×

A karosszék

Bene Zoltán

2014 // 11
Odakinn rétet formázott a kert. Ameddig a szem ellátott, valaki gyepszőnyeget terített le a hátsó terasztól egészen a horizontig. Bizonyosan a feleségem, gondolta Tyütyü, miközben beleivott a poharába, s ettől a mozdulattól a határtalan mező visszaalakult hátsó udvarrá. Lám, inni nem mindig jó, állapította meg magában Tyütyü, majd fennhangon hozzátette:

– A jó az, amikor már ivott az ember!


És nem késlekedett a tettek mezejére lépni:


– Ha már elcsesztem a kilátást, iszok még – morogta. A lakás minden helyiségében állott valamilyen alkoholtartalmú ital, némelyikben többféle is (fal mellett, sarokban, ablakpárkányon, ajtó mögött, szoba közepén), ám ő ezúttal a spájzban árválkodó rizlingszilvánit kívánta meg. Ahogy a konyha felé botorkált, óhatatlanul el kellett mennie a karosszék mellett, amelyben esténként úgy szeretett olvasni a felesége. Mindig csodálkozott, hogy ez a szék itt maradt. Föltételezte, hogy az asszony most is szereti a könyveket, s bizonyára nem lehetett könnyű, változtatva réges-régen rögzült szokásán, egy másik ülőalkalmatosságot találni, amin hódolhat szenvedélyének. Egészen elérzékenyült.


– Pedig tőlem igazán magával vihette volna – suttogta –, nekem nem kell, csak kerülgetem itt. És utálom kerülgetni.


Holott inkább a felesége, Helga emlékét utálta, ezt azonban csak a legritkább alkalmakkor vallotta be önmagának. Néha azonban kétségtelenül bevallotta. Talán emiatt nem ült soha abba a székbe, jóllehet a legkényelmesebb bútordarab volt az egész házban. Sőt. Az egyetlen, amire azt lehetett mondani, valóban megfelel annak, amit egy bútortól elvárhat az ember. Az összes többi berendezési tárgyat éppen hogy használhatónak lehetett nevezni, arról nem is beszélve, milyen förtelmesen ronda volt valamennyi. Valahányszor körbenézett a lakásban, a szekrények lógó ajtai, az ágy törött rugói, amelyek több ponton átszúrták a kárpitot, a beszakadt tetejű komód, a csálé cipős­szekrény, a megbicsaklott fogas – egytől egyig az enyészetet hirdették. Útban a konyha felé Tyütyü némi melankóliával vegyes rezignációval állapította meg, hogy a kanapé még mindig penészes gerincű lexikonokkal van alá­támasztva, a tévé betört képcsövéből meg egy műanyagból készült fallosz meredezik elő (úgy két hónapja hajította bele valami repedtsarkú ribanc), ugyanakkor az asztalt továbbra is téglákra fektetett nyújtódeszka helyettesíti. Megérkezett, leemelte a kamrapolcról a pillepalackot, telitöltötte a poharát.


Kezdetben csak fájdalmas pillantások döfték keresztül, később szemrehányó tekintetek záporoztak rá, majd aggódó példabeszédek következtek, végül már végeérhetetlen, hisztériás veszekedést generált a pohárba csorgó alkohol. Egyiknek sem tudott gátat szabni azzal az egyszerű és vitathatatlan igazsággal, miszerint ő sosem titkolta: csak olyan nő kell neki, aki elfogadja, hogy megissza a magáét. Amikor ezt először mondta el, későbbi felesége egy percig sem ellenkezett – minden bizonnyal azt hitte, képes lesz őt megváltoztatni. Tyütyü keserűen elvigyorodott. Tévedett, szegény, gondolta. És hosszú évekbe telt, míg belátta tévedését. Akkor fogta magát, s egy esős reggelen elment.


– Most már el van menve egy ideje – göcögött Tyütyü; szörcsögve ivott, majd a mosogatóba pisált. Régebben gyakorta a virágcserepekbe is. Mióta azonban a növények (talán eme tevékenységével összefüggésben, talán ettől függetlenül) kihaltak, fölhagyott ezzel a szokásával, s három hete kihajította az összes cserepet az utcára. Egyikkel vállon találta a szomszéd Julika nénit, azóta a rendőrség is kihallgatta.


