Közvetítési kísérletek

Gvárdián Ferenc utóbbi kiállításai kapcsán

Az este Gvárdián Ferenc pince-műtermében jártam. Megbámulni a szobrait. Már éjszaka van, mélységes éjszaka. Itthon, asztal mellett, félálomban. Most minden tárgy az eredetét keresi, hát annyira magában van, hogy patologikusan fölhasad a héja. Az asztallap, a hamutartó kérge megreped, és a semmi szivárog elő. A vekker másodpercmutatója a Georg Trakl-i pszichózis lila idejét keni szét a számlapon. Az árnyékfészek szálazódó gubancából előhadonászik egy egérivadék rózsaszínű, apró lába, és vonalkódot karmol a cigarettás pakli oldalára. A gyógyszeres fiola emelgeti a kupakot, hogy befogadjon valami elviselhetetlen víziót. Minden, még a tárgyak apraja is negatívba fordult. Hirtelen lecsapó, De profundis-állapot? Ritkán adatik meg, hogy a semmit ilyen elevenséggel láthatjuk mozogni. Az eszményi Semmit, mely ilyen undorítóan csodálatos. És még emberi, hát közvetíthető efféle képzelgéssel. Mert még sejthető, hogy milyen praktikus rendeltetéseket takar el. Az esszenciális Semmit nem ismerjük, csak tudogatunk róla, míg át nem járja a szöveteinket, s nem válik a sejtjeink vákuumává. És spirituális hajlandósággal el nem dadogjuk az igazi kérdést: milyen anyagból vagyunk, és honnan származunk? E Semmi erejét, állításait ha respektáljuk is, megmagyarázhatatlan életösztönnel mégis ellene kell fordulnunk, akkor is, ha belőle ered genealógiánk, s mint az őssejt foszlányát hordjuk magunkban. Tegyük hozzá továbbá, hogy bizony eme Űr világunkká lett változatából, a történelmi abszurdból eredünk. Generációnk csak 30. éve táján jött rá – talán éppen e lelki vákuum hajszolta fölismerésbe –, hogy a magyar Ugaron él, de mámorosan tengerről ábrándozik. És fellengzősen kijelentette, hogy nem a kijelölt felmenőitől származik. Így vált belőle – nem „békeviselt”, hanem – árva nemzedék. Valahogyan igaza lehet, ha szellemi ősök után kutat, holtakkal oda-vissza hatásban (mert karakterüket saját színeire fordítja le) előidézve az egyidejűséget, a földit a túlvilágival egybeszakítva. Gvárdián Ferenc szobrainak, a portréknak az a közvetlensége, ami a naptári időhöz mérve hirtelen, egy alkotói impulzus nyomán a pince-műteremben hatott, lassított felvételen a közvetítő élmények és magyarázatok hosszú útját tette meg. Erről az útról ha kiderülhetne valami… Utólagos belemagyarázással, hiszen a szobrászember pszichikuma nem úton ballag, s utóbb tán maga sem emlékszik, hányféle elágazást mellőzött, hányszor kanyarodott vissza, hogy érzületeit ellenőrizze és benyomássá árnyalja, s főleg, hogy belső késztetésre miféle ismeretlen terepeket lábalt meg. Alkatához, moráljához, ízléséhez keresett elődöket? Vagy ment a maga feje, saját ösztöne után, lelki-egzisztenciális készleteit fogyasztva? Lehet ez is, az is. – – – És végre a hajnalba értem.

