Az apa látogatása

Hát igen. A tanulmányút véget ért. A száműzetés valamennyi pokolbugyrán átverekedtem magam. Nem fogott ki rajtam a betegség, nem tepert le a reménytelenség. A kétségbeesés. És szerencsés pillanatokban működik az agyam. Hátravan még az utolsó stáció: még egyszer, utoljára végig kell járnom ezt a hét évtizedes, hétmérföldes utat. Kíváncsian, bizakodva: hátha, csak azért is, a sok nagy nekifutásból valami megmaradt.

Mert ha más nem is, él kint a nagyvilágban három fiam. Nem ragadtak ők sem Galliában, akárcsak én, mindhárman odaát, túl az Óperencián keresték a boldogulásukat. Végül is, számomra ők az egyetlen kézzelfogható, ami az elmúlt hét évtizedből megmaradt.

Őket most, hogy még van rá erőm, még egyszer, utoljára, meglátogatom.

Jó ideje nem repültem. Az első, patinás légi járatok járnak a fejemben, amikor az utast még a helyére kísérték a légikisasszonyok, és francia pezsgővel koccintott vele a kapitány. Most aztán megtanulhatom levakarni a szendvicsemről a plasztikot. Ha ugyan sikerül két ülés közé bepréselni magam.

Régen ilyenkor, felszállás után a francia tanyát kerestem a kerek kabinablakon. Gyakran láttam, hogy ott, fölöttünk emelkedik a felhők közé a trópusi járat. Volt idő, amikor ezen a lágy, emberszabású tájon kis híján otthon éreztem magam. Visszafelé Párizsban, hajnalban landolt a forró égövi masina. Ha siettem, még éppen elértem a Gare Montparnasse-ról induló személyvonatot.

Mióta hazatelepültem, a Fertő-tó tükrét keresem az ablakon. De itt, Keleten borult az égbolt. Csak valahol a Dunakanyarban tör át a felhők falán a gép. Amikor én már a kéziratokat számozom.

Megvisel ez a tranzitokkal megspékelt utazás. Délután érkezünk, Floridát, a tengerparti szállodasort ilyenkor egészen alacsonyan éri a nap. Hátul, az ősmocsárban nemsokára koromsötét éjszaka van.

Nos, igen. Itt is éltem. Még egy hely, ahol kis híján bennszülöttnek éreztem magam. Nézem az avenidák mértani szerkezetét, és nem értem az egészet. Jövőre leszek nyolcvanéves, és egyszer már faképnél hagytam ezt a vidéket. Most mégis megint itt vagyok.

– Welcome home! – mondja a néger, amikor visszaadja a passzusomat.

Home, az ám! Nem tudtam megszeretni ezt a helyet. Most mégis kis híján elsírom magam.

•

Jorgét, a fiamat messziről felismerem. Ő a legkisebb. Erre sincs szavunk: a cadet. Csinos fruska ácsorog mellette, nyilván az új szerelem, akiről már írt nekem. Nem tiszta képlet, a fiamnak tudtommal hites felesége van.

A lányka, Jacqueline hamar magunkra hagy. Rohan vissza a munkahelyére. Beülök Jorge mellé, nézem az ismerős, nyolcsávos autóutat. Az ősmocsár felett már lement a nap.

Hát igen. Itt vettem meg a házam. Kis-Velencének hívják ezt a lakótelepet. A házat, ami egyszerű sorház, hamar megkedveltem. Talán mert egy bányató partjára épült, és amikor először jártam itt, kacsák úszkáltak az aprócska tavon.

Leparkolunk.

– Ismerős? – kérdezi a fiam.

Lámpát gyújt a nappaliban, körös-körül a régi könyvtár. Hófehérke könyvei. A trópusi asszonyé, aki – hány éve is? – magunkra hagyott. Nem nyúltunk hozzá, sem én, sem a fiam. Hófehérkéből mára csak ez a másfél ezer dohos, penészes klasszikus maradt.

– Nekem még vissza kell mennem! – mondja Jorge.

Felrakom az ágyra a kofferomat. Kipakolom a gyógyszereket, a papírjaimat. Ajándékot nem hoztam, mióta Hófehérke elment, nem vásárolok ajándékokat. Van még egy vaskos kötet az ingek alatt, amiről – ha futja az időmből – írni fogok. Ennyi.

Mikor kilépek a zuhany alól, odalent valaki kiabálja a nevem. Megjött Mária, a menyem. Az indián lány, akit – hogy megmentse a kiutasítástól – annak idején, öt éve feleségül vett a fiam.

Különös szerelem volt. A lány megmenekült, lett tartózkodási engedélye, az állampolgárságot is nemrég kapta meg. Hátravolt még a válás. A legnehezebb. Mert mára ennek az érdekházasságnak vége lett.

Máriát mindenki megszerette. Nekem is gyakran eszembe jutott, hogy most már, amíg csak élek, lesz mellettem valaki.

•

– És a macska? – kérdezem, miközben magamhoz ölelem.

– Gátó? – kiáltja. – Hát nem mondták neked?

A macska – a macskám – már nem él.

– Nagyon öreg volt – mondja a fiam. Süket és a fél szemére vak. Egyszer el is ment, napokig nem jött haza.

Sully Prudhomme jut eszembe. „Est- ce que les oiseaux se cachent pour mourir?” Ha érzik a végüket, elmennek, elbújnak az állatok.

– Azután mégis visszajött – mesélik. Valami piszkos lé folyt belőle. Összekente a bútorokat.

Orvoshoz vitték, megállt a szíve. Nem tudták feléleszteni. Vagy nem akarták? Mária sír.

– Tudtam – mondja –, hogy ez milyen nehéz lesz neked.

Hogy mennyire nehéz, azt csak másnap veszem észre. Hajnalban mindenki munkába rohan, így volt ez régen is. Mióta nem vezetek, egész nap egyedül maradok. Itt nem járnak se buszok, se villamosok. A bevásárlóközpont több kilométer, és az avenidán még csak járdák sincsenek.

Reggel az ebédlőasztalon dolgozom. Gátó ilyenkor végignyúlt a kézira­tokon. Hallgatta a ceruza karistolását, néha lustán utánanyúlt.

– Írod az életedet? – kérdeztem tőle ilyenkor. És Gátó laposakat pislogott.

Délután együtt aludtuk a sziesztát, és ha körbesétáltam a Kis-Velencét, kint, az ajtó előtt várta, hogy befejezzem a számára nyilván értelmetlen mászkálásomat. Amíg fiatal volt, még az is előfordult, hogy elém rohant.

Most, Gátó nélkül, félelmetesen egyedül érzem magam. Naponta kétszer körbejárom a Kis-Velencét, nincsenek ismerőseim, és már a vén kubai kertész sem ugyanaz. Az ajtó előtt pedig nem vár ez a kis állat, akiről azt hittem, hogy mindig velem marad.

A fiam korábban végez, megoldotta, mondja, holnap nyilván tovább bennmarad. Beállítanak mind a hárman; hárman, mert Jacqueline-nak szakállas kiskutyája van.

– Mindjárt jön – mondják – az idomár.

Máriát megharapta a kutya. Ilyesmit – kutyaidomítást – most látok először. Ez a mai is inkább csak a gazdikat edzi. Mit tegyenek, hogy ne harapjanak a háziállatok.

A fiamék fizetnek, megnyugszanak. Mária, szegényke, már csak aludni jár ide. Biztatják, hogy nem fogja többé megharapni ez a szakállas kutya.

Ide akarják hozni, nem vitás. Remélem, nem, amíg itt vagyok. Mert én megtanítom úszni! – fogadkozom. Ha engem is megharap.

Jorge gyanútlan, mint egy újszülött. Azt hitte, hogy a két lány összebarátkozik így, egy fedél alatt. És hát nem egészen így történt a dolog.

•

Persze az is igaz, hogy az érzelmek (az esélyek) latolgatására nincs errefelé sok lehetőség. Hajnaltól estig hajt, aki a munkahelyét meg akarja tartani. Közben a pénzről beszél, ha ugyan egyáltalán eszébe jut valami.

A fiam a „Gyermek- és Családvédelemnél” dolgozik. Megerőszakolt kislányokat, kékre-zöldre vert asszonyokat szállít a kórház és az iskola között. Rohan, ha megszólal a zsebében a telefon.

Engem útközben tesz le legfeljebb, mint ma is, a Kossuth Klub előtt, ahol vasárnap délben magyar mise van. Nem ismerek senkit, talán húszan hallgatjuk a szentleckét és az evangéliumot. Új bevándorlók, székelyek: karban fújják az erdélyi himnuszt, a mi Himnuszunkban már nem olyan biztosak.

Mondják, hogy annak idején Wass Albert, az író is ebbe a gyülekezetbe tartozott. Az én időmben még akadtak, akik ismerték szegényt. Ki kellett volna faggatnom őket. De én hajthatatlan voltam fiatal koromban. Megfogadtam, hogy rossz írókkal nem foglalkozom.

