„mindig bekapcsolt állapotban vagyok”

Nem én választottam a nyelvészetet, hanem a nyelvészet választott engem. Tanár, később néprajzkutató vagy valamiféle íróember szerettem volna lenni, amikor nyelvész tanáraim megszólítottak. A megfigyelés, a nyomozás, a rendszerezés, a következtetés a szenvedélyem: s mivel ezt megtaláltam a nyelvészetben is, ezért könnyű volt megszeretnem. Leginkább a társadalmi nyelvi jelenségek foglalkoztatnak. Nyelvművelőnek sem készültem, s nem is tartom magam annak, de ha annak tartanak, nem tiltakozom. Az egyetem után többször hívtak a rádióba beszélni erről-arról, azután meg a televízióba is, biztos érdekeseket mondtam, ha mindkét intézményben végül is sok ezerszer szerepeltem. Kérdésére visszatérve: a figyelem után fegyelem és logika kell a társadalomtudományokhoz, a nyelvészethez is, no meg nyilván ötlet és szorgalom.

A Tetten ért szavak című műsort vezeti a Kossuth Rádióban. A beérkező olvasói levelek között gyakori a nyelvromlás miatt aggódó üzenet? Tényleg beszélhetünk nyelvromlásról? Mik erről a tapasztalatai? Az e-mail vagy az sms nyelve rejt magában veszélyt?

A nyelvészt sokszor faggatják a nyelvromlásról, de én nem szoktam nyelvromlásról beszélni. Inkább nyelvi változásokról, amelyek mutathatnak romló tendenciát is, ha például illogikus nyelvi keveredések állnak elő, vagy az is „romlás”, a nyelvhasználat „romlása”, ha csökken a kifejezőkészség választékossága vagy éppen a szövegértés. A kifejezőkészség szürkülését legföljebb tapasztaljuk, de nem lehet mérni, míg a szövegértés romlását nemzetközi mérések is alátámasztják. A hozzám érkező levelekben igen nagy számban fogalmazódik meg a magyar nyelv, nyelvi kultúra féltése, egyesek harcos nyelvművelést szeretnének, mások egyes nyelvi jelenségekre hívják fel a figyelmet, és segítséget nyújtanak a munkámhoz. Az aggódást megértem, könyvet is írtam a hungaro­pesszi­mizmusról, de minden egyes előadásommal arra törekszem, hogy oldjam a pesszimizmust, és terjeszteni szeretném a derű, a kedély és a türelem kultúráját. Természetesen elsősorban nyelvi téren.

A világhálón és az sms-ben kialakult írásforma, az „írott beszélt nyelv” vagy az én terminusommal „másodlagos írásbeliség” bár nagyon sok furcsaságot hordoz, önmagában nem veszélyes – legföljebb akkor, ha használói nem tanulják meg vagy nem alkalmazzák az egész közösséget összekötő „első” (hivatalos) írásbeliséget.

Nyelvészként milyen nagy eseménynél lett volna szívesen ott? A nyelvújításnál? A Vámbéry–Budenz-vitánál?

Mivel – akaratomon kívül – a kelleténél több vitába rángatnak bele, igaz, ezeket elég jól viselem, és nagyon sok tapasztalatot is gyűjtöttem az ember sokféleségéről – szóval, ha lehet, inkább nyugalmasabb eseményekben lennék szereplő. Sem a nyelvújítás, sem a finnugor–török háború nem volt nyugodt korszak, s bár nem félek a vitáktól, ha lehet, mégis inkább hagynám a csak ilyenekben élvezkedőknek. Egy 19. századi magyar származású utazó helyében szeretnék lenni, aki Óceániában Nan Madol csodálatos városát kutatja, próbálja megfejteni a titkokat. Igaz, meghal Mikronéziában, s én már a sírját sem találtam meg; de végül is az a szép, ha kutatunk, hasznot igyekszünk hajtani, és teljesen mindegy, hogy hány emléktáblát állít nekünk az utókor… Egyébként számos saját magam szorgalmazta nagy eseménynél voltam ott: voltam ötletadó, ösztönző, alapító – úgyhogy nem is kell a történelemben kutakodnom kedvező időszak, esemény után.

És ezek közül melyiket emelné ki? Melyikre a legbüszkébb?

