×

Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok”

Az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusa

Buda Attila

2014 // 11
Az újkor kezdete óta kevés olyan, folyamatosságában felszólítóbb erejű, hatásában korszakokon átlépő összetevője van a(z európai) gondolkodásnak, mint a más nemzetekétől elkülönülő társadalmi identitás(ok) állandó vonásokkal megerősített, ám a mindenkori körülményektől befolyásolt fogalma és tartalma. A közös jegyek megtalálására irányuló törekvés erősségére jellemző, hogy nemegyszer a vallási mozgalmak, a felekezetiség is nemzeti köntösben, a nemzeti azonosságtudat részeként jelenik meg. Különösen igaz ez a megállapítás a népvándorlás hullámaival érkezett magyarságra, amelynek változó erősséggel ugyan, de mindig kétfelé kellett pozícionálnia magát: félig az eredetre, félig a választott hazára figyelve. A magyar nemzeti jegyek hatékony szervezője és hordozója előbb a história, később a nyelv közössége lett; a szerző a korábbit, az elbeszélt (re)konstrukciót vizsgálja, elméleti alátámasztással, gazdag, elsősorban az oktatásból származó példaanyagra támaszkodva. Munkája középpontjába a (magyar) nemzet fogalmát helyezi, vizsgálva azt előbb elméleti, illetve gyakorlati szempontok alapján, majd az 1848 előtt nyomtatásban megjelent és oktatási célul szolgáló, magyar nyelvű tankönyvek szövegegységekre (formai) és fogalomhasználatra (tartalmi) koncentrálódó elemzését adva.

Az első fejezet a történettudományi vonatkozásokat tekinti át. A szerző előzetesen tisztázza a nacionalizmus és a nemzet alkalmazott fogalmait, majd leszögezi: minden (új) nemzeti identitás paradigmaváltással jár. Ez Magyarországon azt jelentette, hogy a 18. század végére a politikai nemzethez tartozás, valamint a nemesi jogállás összetartozása megkérdőjeleződött. A társadalmi felfogás változását az addig egyszerre állandónak és pillanatnyinak látott történelem (história) időben kibomló tartalma és értelmezése, a német historizmus hatása, a nemzeti emlékezet sajátossága, a tudományos igazság, valamint a nemzeti hagyomány kapcsolata befolyásolta. Összegző és értékelő alfejezet foglalkozik a történetírásban megjelenő kritikai szemlélet előtt létező hazai nemzetfelfogásokkal, amelyek P. Mester (Anonymus), Kézai Simon, Chronica Hun­ga­rorum (Budai Krónika), Thuróczy János, Antonio Bonfini, Oláh Miklós, Heltai Gáspár s 17. századi szerzők munkáiban találhatók. E felfogás elmozdulása nem csupán a tudományos szemlélet, hanem a hazai intézményesülés, azaz a forráskutatás anyagi kereteinek megteremtése, megalapozása, magyar nyelvűvé tétele felől is szemlélhető, külön protestáns és katolikus úttal. A nemzetfogalom korszerűsödésének elején annak hordozója inkább a (szép)irodalom volt, mint a történettudomány, de a materiális és a szellemi komponensek egymásra hatása közösen formálta az akadémiaalapítói törekvéseket, a köznapi és tudományos nyelvhasználat egypólusúvá válását, az önazonosság-teremtés, az önkép átalakulását, módosulását; mindez hatást gyakorolt a szaktudományi fejlődésre is. Az irodalom primátusát – más körülmények mellett – az okozta, hogy az 1700-as évek második részében a szövegkritika és -feldolgozás nyelve a latin volt, a magyar szaknyelvi fogalomhasználat, részben a nyelvújítás hatására is, a századfordulótól kezdett terjedni a szaktudományi ismeretközlésekben.


