebben sem az ország sorsa, sem a nemzeté, sem egymásé. Nem helyezkednek semmilyen lényeges véleményre a furcsa időjárási anomáliáról. Önmagukba zárult, végtelenül magányos figurák ők, és amikor épp nem gondolataikba mélyedve, egyedül, hanem egymás társaságában jelennek meg, csak még inkább látszik végtelen magányuk. Bizonytalanok, depresszióra hajlamosak, döntésképtelenek egytől egyig. Hagyják, hogy a sors játsszon velük, ők maguk pedig nem sokat tesznek jövőjükért. Mindezekért nehéz őket megkedvelni, megérteni, belehelyezkedni az érzéseikből és gondolataikból épített nyomasztó és sivár világba. Ebben pedig a regény szerkezete sincs segítségünkre, ami hol közelebb hoz, hol távolabb visz a szereplőktől, sokszor egészen messze, a száraz időjárási jelenségek és politikai hozzáállás fejtegetéséig.

A szerkezet nagyon pontos felépítést követ: ahogy a decembert az advent négy részre bontja, úgy a regény is négy nagyobb fejezetből áll, melyek mindegyike nyolc alfejezetre tagolódik. Mindez érdekes ötlet, hiszen a regény szimbolikájához és időpontjaihoz igazodik, érthetetlen azonban, miért kellett arra törekedni, hogy a fejezetek mind hasonló hosszúságúak legyenek. Néhol ugyanis kevesebb a mondanivaló, és ilyenkor erősen érződnek az izzadságcseppek és a túlírtság. A regény unalmassá, döcögőssé válik. A befejezés is mesterkélt, kissé színpadias, ahogy a szereplők ismét összegyűlnek a Margit-szigeten, az eperfa körül, és várják, hogy eldőljön, merre fordul tovább az ő bezárt kis világuk és a Kárpát-medence sorsa.

Rajtuk kívül ezt várják az ország vezetői is: a hatalmon állók és híveik. Itt kapcsolódik be a szereplőkhöz semmilyen szállal sem kötődő politikai vonulata a regénynek, amely egyben a leggyengébb pontja is. „Éppen annyi politika van benne, annyi a reflektálás a jelen Magyarországára, amennyi nélkül hiteltelen volna” – mondja a szerző a nol.hu interjújában. Az olvassbele.com oldalon pedig ugyanerről a témáról megfogalmazza: „Ha fontos nekem az, hogy ez egy nagyon budapesti, nagyon mai, nagyon »valószerű történet« legyen, hogy az időjárásra vonatkozó részek megállják a helyüket, akkor furcsa gyávaság lenne, ha egy ilyen válsághelyzetben, amelyről a könyv szól, nem »beszéltetném« az ország vezetőit. Nagyon pontosan fogalmazott Elekes Dóra, a könyv szerkesztője, aki azt mondta, hogy ez egy utópia a jelenből.”

Az utalások nemcsak sejtetik, elég egyértelműen behatárolják, ki lehet épp kormányon a történet során. A gond nem ezzel, és nem is a politikai hatalom, „az első számú vezető” és csapata bemutatásával kezdődik. Sőt, az ország élén álló vezér buzdító és elterelő beszéde izgalmas és találó paródiaként olvasható. A probléma forrása, hogy a politikai szatíra egyoldalú és ítélkező. Csupán egyetlen oldalt mutat be egyetlen szemszögből. A szerző az interjúiban azzal érvel, hogy furcsa lenne, ha egy nagyon mai történetben, egy válsághelyzet közepén nem szólalnának meg az ország vezetői. Ez csakugyan furcsa lenne. De az is különös, hogy az ellenzék sehol nem szerepel, a hangját sem hallatja, pedig egy nagyon mai helyzetben bőven lenne véleményük a többieknek is. A szatíra önmaga paródiájává válik, amikor telve előítélettel mutatja be a gonosz, előítéletes kormánypárti embereket, akik vakok, hülyék, kiabálnak, nincs önkritikájuk, csalják a feleségüket, elbánnak a szeretőjükkel, ok nélkül verekednek, és minden liberálist drogos szarházinak tartanak. „A borítón lévő pecsét, a »nemzeti szélcsend« a regény egy lehetséges céljára utal, megszólítani jobb- és baloldali olvasót, az Olvasót, az Embert, vagyis beszélgetést kezdeményezni és lehetőséget teremteni” – írja Csobánka Zsuzsa kritikájában, ám a mű egyoldalúsága nem hozza közelebb egymáshoz a véleményeket, nem generál diskurzust, inkább csak előítéleteket erősít.

A több műfajban alkotó, elsősorban Portugál című drámájával ismertté vált Egressy Zoltán második regénye izgalmasan játszik szimbólumokkal, valóságdarabokkal és fikcióval. A szélvihar és szélcsend problematikája érdekes értelmezési lehetőségeket kínál, melyeket azonban a regény politikai pamflet vonulata erősen leszűkít és meggyengít. Pedig a szél kibontakozó mítosza magával ragadhatná az olvasót egy, a realitás és abszurd határán álló külön világba. (Európa, 2014)