A hajnal, mint Bartók zenéjének, a Fából faragott királyfinak indító természetképe, a kezdet. Az „egyszer volt, hol nem volt”, amikor a sötétséget legyőzi a fény, a Világ Világossága, az új minőség. A természetfelfogásnak e fokozata a szobrász életében szinte törvényszerűen következett be, hiszen tanult erdészként, a látható természettől mint talentumos alkotó jutott el addig az elmélyült, kontemplatív állapotig, amikor szinte földöntúli tartalmat érez átlüktetni a tájon. Amiről ezt írja Pilinszky: „Elmerűl szemem, arcom, lelkem, / minden élőlény megmerűl / abban a feneketlen zöldben, / ami egy fa kívűl-belűl.” E természetfölfogás már túl van a természeten, már a lényeget „botanizálja”, mutatja meg szimbolikusan-allegorikusan, és sorsábrázoló célzattal tanulmányoz portrékhoz karaktert, fiziognómiát. A Világ Világossága! Itt a két Krisztus-ábrázolás a népi megformálást is fölhasználva fordítja le az Ómagyar Mária-siralom című nyelvemléket mai szoborlátvánnyá. A tavaly nyári, falumúzeumbeli, Kárpáti Lászlóval közös kiállításon már láthattuk kisplasztikában e témát. Scheiblinger Péter akkori, szép megnyitószövegéhez idehatóan ezt fűzi hozzá:

 

A Gugyuló Jézusról Gárdonyi Máté írja a Somogyi Hírlapban: „Ahhoz, hogy a valójában nem guggoló, hanem egy kövön vagy kis széken ülő helyzetben megörökített, elgyötört Megváltó alakjának ikonográfiai típusát megleljük, nem az evangéliumokhoz, hanem a késő középkori és barokk kori népi jámborság irodalmához kell fordulnunk. Az ekkoriban széles körben elterjedt látomásokat tartalmazó iratokat ugyanis a szenvedéstörténet számos apokrif, vagyis szentírásban nem szereplő mozzanattal egészítették ki. Ilyen az a jelenet is, amelyben Jézust megostorozása és kigúnyolása után, de még a kereszthordozás előtt egy kőre ültették, ahol egy kissé megpihent. A jelenethez ószövetségi jövendölésként a 132. zsoltár egyik versét társították: »Ez az én nyugalmam örökkön örökké, itt lakom, mert ezt választottam.« Ebből az idézetből származik a képtípus elnevezése: németül Rastchristus vagy Christus in der Rast, magyarul Pihenő vagy Búsuló Krisztus. […] A mi kaposvári Gugyuló Jézusunk a hívő ember számára tehát többet jelent, mint pusztán egy értékes emléket a város múltjából, hiszen hitet ébreszt, és a szenvedés értelméről való elmélkedésre indít.”

 

Kiegészítés a Magyar katolikus lexikonból: „Ez az ábrázolási forma a 14. században alakult ki. Bár a passiójelenetek sorában elhelyezhető, valójában inkább az egész passió kivonata, a barokk passióelmélkedések kedvelt kiindulópontja volt. Gyakran helyezték el országút mentén; némelyik valósággal népművészeti remekmű.”

 

E portrék nem idealizált, tapintatosan széppé retusált, hanem samott mivoltuk ellenére lélekanyagúvá vált lények, modelljeik már a Hon s a világ égi traktusában tanyáznak, idelent holt betűvé, művészettörténetté, múzeumi tárggyá, vizsgaanyaggá váltak. A modellek földi utóéletükben izmushoz, korszakhoz lettek szoktatva. Vagy kivesztek a világból. Szoborportréjukban összegeződik sorsuk, s válnak ugyanakkor eleven arcmássá. Az Öregember macskával – a kezébe odakarcolt macskakontúrral ­– a nyugalmas, a félénk, bármikor legázolható, magányos, fájdalmát már-már harmóniává szelídítő ember. Ám a mítosz idejét is idehozza, amikor csupa egyéniség lakta a falut, mind héroszok, mint a Kalevalában, mind titán és ős-erős Turi Dani, legendák hősei, farkast öltek, és Farkas lett a ragadványnevük. Most itt áll az eredeti, a valóságos, sorsa vásította öregember, s addig él egész ideképzelt múltjával, míg a szobor el nem porlik. Vajda Lajos két portréja különös anyagú embermás, erős fényben egyenes tartásúak, töprengő-újító és összegző alakok, esti szürkületben a vaksötét ellen felhorgadó, magányos, halni kész forradalmárok, kardpenge jellemek. És ott van Gulácsy Lajos nyári kalapban! A nagy szerelmes. Már fényalakba szerelmes, hát folyton fest-rajzol, még levelezőlapra is. A megőrülésig tudott sóvárogni. Festészete olyan teljes, sokrétű, kiapadhatatlan és meglepő, mint Mozart zenéje. De később született, már a globális dráma közepébe, egyik rajzán Hamletet játszik, ám csak maszkja néz a trónbitorlóra, az arca felénk fordul. Gulácsy királyfi ­– maszkban, mintha csak fölpróbálta volna. Hat éve háromemeletnyi életmű-kiállításán hatszor ténferegtem, szépen, láttatóan fest, de még a csendéletet sem vászonra, hanem valami ideghártyára. Mert a festőállványát oda tette, ahol a világ rétegei szétcsúsztak, a szakadék szélére. Itt, akár valami szobor, komolyan viselkedik. Fején azzal a lezser kalappal.