A második nagy fejezet az elméleti alapok tisztázása után a nemzeti tudat szempontjából igen fontos kiadványcsoport, a tankönyvek előállításának és használatának kérdéseivel foglalkozik. Az iskolai oktatás mindenhol erős normateremtő képességgel rendelkezik, vizsgálata ezért kiemelkedő fontosságú és elhagyhatatlan. Magyarországon a 18. század második felétől a felvilágosult abszolutizmus szabta meg az államilag támogatott és kívánt szellemi változásokat. Az iskolai ismeretátadással kapcsolatos igényeket és lehetőségeket az 1777-es, illetve az 1806-os, egymáshoz képest változást mutató Ratio Educationis tartalmazta. Az egyik legszembetűnőbb jelenség az 1770-es évek végén, hogy a felsőbb oktatás nyelve a latin, a közoktatásé pedig hét beszélt nyelv, amelyek között a magyar csak az egyik volt, ráadásul még a némettel sem egyenrangú helyzetben. Ezért aztán joggal összegzi e munka egyik alfejezete azokat az állomásokat, amelyek a közoktatásban a magyar nyelv elfogadását eredményezték. Az átalakulás azonban egyáltalán nem a feltételezhető sémák mentén valósult meg, a szerző több ellentmondást is megnevez, például azt, hogy a magyarnyelvűség pártolásának és a haladáselvű­ségnek nem kellett okvetlenül összetalálkoznia. Figyelemre méltók ennek a nagyobb egységnek a vizsgálatba bevont tankönyvek kiválasztását indokoló oldalai, amelyek már itt a szerző biztos anyagismere­tét mutatják. Ugyancsak ezt támasztják alá azok az oldalak is, amelyek a kiválasztott magyar nyelvű tankönyveknek a társadalomban elfoglalt helyét tárják fel: felekezeti, rendi, regionális, foglalkozás szerinti viszonyokban; mindezt egyébként egy igen informatív táblázat is összefoglalja a kötet irodalomjegyzéke előtt. S bár a felhasznált példaanyaghoz képest rövid, mégis önmagában megálló és fontos alfejezet foglalkozik a szerző által felhasznált tankönyvek kiadástörténetével.


A két utolsó fejezet immár a kiválasztott oktatási anyagok (fő)szövegének és járulékos részeinek több szempontú elemzését tartalmazza. A bőséges és meggyőző példaanyag árnyalt lehetőséget ad az 1770–1848 közötti időszakban használt történelmi tankönyvekben található, a magyar nemzettel kapcsolatos megállapítások, ítéletek, feltevések bemutatására.


A Magyarország fogalom, a magyar elnevezés összetettségének, egyben problematikusságának, illetve változó értelmezésük alátámasztására először a címhasználatot, a jelmondatokat tekinti át a szerző. S míg a vizsgált időszak könyvkiadási gyakorlatában egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a szerzők munkájuk elején köszönetet mondtak annak a személynek, aki a legjelentősebb módon járult hozzá az adott munka megjelentetéséhez, az elemzett tankönyvek esetében csupán két szerző ajánlotta pártfogója figyelmébe munkáját. Ezt a körülményt a szerző részletesen körüljárja, érvei mellé azonban kívánkozik még egy: már a 17. s a 18. században sem tartoztak a tankönyvek egy képzeletbeli kiad­vány­hierarchia csúcsán állóknak, a tankönyvírók közül szinte mindegyiknek voltak más, nem az oktatásban szerepet kapó kiadványaik, amelyeket értékesebbnek gondolva, több okkal ajánlottak pártfogóiknak, mint a mégiscsak elsősorban rövid használati értékkel bíró tankönyveket. Az előszavak előfordulási hiányaira is részben az lehet a magyarázat, hogy azt a használati utasítást, amelynek az ilyen jellegű írások legtöbbször megfelelnek, a szerzők az oktatást végző tanítóra vagy tanárra bízták. Aki viszont előszót írt, az nagyon tudatosan használta ki ennek az olvasást, tanulást orientáló lehetőségeit. S bár a tankönyvekre soha nem a jegyzetek léte, főképpen pedig nem az elburjánzása jellemző, akadtak szerzők, akik éltek evvel a lehetőséggel. Lajtai László áttekinti azokat az okokat, amelyek ezeket a megoldásokat eredményezték, a jegyzetek közül a legkedvesebbet nem lehet e recenzióban nem megismételni – Dierner Endre 1846-os tankönyvében olvasható –: „Szerző nagyon szerette volna a’ többi nőjelességeket is említeni, de adatok’ híjával volt. E’ részben tehát jövőre gyámolittatni kérem magamat, ha netalán III. kiadás is jelenend meg.” Önálló, önma­gában is megálló fejezet foglalkozik a tankönyvek illusztrációs anyagával, színes és fekete-fehér reprodukciók által alátámasztva. Az ikonográfiai kutatás hálás és szórakoztató időtöltés, de itt a kis szám minőséggé bővül. Először a tér­ké­pekről esik szó, illetve a cí­mer­ábrázolásokról, majd sokkal bővebben az előképekkel rendelkező történelmi személyiségek ábrázolásáról; a kis és nagy képecskék jellemző lenyomatai a nemzeti azonosság aktuális állapotának.


