Babits–Arany

Metszések, metszetek

„Napjainkat sorra fölgyújtják az esték…”
Példának a piciny fűszálat kell venni
– rövid ü-vel. Nem rövidül el.
Nem dűl el. Alacsony zöldjén,
mi ott lebeg, se maradva, se el – se szállva,
az est lágy leple alatt teljes árnya.
Egyre-kis árnya. A kis fünél így nem hamis
– sose –, nem kisebb a kis.
Hamis aranyból igaz anyagot
nem bűvölhetsz, hamis anyagból
hamis aranyat, valódit. Nem füvölhetsz.
A kis füszál – rövid üvel, semmi rövidüléssel,
semmi ide-oda dűléssel nem gyeprész.
A gyeprész már a kérész élet lenne.
De a piciny fü, rövid ü-vel, nem rövidül el,
nem este része, nem lobog.
Az esti kérdés csak dobog,
példának venni csak ennyi, szívnyi?
ha ókor általán, agynyi?
hajónak padlatán, lábnyi?
vagy ebeddel domb oldalán.
Miért, minek a művészet-talány?
A nap része az est, de – egyenest?
Egésze girbe-gurba utakon vezet,
nem utsa utak hosszú fonalán,
nem utcalámpák kettős vonalán,
nem vízi városon.
S ezzel rokon, hogy
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
-_”- -_”- -_”- -_”- -_”- -_”- [macskaköröm sor! sic!]
miért szárad le, hogyha újra nő?
-_”- -_”- -_”- -_”- -_”- -_”- [macskaköröm sor! sic!]
Ó, de kevés az értett érthető,
ó, nincs-mihez-tető.