Nem emelnék ki egyet se, de megemlítek hármat. Gyerekkoromban beleszerelmesedtem a rádióba, középiskolásként az I. László Gimnázium iskolarádióját vezettem. Azt hittem, kinövöm, de nem lett így, máig rádiózom. 1989-ben alapítója voltam, s máig egyik irányítója a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének, mely egyesület ma már Magyarország második legnagyobb, de mindenképpen a legfiatalabb újságíró-szervezete. Büszke vagyok arra, hogy tanítványaim ma már az egész országban minden médiumban ott vannak. A második a pálinka. Az egyetemen, az egyik néprajzi szemináriumon olyan témát választottam, amit még senki: a pálinkát. Annyira megtetszett tanáraimnak, hogy folyamatosan bővítgettem a témát. Amikor 1998-ban megjelent a pálinkamonográfiám, az akkor még csak ébredező magyar pálinkások ettől kaptak erőre, s nekiláttak megteremteni a modern magyar pálinkakultúrát. Azt mondják, a munkám ösztönözte őket. S végül célba ért még egy tervem. Az 1990-es évek közepétől beszélek nyelvstratégiáról (azt hiszem, a szót is én találtam ki), írtam róla monográfiát, tanulmányköteteket szerkesztettem, 2000-ben megalapítottam a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportot, 2006-ban a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát – mind hézag- s intézménypótló vállalkozás volt. Ezt a kormány is felismerte, s 2014. április 1-jével létrehozta a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet. Igaz, a végső stádiumban már nem kérték a véleményemet, pedig ebben a kérdésben mégiscsak én vagyok a leginkább tájékozott, de ezen túlteszem magam. Állami szintű lehetőséget, intézményt kapott a nyelvstratégia, ha jól sejtem, létrejött a második legnagyobb, részben nyelvészeti, részben nyelvpolitikai intézmény. Ezzel életemnek ez a szakasza is lezárult, s szívesen fogok más munkákba – mert ötletem van elég.

A mai napig a nyelvrokonság-elméletek közül a finnugor teóriát támadják legtöbbször a laikusok. Gyakran érkeznek olyan hírek, hogy elméleti fizikusok vagy régészek próbálják szerintük jól alátámasztott érvekkel kétségbe vonni a finnugor nyelvrokonságot. A nyelvtudomány jelen állása szerint változott valami ebben a kérdésben, vagy továbbra is szilárd, megkérdőjelezhetetlen alapokon nyugszik ez az elmélet, s nem fogadhatunk el alternatívákat még a „talán”, a „lehetséges” szintjén sem?

A finnugor nyelvelmélet tudományos igazság. Az ádáz küzdelmek oka az, hogy a nyelvészek nagyon rosszul kommunikálják. Sok esetben gőgösen lenézik a kérdezőket, tudománytalannak, laikusnak nevezik őket, sőt egyesek a gúnyolódástól sem riadnak vissza, és öntelten kijelentik, hogy ez a nyelvrokonság 100%-ig be van bizonyítva. Én fontosnak tartom a tudományban a keresést, a nyomozást, a kérdezést, a hipotézisek felállítását, valamint a múlt tudományára visszatekintve a maximális alázatot, visszafogottságot. A tudomány egy végtelen lépcsősor, és mi csak egyetlen lépcsőfok vagyunk rajta. Nemsokára a fejünkre fognak lépni. Mindenki fejére! A finnugor nyelvészek a nyelvtudomány rendelkezésre álló eszközeivel, lehetőségeivel jó választ adnak, de nem mondják el, hogy válaszaiknak mi az érvényessége, s mi az, amire nem tudnak válaszolni, valamint hogy mire nem terjeszthető ki a finnugor nyelvelmélet. A tudományos válaszok és feltevések ugyanis a biztos–lehetséges–lehetetlen sorba rendezhetők. Nem szégyen, nem gyengeség azt elmondani, hogy nem minden biztos, legföljebb lehetséges. A magam részéről el tudom fogadni, hogy még a nyelvrokonsággal kapcsolatban is (mint minden más nyelvészeti területen) kérdéseket és hipotéziseket tegyenek fel. Persze azért én tartózkodom az olyanféle „nyelvészeti” fölfedezésektől, hogy a magyar nyelv titka, a magyar nyelv rejtélye, a magyar nyelv múltjának teljes és igaz föltárása – különösen, ha ezt ötszáz oldalon küldi el nekem valaki. (Havonta kapok ilyet.) A magyarság eredetével kapcsolatban pedig sok nyitott kérdés van, miért ne kutathatna tovább antropológus, genetikus, történész, régész… vagy akár fizikus…?