A kötet negyedik nagyobb, záró fejezete tiszta szempontrendszerével, gazdag példaanyagával mél­tó befejezése a monográfiának. Alfejezetei immár a tankönyvek főszövegében található tartalmi kérdéseket vizsgálják. Elsőként magának az átadni kívánt szaktudománynak a definícióját. Azokban a tankönyvekben, amelyek szerzői e kérdésre kitértek, a dolgok természeténél fogva többféle válasz született. E pluralitást az egységes magyar nyelvű terminológia hiánya kísérte, az egyes megállapítások sokszázados mentalitástörténeti előzményekkel rendelkeztek. Nagy hagyományuk volt azoknak az elképzeléseknek, amelyek a történelmet erkölcsi példatárként, az isteni gondviselésbe vetett hit megerősítéseként, a töké­letesülés elősegítőjeként, másfelől a mintakövetés terepének, a tanítás forrásának tekintették. Korábban ismeretlen fogalmak jelentek meg, amelyek új és kikerülhetetlen feltételként nehezedtek a tankönyvszerzők vállaira: a hitelesség, az autentikus ismeretek, választási kényszer a történetírás különböző típusai közül, illetve a segédtudományok mértéktartó felhasználása, alkalmazása. A két Ratio legfőbb célja egyaránt a hűséges, lojális alattvalók nevelése volt, amihez a magyar történelem kellő bizonyító példával rendelkezett. A kötet füg­gelékben hozza a tárgyalt tankönyvek bibliográfiai leírását, a változatokat és a többes kiadásokat egyaránt, a jelenig meghosszabbítva. Imponáló Lo­sontzi István Hármas Kis Tükör című, rendkívül népszerű munkájának feltárása, ahogy az igen terjedelmes és részletes irodalomjegyzék is.


Lajtai László tudományközi ismereteket is felölelő munkája olvasás közben több kérdést is felvet. Az egyik például az az ellentmondás, amelynek egyik pólusán ez a megállapítás szerepel: Magyarország története nem a magyar nemzet története, a másikon pedig az a jelenség, hogy a tárgyalt magyar nyelvű tankönyvek tárgya a magyar nemzet története. Vajon ha ugyanezen időszak magyar nyelvű világtörténelmi tankönyveit áttekintené valaki, milyen képet kaphatna belőlük Magyarországra, a magyar nemzetre vonatkozólag, s milyen identitást foglalt magába a másféle távlat? S még egy másik felvetés. A tárgyalt évtizedek tankönyvszerzői még távolról sem specializálódtak egy-egy szaktudományra úgy, mint napjainkban. Például Budai Ézsaiás, Péczely József, Táncsics Mihály nem csak magyar történelmi, Peregriny Elek természetrajzi, Rajcsányi János egyetemes történelmi, Schirk­huber Móric természetföldrajzi tankönyveket írt. Vajon ezekbe a munkákba átszivárgott-e valami a nemzeti identitás kérdésköréből, s ha igen, hogyan? Talán apróságoknak tűnnek e kérdések, de éppen a szerző problémafelvetéseinek továbbgondolását, folytathatóságot, munkájának értékeit mutatják. (Argumentum, 2013)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben