Merengő

„Ábrándozás az élet megrontója” – idéződik kamaszkorából
a nevezetes tétel, s vitatkozna, az ábrándozások nélkül mivé
lett volna élete, s mivé lenne most, ha nem gondolhatná el
a biciklista lány arcát, szépségét a meleg fényekben,
három évtizede köszönget neki, de képtelen asszonynak
nevezni, játszadozik nyelvével: az ő színei: az ősz színei,
egyszer elmeséli neki, miként álmodozott, miközben a sárgák
sokasága felé ereszkedett a kócsag, hogyan tekernek együtt
a fák aranykapuján át oda, ahol összefonódik két folyó,
terve pofonegyszerű: ő is felfedezi az ösvényeket, számba
veszi a magasleseket, pontosan tudva, mi minden történhet ott,
de ha mindez a gonosz erők ármánykodása folytán késlekedne,
még mindig bízhat a kavicsban, „éppen rád gondoltam,
mikor találtam”, mondja majd egy biciklista önbizalmával,
s tűnődnek hosszan: az erezet miként utánozza az ősrobbanást.

Tweed

Öregem, ha felfedezed magadat egy lábjegyzetben,
te, aki felettébb imádod a finom kis lábjegyzeteket,
s ott olvasol a zakóról, amit tőlem kaptál, hogy nem
a folyó adta a nevét, akkor nyugodtan gondolj
két folyóra, amint két más-más színű szövetszál
fonódik össze, s nem tilos a további, összefonódásból
eredő képzettársítás sem, bizonyosan nem véletlenül
bólintott feléd a hátán csellót cipelő ismeretlen
kamasz lány, látta benned a tweed zakós Vivaldit,
s mi mindent érzékelhet az érett nő, akiben látod
a harminchárom év előtti rokonszenves gimnazistát,
öregem, ennyi éven át miért maradt meg pillantásaitokban
a kölcsönös vonzalom, s miért nem vált zöldre
érkezésed előtt a lámpa, ne légy mulya, végy példát
tudós barátodról, aki még a virágtartóval is párbeszédbe
tud elegyedni, hidd el, ahogyan várakozik a leányasszony,
lazán a korlátnak támasztva karcsú lábát, s mielőtt mellé
érnél, mosolyogva már fordul is feléd, abban ott van a jövőd.

Írás

Ha ír róla, egy napon feltűnik újra, biztatja magát, mert hetek óta
hiába rója a város utcáit, éjszaka hiába ébred éberségre, finomít
a stratégián, elindul ugyan a reggelben, de a megvilágosodás
elmarad, pedig pontosan követi az üdvözítő utat, kerülgetve
a híd tócsáit, nem ér mellé a bicikli, kerekei nem várakoznak a
kereszteződésben, kétségbeesett kísérlet, ha megváltoztatja
a képzelt nyomvonalat, s délután visszavált, fölfoghatatlan,
miért nem állt meg akkor, hiszen biztatóan fordult felé
a mosolygós tekintet, csak mondania kellett volna, nehogy
megfázz ebben a hideg szélben, aztán elkérni az e-mail címét,
s rögvest megírni a rejtett vallomást, és a válaszból kiderül,
egyedül él ő is, igen, legközelebb így tesz, még ha meleg
szél fúj is, legalább leveheti a szabad mozgást s megváltást
akadályozó szürke kabátot, majd diadalt hoz a vidám tweed zakó.