 

Gvárdián Ferenc művészportréival nem a modell élethű másolatát óhajtja megidézni, hanem inkább azt szándékozik elevenné, időszerűvé, kortársivá tenni arcon, testtartásban, az anyag göcsörtösen, harsányan domináló vagy lesimítottan hallgatag viselkedtetésével, ami az alany életének mély sodrása, művészi munkálkodásának minőségi summája, mindazt tehát, amit a modell élet és halál, köznapi és metafizikai tartalmak egymásba nyilallásának mesteri felfedezésével festményként örökített ránk. Hogy a szobor cipelje azt a hatalmas súlyt is, amit modellje emelt föl. E kifejezésmódnak, közvetítő metódusnak lelki mozzanata, hogy Gvárdián Ferenc a megmintázandó ember töprengéseit, hangulatait, képzelgéseit, ámulatát, kajánságát és rettenetét, szemléletét és kikínlódott eredményeit saját inspiráló-ihlető lelki anyagává asszimilálta.

 

Időzzünk kicsit hosszabban a Rembrandtnál. Mit néz, miért így néz, ránk vagy mögénk néz, mit akar ez a roncsolódó ember-matéria? A szobor eredetije a festő önarcképe 63 éves korából. Utolsó lehet, rövidre rá meg is halt. A festménynek több címe is van a forrásokban: Önarckép; Önarckép Zeuxisz­ként; Önarckép mosolygó Zeuxiszként; Öregen, nevetve; Önarckép festőpálcával. Zeuxisz (Kr. e. 450–390) kora egyik legnagyobb görög festője volt. A történet szerint olyan élethűen bánt a színekkel, hogy a képre szálltak a madarak szőlőt csipegetni. Rátarti művész volt, ajándékba, ingyért adta oda képeit, mondván, olyan jók, hogy úgysem lehet megfizetni őket. Semmi sem maradt utána. Zeuxisz, a büszke, és jogosan büszke, a festményen Rembrandtnak – a fény természetét kiismerő, szintén korszakos festőnek – átélő alakításában öregesen meggörbedve (meghajolva?) néz ki a képből. Rembrandt vagy kilencvenszer örökítette meg saját arcát. S. Nagy Katalin írja: „…a fiatalkori önarcképek tanúsága szerinti gőgös, rátarti, erőszakos, birtoklási vággyal teli, feltörekvő vidéki, nagy tehetségű, ragyogó képességekkel megáldott s emiatt igen fensőbbséges fiatalemberből öregkorára puritán, elfogadó ember lett.” A festmény bal szélén, a homályban egy alak áll. Pénzember? Patrícius? Többféle bizonytalan feltételezés van róla. Álljunk elő azzal a szintén bizonyíthatatlannal, mert Gvárdián Ferenc Rembrandt-felfogása is erre indít, hogy az alak álla, homloka s pláne orra Dantéra hajaz. Dante lehet, a szintén korszakos elme, hogy a Zeuxiszként megjelenő Rembrandt hajdani öntelt rátartiságát, tennen zsenialitásának tudatát ellenpontozza. Hogy Rembrandtot a mulandóság nevében leintse. Mert Dante Isteni színjátékában, a Purgatóriumban a művészek gőgjüket súlyos kő gyanánt, meggörbülve – ahogy a festményen is ábrázolja magát – cipelik. Hallgassuk meg.