A régiek közül már senki sem él. A lelkész bámul rám, mint borjú az újkapura. Az újkapura! A szólásoknak hosszú utóélete van.

Hát igen. A szavak. Emlékszem, annak idején átjárt hozzám a szomszédból két kislány. Két kis viháncoló töltött galamb. Körülugráltak, kacérkodtak. Megírtam nekik a házi feladatokat.

Egyszer meg akartam kérdezni tőlük, hogy kibírják-e a hétfogást. És nem tudtam ezt a varázsigét, a hétfogást lefordítani. Így meg, pucéran, szavak nélkül a ráolvasás valahol térdmagasságban elakadt.

A fiam azt mondja, hogy ma már senki sem akarja mindenáron, azonnal megdugni a lányokat. Tényleg! Mi is csak addig akartuk – mint mondtuk – szobára vinni őket, amíg nem volt szoba.

•

Ez itt különben is forró, szubtrópusi klíma. Errefelé a tengerben szeretkeznek a szerelmesek. Besétálnak a langyos habokba, a lányok a párjuk derekára kulcsolják a lábukat.

Mindezt persze csak emlékezetből. Ma már nem szeretem sem a sós vizet, sem a homokot. A partra ki sem megyek. Mária kivisz a repülőtérre, várjuk a trópusi ingajáratot.

Jorge féltestvére visszatelepült a Szigetre, ahol negyven évig éltem. Bennszülött lány a felesége, farmjuk van, lovakat tartanak. Huszonöt hátasló, Vince mindegyiknek tudja a nevét. Beteg gyerekeknek terápia a lovaglás, hét közben bekacsáznak az ültetvényre a sárga iskolabuszok.

Vele van az asszony is, találtak egy olcsó járatot. A fiam útlevele lejárt, és francia követség csak itt, a kontinensen működik. Nagyon kell ez a francia plecsni, az amerikaiak valami női névre állították ki a passzusát, és amikor tiltakozott, azt válaszolták, hogy sajnálják, de nemének megváltoztatására vonatkozó kérelmét nem áll módjukban teljesíteni.

Ilyen az élet a gyarmatokon.

Vince húst vesz az argentinoknál, tüzet rak, áthívja a szomszédokat. Őt még nem kapta el a gépszíj. Társai élnek odaát a farmokon.

A mi szomszédjaink – így mondják – új kubaiak. Tutajon érkeztek, menekültek, de valahogyan mégsem egészen azok. Egyszerű népek, a szomszéd villanyszerelő, de nem analfabéták, mint a bennszülött floridaiak. Leveleznek az otthoniakkal, és az utolsó betűig elolvassák a napilapokat.

Nem értik, hogy itt még az orvosnál is fizetni kell, és pénzt kell adni, hogy iskolába járhasson a gyerek. Odaát, a Szigeten – mondják – mindez ingyenes. A szabadság valami megfoghatatlan: nem tudnak vele mihez kezdeni.

A fiamék ültetvénye csődbe jutott. Folyik – mesélik – az árverezés. A beteg gyerekek nem fognak többé lovagolni, ha nem sikerül kifizetni az adósságokat. Rágjuk az argentin pecsenyét, isszuk az édes kubai rumot. Mindig is Vince volt a legkedvesebb fiam.

Éjfél után megszólal a telefon. Az ügyvéd hív, befejeződött az árverezés. A farm elveszett. Félmilliót kellett volna beletenni. De ki az, akinek ennyi pénze van?

Átölelik egymást, a bennszülött asszony és Vince, a fiam.

•

Ma reggel begyalogolok a patikába. Görcsöl a lábam, és a görcsoldó elfogyott. Az áruház három kilométer, útközben kétszer is megállítanak. Először egy rendőrkocsi igazoltat. Errefelé gyanús minden gyalogos. Másodszorra egy nő akar tőlem valamit. Gyanakszom én is: nem válaszolok.

A patikus megkérdezi, hogy van-e biztosításom. Mutatom, nincsen, csak ez a medic-papírom. A fájdalomcsillapítómat így is megkapom. Száz tabletta – mondja az alkalmazott – jár mindenkinek. Két hétre – vonok vállat – elég. Hogy utána? Annál tovább – szerencsére – nem maradok. A szomszéd meséli, hogy el kellett adni a házát egy veseműtét miatt.

Michel, a harmadik, busszal érkezik.

– Az úgy volt – magyarázza –, hogy hiába béreltem kocsit, mire megérkeztünk, a reptéren csak ez a busz maradt. Azt mondták, ideadják ugyanannyiért.