„Macska. Tulipán. Hattyú.” Csoóri Sándor egyik írásában találtam ezt a három szót egymás mellett, s rögtön eszembe jutott Kazinczy Ferenc és Kosztolányi Dezső tíz legszebb, önkényesen kiválasztott magyar szava. Önnek melyik a tíz legszebb magyar szava?

Nincs ilyen. De ha már kérdezi, akkor úgy döntöttem, hogy leírok egy asszociációs sort, lehet fejtegetni: könyvtárszoba, család, szeretet, macska, virág, kert, Magyarország, Tisza-part, Rákosmező, Széphalom. Ha tulajdonnév nem lehet a sorban, akkor vegyük a tulajdonnevek főnévi alapalakjait: magyar, mező, szép… Sajnos a bor és a pálinka nem fért bele…

Sokszor olvasni arról, hogy a világban megszűnt egy nyelv, vagy hogy a nyelvet beszélők lélekszáma rohamosan csökken, s néhány év múlva teljesen eltűnik. Egy nyelvész számára mit jelent ez? Természetes folyamatként értékeli, mintegy a nyelvi evolúció és kiválasztás következményeként, vagy tragédiaként fogja fel, ami miatt a többi, a megszűnés határán evickélő, veszélyeztetett nyelvek azonnali védelme szükséges? Mit lehet tenni, mit tehet egy nyelvész, hogy a vörös listákon szereplő nyelvek megmaradjanak?

Minden kultúra, nyelv, népszokás stb. eltűnése fájdalommal tölt el. A 21. század minden valószínűség szerint a nyelvek százainak, ezreinek kihalását hozza magával. Igaz, aligha lesznek boldogabbak a „győztes” nyelvek beszélői, részben a vesztes nyelveket elhagyók; mert a nyelvváltás is sok fájdalommal jár; a nyelvet újonnan beszélők pedig jelentősen módosíthatják a megmaradó nyelveket. De lehet, hogy minden ilyen kulturális-nyelvi sirám eltörpül majd a kopogtató globális problémák mellett. Engem egy ideje már nem is a nyelvhalál foglalkoztat, sokkal inkább az emberiséget fenyegető „összeomlás”; amelyben tehát legföljebb jel vagy kis stáció a nyelvek visszaszorulása. A veszélyeztetett nyelvek védelme tisztességes és fontos értelmiségi és politikai cselekedet, de teljesen hatástalan. Az 1990-es évek nyelvi jogi küzdelmei is bebizonyították, a politikai, jogi és értelmiségi törekvések, mozgalmak hatástalanok. Persze, beszélnünk kell róla. Én főként a magyar nyelvi kultúra erősítését és védelmét tarthatom feladatomnak. Ezzel bajt nem okozok, legföljebb fölösleges. De végső soron a folyamatok kiszámíthatatlanok, bíznunk kell a sorsban.

„Holott a semmi van jelen, / a világ azért tovább lüktet” – írja Pilinszky János. A globális kihí­vások – klímaváltozás, gazdasági krízisek, a gazdagok és a szegények közti különbségek továbbmélyülése etc. – magukkal vonják azt, hogy az ember részben megoldásokat találjon, különben a félelme, szorongása maga alá temeti. Zűrzavaros, reménytelen időkben a hit, a mély emberi kapcsolatok, a kultúra szolgáltathat talán fogódzót mint a világ valódi felszíne. Boccaccio történeteiben a pestis idején az emberek pajzán történetekkel oldják a szorongást, nem különben Camus-nél A pestisben a szoros emberi kapcsolatok, a bizalom, az egymásrautaltság nyújt támaszt a katasztrófák közepén. Mit gondol erről?