Nyújtózkodott, ásított, vakarózott, pár csöppet kilögybölt a poharából, emiatt káromkodott. Hosszan és cifrán. Csak azért nem hosszabban és cifrábban, mert kopogtattak az ajtón. Kinyitotta, hadd jöjjön, aki akar, ő tárt karokkal fogadja embertársait. Nem akart jönni senki, legalábbis hosszú időre nem. A felesége állt a keretben, mögötte egy magas, tagbaszakadt egyén.


– A karosszékemért jöttem – közölte Helga elszántan.


Tyütyü megvonta a vállát, de nem mozdult, hogy látogatói nyugodtan, kényelmesen beljebb kerülhessenek. A nő megismételte jövetele célját, a mögötte tornyosuló fickó pedig azzal egészítette ki, ha most sem adja oda, kénytelenek lesznek elvenni. Tyütyü nem értette, miről beszélnek. Ő rühelli azt a rohadt széket, utálja kerülgetni. Amikor szóra nyitotta, mégis az csúszott ki a száján:


– Menjetek a picsába, és hagyjátok békén azt a széket is, engem is!


Az asszony semmit sem reagált durva szavaira, csak némán és egykedvűen beslisszant mellette a házba. Tyütyü, noha pillanatnyilag azt sem tudta eldönteni, egyáltalán akar-e, nem tehetett kísérletet arra, hogy megakadályozza a behatolást, mert a férfi, akivel egykori neje érkezett, villámgyorsan és szakszerűen gyomorszájon vágta. Összegörnyedve, levegő után kapkodva zuhant a padlóra, a poharat kiejtette az ujjai közül. Élesen csörömpölve tört össze, a maradék bor szétfolyt. A szilánkok megvágták a vállát, ahogy elzuhant. A földön fetrengő Tyütyü öklendezni kezdett, a savanyú ízű szesz föltört a nyelőcsövén, ő ugyan próbálta benn tartani, de esélye sem maradt – odahányt az ajtóba. Széles, undorító tócsát produkált az előszobában, nyúlós, ragacsos, büdös okádékot, epétől zöldet, vérrel pöttyözöttet. Azok ketten ezenközben csüggedt arccal elcipelték mellette a karosszéket, még csak nem is köszöntek.


– Kurva anyátok – motyogta Tyütyü, mikor újra levegőt tudott venni –, most mi a fenét fogok kerülgetni?


A száját törölgetve, nagy nehezen föltápászkodott. Mélán, bávatagon, undorodva nézte saját hányását: a küszöb mentén faltól falig terjeszkedett. Sokáig, mind nagyobb kétségbeeséssel bámulta, küzdött a sírással és a borzalmas ízzel az ínyén. Aztán egyik pillanatról a másikra megnyugodott. Kínkeserves ábrázattal, fanyalogva, öklendezve föltakarította a mocskot. Mikor végzett, a fölmosórongyot kihajította a kertbe. Majd a kóbor macskák szétcincálják, villant át az agyán. Takarítás közben a törött pohár szilánkjaival megvágta a kezét, így a válla mellett abból is szivárgott a vér. Bement a fürdőszobába, tisztálkodott, elállította a vérzést.


El kell adnom ezt a kócerájt, gondolta a konyha felé botorkálva.


Még a szülei építették a házat, bár keveset tartózkodtak benne. Évekkel azelőtt repülőgép-balesetben eltűntek a Csendes-óceán fölött, és a holttá nyilvánítást követően egyedüli örökösük Tyütyü maradt, mivel a bátyjának még korábban nyoma veszett, valószínűleg a Tiszába fulladt egy vízitúrán. Egész családja kedvelte a kalandot, az utazást, az apja ezért szegődött el fiatalkorában pilótának, az anyja pedig utaskísérőnek, a bátyja keresztül-kasul túrázta a Kárpát-medencét meg a fél világot, egyedül ő utálta elhagyni megszokott környezetét. Csak otthon érezte magát biztonságban, a jól ismert utcákon, tereken, a barátságos fák alatt. Álmaiban gyakorta kísértették messzi tájak: áthatolhatatlan dzsungelek, beláthatatlan tengerek, pálmafás föveny, égbe nyúló hegyorom, egzotikus városok, szikrázó sivatagok. Olyankor verejtékben fürödve riadt föl mindig, s azonnal innia kellett valamit. Zsigeri félelem lakozott benne az ismeretlentől.


– Eladom ezt az egész hodályt – jelentette ki.


A pénzen kisebb lakást veszek, fűzte tovább a gondolatot, a maradékon meg élem az életemet, kizárólag szeszre és kurvákra költök. Néha kínai kajára.