 

 

 

A művészek gőgje

 

(Babits Mihály fordítása, két részlet)

 

 

 

… s egy árny, ki eddig velünk szót se váltott,
a nagy súly alól arcát fölcsavarta
s megnézett és megismert s fölkiáltott,
s rám, ki hozzájuk legörbülve jártam,
fáradságos tekintetet bocsájtott.
„Ó,” – szólék – „te vagy Oderisi, látom:
Agobbio s a művészet dísze, melynek
neve fényfestés Páris városában.”
„Testvér” – szólt – „vígabb színeket viselnek
bolognai Franco rajzai; nékem
részem van dicsőségből: ő betellhet.
Nem voltam íly szerény ám én se régen,
míg éltem; lángként lobogott e szívben
és csak kitűnni vágyott, büszkeségem!
És ennek árát fizetem ma itten;
s még itt se volnék, ha, még bűnre képes
testtel, Hozzád nem tértem volna, Isten!
Ó, embergőgök hiúsága! véges
hír, mely mindjárt meghal, ha elhanyatlott
barbár kor nem tér vissza kútfejéhez!
Lám, festészetben Cimabue tartott
minden teret, és ma Giottót kiáltják;
s amannak híre éjszakába hajlott.
…
Szélre hasonlít, lenge fuvalomra
e földi hírnév – mely nevét cseréli
a tájjal, amint erre fúj vagy arra.
Több híred lesz tán, ha vénségben éri
húsod a halál, mint ha amídőn még
ajkad a pacit és papit beszéli,
ezer év múlva? mely oly kis idő még
az örökhöz, mint a leglassubb égkör
forgásához, míg pillád emelődnék.
Ennek, ki lassan leng el e vidékről
előttem, zengett nagy Toscana régen,
ma Siéna sem zeng nagyon nevétől.
Siéna, ahol úr volt, mikor épen
állt még Firenze gőgje, ki ma ríma,
de büszke hölgy volt annakidejében…”

 

(Dante: Isteni színjáték, Purgatórium, Tizenegyedik ének)

 

 

 

Ez a 63. évi összegzés, a megszenvedett megismerés, a belenyugvás és a sokat látott, érzékeny tekintet. S. Nagy Katalin szavaival: „Tekintete azé az emberé, akire folyamatosan ránehezedik az itt és most terhe, a külső és belső történések súlya. A szem alatti árkok, zacskók sem csak a korral járó tünetek, hanem a lét esetlenségein, esendőségein, ellentmondásain való töprengések, gyötrődések hozadékai.”

 

Ám törjünk a már többször emlegetett fény felé. A három Egry-portré közül a harmadikról pár szó. E szobor fejét alaposan megdolgozta a fény. Vagy belőle jön már. A stilizálás felé tart, arcáról a ráismerő csodálkozást olvasom le. Még egy pillanat, s átváltozik, megkövesedett fénytömb lesz belőle. Olyan görgeteg-kő lesz a fej, mint Brâncuşi Szendergő múzsája, Szervátiusz Tibor Bartókja. Egry betegeskedő (háborús sérülés, tüdőbaj) és puritán, munkájában fegyelmezett és módszeres ember volt. Útikönyv-nyelven: unikális Balaton-festő. Nekünk a fény elmélyült szakértője, természetelvű alkotó, világszínvonalú magyar. És a fénynek e fölkentje fényes ünnepen, március 15-én született. Tiszteletünk jeléül tegyük portréja mellé, hallgassuk meg e Nagy László-verset:

 

 

 

Egry ragyogása

Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szemem a férfi

aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll

kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt

SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT

S elevez tőlünk a szent és barbár
két evezője vadliba-toll
zendül a tó és zeng a tenger
föltámad a hullám, a villám
reped a világ boltozata
megölnék egymást az elemek
alakok elvérzenének
de ő feltartja kezét, csönd lesz

patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké
homlokok tektóniája

kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában

 