Még ha olykor reménytelennek látszik is, megingathatatlanul hiszek az emberben, abban, hogy jobbá tud válni. Abban, hogy a magas kultúra jobbá: türelmesebbé, önzetlenné, megfontoltabbá, szabadabbá, boldogabbá tudja tenni az embert. Sőt: gyakorlatilag csak a magas kultúra minél szélesebb körű elterjesztése tudná megállítani az erőszakot, a vágyott, ám teljesen fölösleges fényűzést, ami nyilvánvalóan a világ természeti kincseinek a tönkretételéhez, voltaképpen a pusztuláshoz vezet. A közgazdaságtanban egy ideje már beszélnek a művelődésgazdaságról, vagyis arról, hogy a művelődésnek gazdasági haszna is van. Én nagyon szeretném hinni, hogy ez így van; egyébként másban nem is hihetünk, mert az önzés, az agresszió a túlnépesedő Földön katasztrófákhoz vezet. És mindennek része, eszköze és tükre is a nyelvhasználat. Régi fölismerés: a szavakkal lehet ártani és lehet gyógyítani. Ha ezt tudatosítjuk, akkor könnyebbé tesszük a magunk és mások életét. Ebben az egész folyamatban a legfontosabb szerepe a családnak és az iskolának van. Nem hiába mondják, hogy a ma iskolája a holnap társadalma. És a ma társadalma már tükröz valamit az elmúlt két és fél évtized iskolájából… De én hiszek az emberben.

Figyeli a hétköznapokban hallható, az utcán leejtett szóalkotásokat, nyelvi bravúrokat? Nyelv-nyomkövető?

Tetszik ez a megfogalmazás. Azt szoktam mondani: mindig bekapcsolt állapotban vagyok. Jórészt BMV-vel járok: busszal-metróval-villamossal/vonattal; kedvencem a „fekete 7-es”, rajta tartom a szemem mindennapi nyelvünkön. Gyakran látják, hogy előveszem a noteszemet, és azt mondom: Ezt fölírom!

Legutóbb mit írt fel? Tudna mondani egy humoros „kincset?”

Bármennyit. Vegyük elő a noteszt! Az Állami Pénzverő neonfeliratának egy része kialudt. Annyi maradt: Állami verő. – Kínálás Nagyrákoson: Azért széles az asztal, hogy ne legyen szűk, s hogy visszafogja a vendégeket. – Tisztelendő úr, vegyen még az ételből, a többieknek nem mondom, mert azoknak megvan a magukhoz való esze! – A férj fenyegetőzik: Mindjárt olyat mondok, hogy picsa is lesz benne! – Ha szüleidnek nincs gyereke, nagy valószínűséggel neked sem lesz. – Felirat: Reggelizni mentem. Ha nem jövök meg 12.30-ig, akkor ebédelni is. – Húzd fel a rétest! Milyen rétest? A sörétest! – Az egyik nyelvészeti irányzat még nem ismerte fel, hogy zsákutca. – Azt mondják: A kísérlet nem sikerült, mert rossz volt az egér…

Két évvel ezelőtt jelent meg Nagy párlat- és pálinkakönyve, emellett más könyvekben is foglalkozik a pálinkával. Egy ismeretlen világból Pannóniába csöppent idegent mivel győzne meg, hogy ez a hungarikum a világ egyik legfinomabb itala?

A Kárpát-medence páratlan, sajátos éghajlati viszonyainak következtében a magyar gyümölcs a legízletesebb az egész világon. És ebből a legízletesebb gyümölcsből készül a világ legízletesebb párlata, a magyar pálinka. Aki ezt nem így gondolja, az ég szerelmére, soha ne igyon ilyet, hagyja meg nekünk!

Jelenleg milyen munkákon, könyvön dolgozik? Várhatunk mostanában új kiadványt Öntől?

Mindig párhuzamosan több feladatot végzek. Tudományos érdeklődésem az utóbbi időben az antropológiai és szemiotikai eszközökkel leírható kulturális és nyelvi jelenségekre irányul, például néhány éve az „álom nyelve” foglalkoztat. Még nem is összegeztem meglátásaimat, csak néhány tanulmányt jelentettem meg, de máris tovább forog az agyam: az ösztönös nyelvi jelenségek érdekelnek, az a fajta sajátos nyelvhasználat, amely nincs ellenőrzésünk alatt. Van néhány gondolatom, egyetemi előadásaimon már beszélek is erről. De még friss A pesti nyelv..., a következő könyvek pedig: nyáron megjelenik Minya Károly nyelvészkollégámmal közös ismeretterjesztő munkánk, a Kettesnyelvünk; utána jön az Antroposzemiotika munkacímű kötetem, melynek munka-alcíme: A szemiotika diszkrét bája.