Eszébe jutott a garzon, amit érettségire kapott. Kétutcányira ettől a háztól, kellemes kis kégli. A válás kimondása után a feleségének adta. No, hát olyast fogok venni, határozta el. Mire idáig jutott, már újabb teli poharat szorongatott. A mohó kortyokban nyelt konyak kihegyezte az érzékeit, s ahogy újra végiggondolta Helga és kísérője látogatását, úgy tűnt, a nő más volt, mint általában. Valami mintha nem stimmelne rajta…


– Igen, egyértelműen másképp fest – mormolta, akár valami mantrát, sokszor egymás után, míg bele nem hasított a fölismerés: egykori felesége gyereket vár. Mint amikor késsel átvágják az Achilles-inat, úgy csuklott össze ettől a megvilágosodástól. Órákig hevert aléltan a kövön, bevizelt, és remegett, mint a kocsonya. Vacogott a foga. Halálfélelemmel viaskodott. Miután nagy sokára elmúlt az állati szorongás, egy ideig még mindig képtelen volt moccanni. És ahogy hevert kiszolgáltatottan, bénán, szánalmasan, egyszerre megállíthatatlanul elöntötte a szégyen.


Házasságuk második hetében már a leendő gyerekről beszélgettek. Tyütyüt előre büszkeséggel töltötte el, hogy apa lesz.


Csakhogy nem lett.


– Mert folyton részeg vagy – mondta Helga egy nyári reggelen, meztelenül a nappali közepén. A férj nem ellenkezett, nem vitatta a nő szavait. Részeg volt és jámbor.


És most gyereket vár, gondolta Tyütyü. Az iszonyú megalázottság úgy szorította a konyhakőre, akár a birkózó az ellenfelét, ha fölébe kerekedik.


– Gyereke lesz – susogta, s ahogy egyre világosodott előtte a mondat értelme, tagjaiba úgy tért vissza fokról fokra a mozgás képessége. Nyögve és a könnyeit nyelve tápászkodott föl, az előszobába botorkált, kabátja zsebéből előkotorta a mobiltelefonját. Reszkető kézzel nyomogatta a gombokat. Helga nőgyógyásza az osztálytársa volt egykor, osztálytársnője, egészen pontosan.


– Parancsolj! – hallotta a régi, ismerősen búgó hangot.


– Szia – lihegte. – Tamás vagyok, vagyis Tyütyü.


– Igen, sejtettem. Tudod, a számodat kijelzi…


– Ki?


– Mindegy… Gratulálok!


– Gratulálsz? – Tyütyü megütközött.


– A gyerekhez, tudod… – bizonytalanodott el a vonal másik vége.


– Mert az enyém? – csodálkozott Tyütyü.


A telefonba pár másodperc erejéig kellemetlen, kínos némaság költözött.


– Miért, nem az? – nyögte ki végül az egykori osztálytárs, jelenlegi doktornő.


– Nem tudom – ismerte be Tyütyü. – Tanácstalan vagyok… Helga szerint az?


– Helga szerint egyértelműen.


– Aha. Kösz! – azzal kinyomta a telefont.


– És miért nem szólt? Miért nem mondta? Nincs hozzá közöm? Jogom? – próbálta magát fölháborodásba hajszolni. Valahogy nem ment. Alapvetően inkább boldogságot érzett. Gyönge, beteges kis boldogságot ugyan, mégis: azt.


Újra nyomogatni kezdte a készüléket. A volt nejét hívta. Míg kicsöngött, egyre csak hergelte magát. Miért nem mondta ezt nekem? Miért? Miféle aljas önzés ez? Mi? Mi? Miért?!


– Miért nem mondtad? – förmedt Helgára, amint meghallotta a hangját a telefonban.


– Mit? – kérdezett vissza a nő higgadtan.


– A babát! Mi a szart mást?


– Mondtam – az asszony hangja fásultan, szomorúan kongott. – Többször is említettem, le is írtam neked e-mailben, hagyományos levélben, még a válóperben is elhangzott. A garzonodat is ezért írattad a nevemre. Nem rémlik semmi?


– Az enyém? – kockáztatta meg Tyütyü.


– Én soha nem csaltalak meg, te szerencsétlen!


– Én se téged…


– Na, szevasz! – Helga megszakította a vonalat.


– Én sose csaltalak meg – folytatta Tyütyü, talán észre sem vette, hogy nincs már, aki hallgassa –, azok mind csak kurvák voltak, még csak nem is mind nézett ki jól, mert ronda nővel is akartam prütykölni, hogy megtudjam, az milyen. Meg többel egyszerre, mert az olyan férfias, azt beszélik. Basszus, mi a fenéért nem értik meg az emberek, kiváltképp a nők, hogy test és lélek függetlenek egymástól?