Nagyokat nevet. Három éve él az Államokban, szállítómunkás egy pályaudvaron. Házat vesz, nem hagyja leteperni magát. Négyen vannak, áthozatta a lányát Dániából. Családi vállalkozás, mert a veje és az unokája is vele van. Beállnak a ház elé, megcsodáljuk a hófehér autóbuszukat. Nem nálunk laknak, egy motelben béreltek szobát. Négyüket nem tudta volna elszállásolni Jorge fiam.

Mind engem néznek.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezik.

Tényleg, ez a kis ember itt a dédunokám. Tízéves lesz, és most látom először. Komoly, szőke fiúcska, komoran figyel ő is. Talán sok a jóból, hogy itt, az Újvilágban még a nagyapjának is apja van.

Közös nyelvünk az nincs. A fiammal franciául beszélek, dánul nem tudok. Megvagyunk így is. Vacsorázunk, a gyerek hajkurássza a gyíkokat.

Tízéves koromban én már egy parasztgazdaságban csutakoltam a lovakat. Volt mit ennem, ez volt a lényeg. Akkor lett vége a háborúnak. Ez meg itt… No, mindegy. Borítékot keresek, belerakok egy bankjegyet.

– Ez a tiéd – mondom neki.

– Köszönd meg! – szól rá az apja. A kis szőke ember tágra nyílt szemmel méreget. Mit fog mesélni rólam az unokáinak?

Korán indulnak, nyilván elfáradtak. Persze mégsem egészen: Michel még benéz a kaszinóba, amit az ősmocsárban üzemeltet egy indián. Nyilván még eljátssza azt a bankjegyet.

Mindig ilyen volt: vidám, nagylelkű gyerek. Orvosnak készült, még odaát, Galliában, de aztán megunta a tanulást. Túl felelőtlen volt, és túl okos.

Hamar befejeződik ez a látogatás. A fehér busz kifordul a Kis-Velence kapuján. Állok a parkolóban, integetek. Mária sír. Neki is most megy szét a családja. Ez a furcsa népség, akik befogadták, és most útjára eresztik. Ma este ő is csomagol. Kiviszi az autóba a holmiját, azután visszajön, és leül az üres nappaliban.

•

Este egy pillanatra úgy rémlik, hogy Gátó fehér mellénye villan fel a bokrok alatt. Hívom, szólítgatom. Aki elhalad mögöttem, nyilván azt hiszi: bolond vagyok. Magányosan telnek az utolsó napok.

És nemsokára indulok. Úgy, mint Ciro Alegría öreg indiánjának, nekem is, mióta csak a nyakamba szedtem a világot, minden lépésem hazafelé vezet. Még akkor is, ha ez az óhaza az én esetemben időközben elveszett.

Már két hete vagyok itt, amikor a patika előtt rám köszön valaki. Szikár öregember, szemérmes, mint a hajléktalanok. Ráismerek: ő volt, aki annak idején Nerudáról mesélt nekem. Akkor még kint a parkolóban, egy ócska kombiban élt, és apró faszobrocskákat faragott. Chiléből került át ide, a költőről valóban sok mindent tudott.

– Don? – kérdezi most. Megöleljük egymást. – Még mindig ott?

– Még mindig, igen. – Ott, a patika előtt, egy pillanatra már-már otthon éreztem magam.

Jorge kimerülten ér haza.

– Milyen napod volt? – kérdezem.

– A szokásos – feleli. Aznap négy újszülöttet vertek agyon.

Egyre nagyobb a szegénység. A nyomor. Szerencsés, akinek – mint neki – munkahelye van. Azt mondja, házat szeretne venni.

– Ez itt – kérdezem – nem jó neked?

– Gondolj Jackyre is – feleli. – Ez a ház – érted? – soha nem lesz a miénk. Ez a ti magánmúzeumotok.

Megrémülök: mi lesz, ha elmegy? Itt az emberek ezer kilométereket utaznak egy munkahely miatt. Én, odaát, még a szomszéd utcába sem költöznék át szívesen. Vagy csak nálunk ilyen földhözragadtak az emberek?

Hetedíziglen! Úgy látszik, itt az Újvilágban nem érvényes a Biblia átka. Dream, álom minden újrakezdés. Reménység.

Jegyzetelek. A sok nagy nekifutásból ennyi maradt. Láttam a fiúkat. Máriát. A dédunokámat. Gátó árnyékát a parkolóban, a bokrok alatt.

A gép már ereszkedik a Fertő-tó felett. Rendezgetem a kéziratokat. Mennyi kimondhatatlan! Keresgélem a szavakat.

– Welcome home! – mondja túl a pocsolyán egy alkalmazott.