Az isteni unoka
te nem haltál meg,
József Attila, te
nem tudsz meghalni,
átköltöztél egyikünkből
a másikba, igen, olykor
bizonyosságom van, hogy
mi Urunknak legkedveltebb
mennyei titkára, ünnepi
játszótársa lehetsz,
állítólagos őrületed
az összegyűrt eget is
kisimító szerelmedben
gyökeredzett, hogy is
érthették volna, akik
védekezésül fejükre
vonták tetőnek a
hidegfrontot, polgári
alapossággal tömködve
rejtett réseit is:
sztyeppei-vad-éhségű
szíved lassan-lassan
fölfalta az elmédet,
húsoddal beburkoltad
a didergést, félelmet
a hiteddel, lázzal etettél
mindenféle cemendét, írót,
hivatalt, rendőrt, urakat,
zakóba öltöztetve a láng-
észt, ki jeges józansággal
ítél, hallgat, belemarkol
a mélybe, át fölszíneken;
s bánt is, ha úgy hozza
a helyzet… te ne tudnád?
…övéi közé jött, tűrhetetlen
szerelemmel; hát a sötétség
hétköznapian kirekesztette
ezt az izgága hadarót,
ki ráadásul proli is;
a „legjobbak” észre se
vették: fekszel a síneken.
Végre, ismét úri a
rend Magyarországon.
a költészet, az édes mostoha
Bárdos Lászlónak
Még mindig föl s előre,
mindinkább
szétágaz, terebélyes,
László.
elmélkedés sötétben
megnyugszom; hallom,
horkol a kedves
a falon túl –
beriglizett spaletták
fatáblái között
finomakat hörrent
megszentelt fényközök
lombfűrészelése.