 

 

A Kortárs 2012. februári számában a következőket olvashatjuk A szobrászat szobrászembere tanulmánycím alatt: „Gvárdián Ferenc azonban az utóbbi néhány évben – anyagi feltételek híján – szinte kizárólag csak olyan terrakotta büsztöket készít, amelyeket az hommage műfaj témakörébe kell sorolnunk. Tudniillik a sík és a tér viszonyát egy egészen sajátos forma-anamorfózissal átértelmezve és összekapcsolva olyan ikonikus tömörségű és felfogású mellszobrokat gyúr samottos agyagból, amelyekben tiszteletét és hódolatát rója le a számára fontossá vált nagy művész elődök (Feofan Grek, Rembrandt, Giacometti, Vajda Lajos) és elhunyt alkotótársak (például Kovács László) előtt. Gvárdián Ferenc művészete komoly, nehéz, markáns, mégis megkapó. Nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Személyes meggyőződésem szerint műveiben egy rendkívüli érzékenységű és képességű alkotó lakozik, aki rég megérett már a méltóbb elismerésre.” És Gvárdián Ferenctől ezt idézi: „…mint az éjszakai zivatarban, villámfénynél. Határozottan, élesen látszik a világ – egy pillanatra –, aztán megint és megint… Feszülten várok, hogy akkor, abban a pillanatban lássak meg mindent én is. Így mutatja meg magát az Igazság néha, így villan fel létünk is ebben a hatalmas kozmikus világban. Ezt akarom láttatni abban a tárgyiasult valóban, amit szobrászatnak nevezünk.”

 

Zárszó. Befutja, befutotta a maga ívét ez a nemzedék, ambiciózus egyedei nadrágos emberek lettek, és többnyire becsületesek, vagy tintanyaló irodisták, vagy hazudozókká váltak, mert megpróbáltak eltalálni a világban, praktikumokkal bonyolódtak a létbe, s kénytelenkedve megálltak a látszatoknál. A nemzedék „önjelölt”, állékony kiválasztottjai pedig ősöket kerítettek maguknak. Fantaszta, mélakórra hajlamos ez a kompánia, komplexusok dobálják.

 

– Rodostó-komplexusa van, mert saját hazájában érez honvágyat.

 

– Kínozza a Nyolcvan huszár-komplexus, mert elhullhat, mielőtt eljutna a maga helyére, és hadakozhatna.

 

– Legsúlyosabb a Cantata profana-komplexusa. Nem térhet vissza eredetéhez. Sem a földihez, ami észjárásában a múlt, az aranykor allegóriája, sem a meglelt égiekhez nem juthat el földi életében, mert számára csak az ÚT maradt. Hiszen megérkezése talányosan, a maga teremtette világban lehetne csak. Más helyütt ez szóba jött már, így értem: kiküzdve az önkifejezést, saját útjával azonosult, ihletett pillanatai formát kaptak, helyszínt tehát, s közben olyan szellemi habitussá formálódott, olyan út–én azonossággá vált, hogy éppen e saját világa helyezte el a konkrét időben, s nem ereszti vissza. Ha sorsát összefoglaljuk, ez a nemzedék végzi, ahogy kezdte: árván. De megtanult látni, ami manapság a legtöbb. Hogy vélekedéseit műalkotássá formálhatja, s nem kallódott el közben, az már tehetségének, kitartásának és számtalan véletlennek a csodálatos összjátéka.

Tegyük hozzá befejezésül, e rövid közvetítés nyomán tán kiviláglik, hogy a tárlat egyúttal kivonat Gvárdián Ferenc szellemi önéletrajzának legutóbbi fejezetéből, a kiállítás róla szól. E szobrokkal a transzcendensben lakozók, ám nagyon is jelenvalók világát hozza ide, kijelentve tavaszias hangon, hogy nem elérhetetlen. Így polemizál az Űrrel, a nihillel, a halállal. Szabad szobrászember.