– Ha valóban azok, hát én inkább nem szeretnék élni – jegyezte meg egyszer a bátyja, valami házibuli után, mikor ő, Tyütyü, már nem egészen részegen, ám még távolról sem józanon a végére ért egy hosszas fejtegetésnek az emberi nem dualitásáról. – Pedig én férfi volnék.


– Férfinak, mondjuk, férfi… De te meg azzal a mérnökagyaddal nem vagy képes fölfogni – legyintett Tyütyü. Negyedéves bölcsész volt, s talán már sejtette, hogy ötödéves soha nem lesz. Helyette egy cimborája révén hamarosan Németországba kezdett munkaerőt közvetíteni és szakdolgozatokat írni, pénzért. Évekig csinálta mind a kettőt, párhuzamosan. Aztán előbb a bátyja tűnt el, majd a szülei, s az ölébe hullott ez a meglehetős vagyon, annak a romjai veszik körül most is. A szakdolgozatok írásával menten fölhagyott, a munkaerő-közvetítésben csendestárssá avanzsált. Akkortájt ismerte meg Helgát.


– Amikor megláttalak, tudtam, hogy egyszer gyereked lesz tőlem – mondta a telefonba, s mivel válasz nem érkezett, teljes erejéből falhoz csapta a Nokiát, mielőtt sírva fakadt. Nem tudta volna eldönteni, ha akarta volna se, örömében vagy bánatában sír. Apa leszek mégis, gondolta, erre innom kell!


A nappaliba ment, az ürességtől tátongó nappaliba. Óhatatlanul el kellett volna mennie a karosszék mellett, amelyben a felesége úgy szeretett olvasni esténként, ám az nem volt sehol. Összezavarodott. Pedig ebben milyen szépek lehetnének, a gyerekem és az anyja, suhant át rajta a szelíd fölismerés.


– De hát azok is lesznek, bassza meg – üvöltött föl. – Csak nem itt, mert valami kretén megagyalt és elvitte…! Ó, hogy az a… – káromkodott, fröcsögött, ordítozott, ám szavai hamarosan vinnyogásba fulladtak. Akár a kivert kutya, szűkölt a földre rogyva, fejét a térdéhez szorítva. Nyöszörgött, mint anyjuk távollétében az állatkölykök; egyre halkabban vinnyogott, végül elcsöndesült. Térden csúszott a teraszajtóig. Ott állt egy palack a parkettán, mellette szép metszésű pohár. Mindig pohárból ivott. Amikor – tizenhat éves korában – az apja leültette, és arról faggatta, mi okból érkezik haza ittasan hétvégenként s néha hétköznap is, csak annyit válaszolt:


– Mindig pohárból iszom, apu.


– Ez nem válasz – csattant föl az apja. – Nem érdekel engem, miből, az izgat, mi okból!


Tyütyü nem felelt. Fontosnak érezte, hogy pohárból iszik, ellenben annak akkoriban egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, hogy megfogalmazhatók-e valamiféle indítékai az ivásnak, vagy sem. Gombrowicz egyik regényében (talán a Pornográfiában?) mondja az egyik szereplő, hogy nem inni nem lehet, mert az ivás a mi tisztaságunk. Tyütyü egy időben – apjával folytatott, kudarcba fulladt beszélgetése után pár évvel – ezzel a frázissal válaszolt önmagának a miértet firtató kérdésre. Később pedig visszatért eredeti álláspontjához, vagyis nem foglalkozott okokkal. Nem releváns, vélte. Nem kell okokat keresni mindenütt. Ez egy állapot, slussz, passz.


Telitöltötte a kristálypoharat, mohón kortyolta a szeszt. Érezte, ahogy melegíti a nyeldeklőjét, simogatja a bárzsingját, szerteárad a tagjaiban, a véráram földúsul, megtáltosodik, észveszejtő sebességgel iramodik meg az erek labirintusában. Talpra állt, halványan elmosolyodott, révülten meredt kifelé a teraszajtó üvegén. Odakinn rétet formázott a kert. Ameddig a szem ellátott, valaki gyepszőnyeget terített le a hátsó terasztól egészen a horizontig. Kétség­kívül a feleségem, gondolta Tyütyü, s biztos volt abban is, hogy a háta mögött, ama karosszékben ül az anya, gyermekével. Olyanok, akár egy késő közép­kori oltárképen.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben