Eltakart képek, rejtett életmű

Görgényi István (1917–1973) festőművésznek kettős élete volt. Az egyik a nyilvánosság előtt zajlott, a másik csak a halála utáni 33. évben, 2006-ban vált, avagy kezdett ismertté válni. Csodálkozhatunk, és kételyek fogalmazódhatnak meg bennünk, hogyan volt lehetséges a 20. század hatvanas éveitől, pontosabban az 1956-os forradalom leverése utáni évektől kezdődően évtizedeken át elzárni festményeit. Milyen okból kellett, illetve vált szükségessé az alkotónak ennyire rejtőzködni? Erre az itt bemutatott Görgényi-festmények egyértelmű és egyedien karakteres választ adnak.

Ki volt valójában Görgényi István, és mivel indokolható művei legfontosabb csoportjának a nyilvánosságtól való több évizedes hermetikus elzárása? Az 1971-es kiállítása katalógusában¹ ő maga vallotta: „Bánhidán születtem, egyszerű bányászszülőktől származom. Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen cselédkedtem, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámos munkát vállaltam.” A sokgyermekes bányászcsalád szegénysége, szűkös életviszonyai, a megélhetésért való szüntelen harc és a változatos fizikai munka bizonyosan már fiatalon megedzették, küzdelmes életre készítették föl. Nehéz sorsát egész életében stigmaként viselte, s ez természetesen a művészi útjára is kiterjedt.

Tehetsége – ahogyan általában lenni szokott – korán jelentkezett. Közeli ismerőse, Fábián Imre visszaemlékezése szerint „bánhidai tanítói (Faragó János, Bálványos István) már az elemi iskolában felismerték a rajztehetségét. Makk Béla bánhidai plébános és a tatabányai prelátus anyagi segítségével a Képzőművészeti Főiskolára került. Ösztöndíjat kapott, Münchenbe küldték. A Bánhidai Legényegylet, az Iparoskör a bál és színjátszás bevételét Görgényi megsegítésére ajánlotta föl.”² Azzal többször találkozni a Görgényiről szóló beszámolókban, hogy első mesterei Aba Novák Vilmos és Bottka Miklós voltak, valószínűleg mindketten a Képzőművészeti Főiskolán, hiszen Bottka 1916-tól tanított ott ábrázoló geometriát, Aba Novák pedig 1939-től. A Képzőművészeti Főiskola évkönyveinek adatai szerint Görgényi az 1937/38-as tanévtől az 1941/42-esig járt az intézménybe Rudnay Gyula tanítványaként. B. Mikli Ferenc festőművész így emlékezett a mesterükre és Görgényire: „A Rudnay-osztály szelleme családias volt. A mester egyben nevelő atyánk is volt. Szívesen figyelte életünket, s nemcsak azokra a munkákra volt kíváncsi, amit ott a főiskolán készítettünk, sokszor ránk kérdezett, hogy mit csinálunk odahaza. Görgényi Pista többször hozott be figurális kompozíciókat, amiket a mester szívesen megnézett. Ezek Munkácsy hatása alatt készült munkák voltak. Ezért Rudnay felhívta a figyelmét, hogy próbálja a saját útját járni, ez a figyelmeztetés a tehetsé­gesnek járt! Görgényi Pistára mint szerény, zárkózott barátra emlékszem.”³ E jellemzés alapvonásai lényegében az egész pályáján megfigyelhetők. Ám folyamatosan nehéz életkörülményeiben szinte állandóan segítségre szorult. Például 1942-ben Komárom megye alispánjától 100 pengő „vármegyei tanulmányi segélyt” kapott. Ugyancsak 1942-ben, főiskolásként „a kórház legénységi konyháján ingyenes élelmezést” nyert.⁴ 1947-ben pedig „művészi tanulmányainak folytatása érdekében” a tatabányai képviselő-testület „200 Ft egyszeri segélyt szavaz meg Görgényi István festő­művésznek”.⁵ Az anyagi segítség mellett biztatásra, lelki támogatásra is bizonyosan szüksége lehetett. Mesterével, Rudnay Gyulával történt levélváltása a szellemi ragaszkodáson kívül ezt is jelzi:

„Görgényi István festőművész úrnak

Tatabánya alsó Szöllőhegy

Kedves Tanítványom!

Megemlékezését köszönöm. Megnyugvásomra van, hogy művészi élete rendes kerékvágásban halad. Továbbra is minden jót kíván[ok], és művészi sikerekben gazdag életet. Én itt éldegélek öreg napjaimra Baján – tűrhető körülmények között.

Szívesen üdvözli:

Rudnay Gyula

Baja, 1951. okt. 31.”⁶

1951-ben Rudnay talán valóban indokoltan írhatta, hogy „művészi pályája rendes kerékvágásban halad”, hiszen valószínűleg akkori helyzetéről is értesíthette a mesterét Görgényi. A Képzőművészeti Főiskoláról Tatabányára visszatérve először csillésként dolgozott, majd a bányaüzem életének a rajzolásával, a bányászélet képzőművészeti földolgozásával bízták meg, de ekkor már dekorációsként alkalmazták. „Lerajzolta az aknatornyot, lent a bányában a rakodó környékét, meg minden érdekes épületről készített grafikát. Az ő képeivel díszítették az irodákat, a folyosót. […] Görgényi kapott egy szép megbízást: sok öreg bányász ment nyugdíjba, valamennyinek megfestette az arcké­pét. A búcsúbanketten adták át a portrékat ajándékul az öregeknek. Görgényit hivatalosan szállító bányacsillésnek vették fel. Majd beleegyeztek abba, hogy otthon dolgozzon, a műtermében. A műszakokat írták, kapta a fizetését.”⁷ Görgényi a Rudnayval történt levélváltása évében, 1951-ben kapcsolódott be a Bányász Képzőművészeti Kör munkájába,⁸ amelynek rövid ideig, 1957–58-ban a vezetője is volt.⁹ Az 1944-ben Győrben megrendezett Dunántúli tárlaton való szereplésétől kezdődően rendszeres kiállítónak számít, mert életében hét egyéni tárlata volt, és gyakorta bemutatkozott tatabányai és Komárom megyei közös kiállításokon is.¹⁰

Ám a szocialista realizmus legkeményebb időszakában az ő sötétre hangolt festészete a hivatalos körök részéről ellenérzést váltott ki. „Sötét tónusú olajképeit számtalanszor érte a pesszimizmus vádja”¹¹ – ez a gyakorta fölbukkanó koholt vád a Rákosi-korszakban fölért egy följelentéssel. Ez ugyanúgy a pálya szélére sodorhatta, mint a „formalizmus” vagy a „kapitalista művészet szálláscsinálója” súlyos, korabeli minősítések. Az így megbélyegzett alkotó kiállításokra ezután már nem mert képeket küldeni, semmiféle állami, közületi megbízást nem kaphatott. Nem tudott reprezentatív portrét festeni Rákosiról sem: „1953-ban kiállítása volt a Népházban. […] Sok pénzt remélt az életnagyságú Rákosi-képéért. A képen Rákosi áll egy felborulni készülő asztalon. Szélén virágfüzérrel. Úgy nézett ki, mint egy hordószónok. Körülötte fejek mint hallgatóság. Pokoli ronda volt minden fej.”¹² A szocreál kánonjának Görgényi nem felelt meg, kudarcot vallott. Fábián Imre mondja róla: „Szerény, segítőkész, jólelkű embernek ismertem. Csak a művészetben volt dacos és konok. Behívatták a városi pártbizottságra, próbálták rávenni a szocialista realista stílus alkalmazására. Akkor kap megrendeléseket. De ő nem mondott le a sötét alapú, búskomor Rudnay-stílusról.” Vagyis hűséges volt, és a Rákosi-rendszerben is az tudott maradni az eszményeihez, meggyőződéséhez.

A Képzőművészeti Főiskolán festői, emberi magatartáspéldát főleg Rudnaytól, a mesterétől kapott. Ő meggyőzően sugallta a tanítványainak, hogy a képzőművészeti alkotómunka fontos szellemi tevékenység, amelyet a legtisztább meggyőződéssel és őszinte hozzáállással lehet csak hitelesen végezni. Görgényi az élettől sokszor, szinte folyamatosan a nehézségek által megpróbált alkotó. Bizonyosan magányos, magába forduló és csak önmagában bízó, következetes, befelé élő egyéniség lehetett. „Csak önmagának és a tapasztalatának hitt.”¹³ Ahogy Rudnay „a lélek embere”,¹⁴ úgy lett a példája nyomán Görgényi az érzelmek, a lelki meggyőződés kifejezését előtérbe állító konok, csak önmaga belső világára figyelő és ezért az elismerést, az anyagiakat is föláldozni képes festő.

Görgényi ismerhető, életében a nyilvánosságra került művei, életműtöredéke alatt egy ismeretlen, nyilvánosságra csak 2006 óta kerülő műegyüttes rejtőzött. Rigó Erik tatai vállalkozó 2005-ben rábukkant Görgényi István hagyatékára, s azt csak egyben, az egészet együtt akarta eladni a festő unokája. Rigó kitűnő érzékkel, intuitív megérzéssel megvette a művek összességét, és láss csodát: az évtizedek alatt pincébe zárt, elpiszkolódott művek megtekintésére hívott restaurátor az egyik pál­mafás tájképen emberarcot fedezett föl. Így, képről képre előjött mintegy negyven festmény a fedőcsendéletek alól, olyanok, amelyek az 1956-os forradalom és szabadságharc legfontosabb jeleneteit rögzítik nagy szellemi és érzelmi azonosulással. 2006-tól több kiállításon,¹⁵ itthon és külföldön¹⁶ láthatta a közönség 1956 képtárának¹⁷ egyik legerősebb anyagát. Görgényi ezeket félt megmutatni bárkinek is, hiszen 1956. november 4. után a szovjet fegyverek árnyé­kában zajló kádári megtorlás nem kímélte az alkotó művészeket sem. Bényi Árpád festőművész 3 évet ült Kádár börtöneiben egy tiltakozó plakátja miatt. Vajon Görgényit az 1956-os festmény­sorozatáért mennyi időre ítélték volna? Bizonyosan súlyos ítéletet mértek volna rá, de ő fedőfestékkel letakarta a forradalmat és a megtorlást bemutató műveit, és az időre mint végső, nagy elrendezőre bízta a sorsukat. Történetük szerencsésen fonódott össze Rigó Erik érdeklődésével, így maradhattak meg az utókor számára. Mások is rejtegették az ilyen munkáikat, például Szántó Piroska festőművész Forradalmi szvit című rajzsorozatát a szentendrei kertjükben ásták el – ugyancsak a föltámadás reményében.¹⁸

Görgényi István belső emigráns, rejtőzködő festő, aki a legnagyobb mennyiségű festményen rögzítette a forradalomélményét. De már a második világháború, valószínűleg a Don-kanyarban elesettek tragédiája érzékennyé tette az aktuális, kortárs történeti témák iránt. A háború utáni években hívta létre a vizionált nemzethalált rögzítő kompozícióját (búsuló vesztes, az elesetteket szimbolizáló koponya, sírkeresztekkel borított mezőn eltört zászlórúdon trikolor, címer). A kaszáló halál és a Magyar Golgota festményei: mind-mind a második világháború apokaliptikus poklát¹⁹ idézik áradó érzelmekkel, a pusztítás ellen, az elesettekért protestálva, és egyúttal erős szembeállással a szocreálnak a korban kötelező optimizmust elváró gyakorlatával. Nem tudjuk, hogy hadkötelesként, karpaszományosként egyáltalán bevonult-e katonának a második világháborúban. Esetleg csak távoli szemlélője, vagy családtagok (testvérei?) által mégis közeli megtapasztalója lehetett. Az intenzív átélést mutató festményei alapján ez bizonyossággal föltételezhető.

Görgényinek elsősorban az 1956-os forradalmat és megtorlást földolgozó festménysorozatát bemutató kiadványokból,²⁰ „az értékesített albumok bevételéből kétmillió forintot felajánlottam egy beteg kisgyermek szívműtétjére” – írta bevezetőjében a gyűjtemény tulajdonosa, Rigó Erik. Egyedülálló együttes a Görgényi-sorozat a forradalmat és következményeit bemutató képzőművészeti alkotások között. Egyedülvalósága legalább két vonatkozásban érvényes. Páratlan, hogy egy képzőművész kb. hatvan normál méretű – és több kisebb formátumú –, vászonra festett olajfestményben fogalmazza meg forradalomélményét. Ismerünk hasonló ihletésben fogant, a forradalom mellett, emléke ébrentartására, a meghatározó élmények vizuális megfogalmazására készített festményeket,²¹ ám ennyire koncentrált, valószínűleg több éven át, a forradalom leverésétől élete végéig, vagyis jó másfél évtizedig formált együttes tudomásunk szerint nincs.

Görgényi, noha portrékat, alakos kompozíciókat, tájképeket is festett (a könyvében válogatás szerepel ezekből is) a forradalmi sorozatával párhuzamosan, mégis ez a legfontosabb, a legelmélyültebben megjelenített, a történelemre hitelesen reflektáló festményanyaga. Ezután föltehető az adatok híján csupán bizonytalankodva megválaszolható másik kérdés: hol, milyen módon élte, élhette át a forradalmat Görgényi? Mivel a lakóhelye történéseitől eltekintő, csak a fővárosban, az országban ismertté vált jeleneteket közvetíti, így alapvető: jelen volt-e Görgényi Budapesten a forradalom idején, vagy csak másodlagos forrásokból (elbeszélésekből, leírásokból, fényképek alapján stb.) ismerhette meg az eseményeket? Bárhogyan is történt, egy dolog bizonyosnak tűnik: Görgényi a forradalmat és következményeit nagyfokú átéléssel, történelmileg hitelesen, az események dokumentumértékét megőrizve, ám azokat művészeti rangra emelt műalkotásokban, szuggesztíven tudta megidézni.

Megjelenítette a tüntetések, felvonulások lobogós, áradó tömegét (Felvonulók, Nemzetőrök, Felvonulók zászlókkal). Az egyik falusi környezetbe helyezett kompozíciója pap vezette gyászmenetté, az áldozat(ok) temetési alkalmává válik, a csendes, szomorú protestálást fekete zászlóval és keresztekkel is jelzi (Zászlókkal és keresztekkel felvonulók). A forradalom sokat emlegetett, emblematikus jeleneteiből is többet megfestett. A „Tatabánya” föliratú²² teherautók platóján a fegyveres forradalmárokat nemzetiszínű zászló alatt szállították (Teherautóval). A hold megvilágította, hideg-kékes, borzongató éjszakában két fegyveres katona (pufajkások?) kísér egy sérült forradalmárt a vöröskeresztes jelzésű autóhoz (Mentőautó). A Sorban állók 1956²³ című festményen a szorongva várakozó asszonyok tömegét egy füstös, sötét, előre, felénk, a néző felé lejtő pesti utcára helyezte. A kék, fehér és fekete kendős nőalakok, az üres kenyereskosárból kihajló kendők fehérje és hasonló színkontrasztos elemek (pl. a háttérben szorgoskodó gyereklány ruhája) szinte vallomá­sosan Rudnay szín- és formavilágában megfogalmazott képpé avatják a jelenetet. Itt mintha a mesterétől elsajátított – és egész életében gyakorolt – festői eszköztárát a leghathatósabban állította volna a forradalmi események kifejezésének szolgálatába. S valóban, a Rudnaytól megtanult, színellentétekre épített, a tömör, sötét árnyalatokban föl-fölcsattanó fehér/világos színegyüttesekben kifejezésre jutó alkotásmód a forradalom megjelenítéséhez adekvát, drámai kifejezési lehetőséget biztosít, még ha viszonylag szűk festői skálán is, de egyértelműen.

Mozgalmas jelenetben fogalmazta meg Görgényi a forradalom új ikonográfiai együtteseként értékelhető ábrázolási típust, az Akasztottakat (köztük lábbal lefelé, mint pl. Kondor Béla, Major János kompozícióin). A Tank című festményén utcai harcot, helikoptereket, a házakat lövő, mindent eltaposó tankokat, az agresszorral szembeszegülőket, hevenyészett barikád mögül kétségbeesetten védekezőket mutatja be. Ennek a kompozíciónak egy átírtabb változatán a fenyegető tankkal szemben esélytelen, ruhátlan embertömeg végvonaglását jeleníti meg, leterített nemzetiszínű zászlóval és a reményt egyedül hordozó fehér galambbal, a Szentlélekkel (Tank előtt 1., Tank előtt 2.). A nagy tankkal esélytelenül szemben álló forradalmárok kompozíciós típusa vizuális egyértelműsége miatt elterjedt volt az emigrációban is. Például Fényes Zoltán ezt a jelenetet egy argentínai kiállítási plakáton és egy nyugatnémet filmplakáton is alkalmazta (Ungarn is Flammen, 1957). Az összecsapások, utcai csaták képein nagy, zászlós tömegek (köztük lovas harcosokkal) feszülnek egymásnak (Ütközet, Ostrom, Összecsapás stb.). Az Utcai csata után című festményen a vörös zászlós orosz tankok pusztítása: elesett nemzetőrök szétszórt tetemei, eltört nyelű, leomlott nemzetiszínű lobogó, a kövezeten heverő sérült Kossuth-címer és Budapest föliratú tábla. Görgényi nagyon gyakran, erős vizuális megjelenítéssel alkalmazza a nemzetiszínű zászlót és egyéb jelképeket (Kossuth-címer, nemzetőr-karszalag, Kossuth-címeres jelvény). Ezeket egyes képi összefüggésekben szimbolikus jelentéssel is fölruházta, mert a tört nyelű, leterített/kiterített nemzetiszínű zászló a levert forradalmat, a megalázott nemzetet is asszociálhatja. A nemzetiszínű szalaggal övezett forradalmárok a kivégzőosztag előtt a nemzet végsőkig kitartó ellenállását példázzák (Kivégzés vörös fal előtt, Kivégzés).²⁴A forradalom és a megtorlás, majd annak következményei (emigrálás stb.) jelenetről jelenetre kerülnek elénk Görgényi István gondosan megszerkesztett 1956-os történeti tablóján: Mindszenty megjelenése (Kereszttel és lámpással, Keresztek), vérbíróság, igazságtalan ítéletet kimondó tárgyalás elé állított forradalmárok (Tárgyalás), Budapest eleste (Utcai csata után) vagy a szovjetek katonai győzelmét ünneplő utcai haláltánc (Nemzetőrök az utcán), az elesett apát gyászoló család (Temetőben). Azután menekülők, emigrálók áramló csoportjai, a hazát (gyakorta sírkeresztekkel bevetett temetőként ábrázolva) keresztek alatt, csak a Jóistenben bízva elhagyók, a bizonytalanságba indulók tömegei (Zászló és keresztek, Menekülők útjelző tábla mellett, Válaszút, Menekülők, Menekülők az éjszakában, Pusztába vonulók zászlókkal).

A megtorlás szuggesztív képei sorában a ruhátlan embertömegre taposó tankos műveknél elvontabb, szimbolikus kompozíciókat is alkotott Görgényi: nemzetiszínű madarakra vadászó agresszorokat (Céllövészet) vagy megint csak nemzethalált vizionáló, az árbocokon is akasztottakat ringató, hajóról vízbe, végzetbe hullókat (Hajóról zuhanók). Itt ismét a vallásos, katolikus hitében biztos alkotó jelenik meg: az Utolsó ítélet Krisztusa ítéli pokolra vagy mennyországra a túlélőket. Ám a földi, evilági ítéletet elszenvedőknek börtön a pokla: ruhátlanul, bilincsbe verve, patkányok között, reményvesztetten tengődnek. Nincs kegyelem és nincs megváltás a forradalom leverése utáni árnyék­világban, egyedül csak Krisztus jobbján, a kiválasztottaknak, a mennyországba jutóknak – vallja Görgényi (Utolsó ítélet 1., Utolsó ítélet 2.). Mély vallásossága, katolikus hite tanújeleként Jézust újszövetségi szituációban is megfogalmazta (Jézus az Olajfák hegyén). Az Engedjétek hozzám… kompozíciójának hajlongó sírkeresztekkel teleszórt mezője előtt Jézus óvó karjait a gyerekek fölé terjeszti ki. A Golgota festményét – futkározó egerek között – reményvesztetten tartja maga előtt (kép a képben) egészalakos Önarcképén. Ezt az Önarcképét és több, a forradalmat megfogalmazó munkáját festményein taposó disznó és halálfejes betolakodók tűzre hányják a festőpalettás, megtörten hadonászó festő előtt. Mögötte a már csak egyedül segítségére siető fehér ruhás őrangyala (Műterem). Erős hite, történeti meggyőződése és a forradalom valóságával, leverésének következményeivel őszintén szembenézni tudó, a festményein megfogalmazott bátorsága csak a műterme falain belül bontakozhatott ki.

Az 1957 márciusában festett címeres-kokárdás Önarcképén: MUK, azaz Márciusban Újra Kezdjük – hirdeti megrendültséget sugalló, konok önarcmásán a pislákoló reményt. Mert ugyan nem remélhette, de az 1956 emlékére megalkotott történeti mementója mégis fönnmaradt. Ugyanúgy a körülmények ellenére, ahogyan megalkotta azokat.

A mégis, mindig pislákoló reményben.

Jegyzetek

¹ Népház, Tatabánya.

² Fábián Imre háromoldalas visszaemlékezése a tulajdonomban van.

³ B. Mikli Ferenc 2006. október 18-án keltezett levele a szerzőhöz.

⁴ Az erről szóló dokumentumok Rigó Erik tulajdonában vannak.

⁵ Tatabánya közigazgatási repertóriuma I. szerk. dr. Ravasz Éva, Tapolcainé dr. Sáray Szabó Éva, Tatabánya, 1997 (Tatabányai Levéltári Füzetek, 3), 16.

⁶ A fekete tintával írt levelezőlap föladója: „Rudnay Gyula Baja – Művésztelep”. Rigó Erik tulajdona. Görgényi levele nem maradt fönn.

⁷ Fábián Imre visszaemlékezéséből.

⁸ Luzsicza Lajos leírja, hogy a Bányász Képzőművészeti Szabadiskola a Bányász Képzőművészeti Kör elődje. „Itt munkálkodott, bár eléggé magárahagyottan a nálam alig valamivel idősebb volt Rudnay-növendék, Görgényi István, aki távozásom után egy ideig a szabadiskola élén utódom lett.” Luzsicza Lajos, Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945–1960, Szenczi Molnár Társaság, Budapest, 1994, 52–53., 76., 89–91., 105. Ehhez lásd még: Bányászat a képzőművészetben Tatabányán, szerk. Szabó László, Tatabánya, 2022, 42–43.; A Bányász Képzőművész Körből indultak, katalógus, Tatabányai Múzeum, Tatabánya, 2003, 22–23.

⁹ 1964–69 között rajzot tanított a tatabányai Mező Imre Általános Iskolában (ma: Sárberki Általános Iskola telephelye, Móra Ferenc Általános Iskola). Falvi M. Béláné szerint Görgényi „nagyon barátságos gyermek és munkaszerető kolléga volt. Segítőkész. Szemléltető képeket (állatok) rajzolt. Vagy bölcsődei szekrényekre jeleket festett a gyerekeknek. Szeretett kirándulni, festőfelszerelését is mindig magával vitte.” Egy másik kolléganője szerint Görgényi „egy vékony, közepes termetű, mindig sötét ruhában járó, egyszerű ember volt”. www.morasulihatvan.hupont.hu

¹⁰ Pl. szerepelt a Magyar Képzőművészek Szabadszervezete I. kiállításán, Ernst Múzeum, 1947. július.

¹¹ E. Nagy Lajos, Görgényi István emlékkiállítása, Új Tükör, 1985/11, 4.

¹² Fábián Imre visszaemlékezéséből.

¹³ Krajcsirovits Henrik véleményét idézi: Kádár Péter, Görgényi István emlékezete, Dolgozók Lapja, 1985. június 26., 6.

¹⁴ Barcsay Jenő meghatározása, idézi: László Gyula, Sírfelirat Rudnay Gyula (1881–1957) emlékére, Kaposvár, 1968, 16.

¹⁵ Pl. Tatabányai Múzeum, 2006; Szatmári Múzeum, 2007; Magyary Zoltán Művelődési Központ, Tata, 2007; Kuny Domokos Múzeum, Tata, 2008; Művelődési Központ, Kalocsa, 2009; Fekete Ház, Szeged, 2010; Művelődési Ház, Székelyudvarhely, 2011.

¹⁶ Pl. Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége – Bécsi Magyar Otthon, 2013.

¹⁷ Sümegi György, 1956 képtára (gyorsjelentés), L’Harmattan, Budapest, 2006, 35., 72–74.

¹⁸ Szántó Piroska, Forradalmi szvit 1956 október-december, Corvina, Budapest, 1989.

¹⁹ Sümegi György, Szalay Lajos háborúja. A fegyverek közt (sem) hallgatnak a múzsák, A Herman Ottó Múzeum Évkönyve L (2011), 457–465.

²⁰ P. Tóth Enikő, Györgényi István festményei a Rigó gyűjteményben, Tata, 2011. A képjegyzékben rögzített 175 mű színes reprodukcióját közli a kiadvány. Portrék, tájképek, alakos kompozíciók és csendéletek mellett a legnagyobb számban az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó sorozat művei szerepelnek. Ezekről a bevezető részletes műleírást ad. A művek jelzeteiben nincsenek föltűntetve az évszámok. A képjegyzékben a festmények zömmel „Cím nélkül” szerepelnek, de a témájukat zárójelben megadja a szerző, az azonosítás miatt én ezeket címükként használom.

²¹ Balázs Imre, Bálint Endre, Bényi László, Bolmányi Ferenc, Darvas Árpád, Duray Tibor, Gódor Kálmán, Kondor Béla, Lossonczy Tamás, Muray Róbert, Pogány Géza és Szántó Piroska itthon keletkezett műveire gondolok. Lásd: Sümegi György, Kép-szó. Képzőművészek ’56-ról, PolgART, Budapest, 2004., Sümegi György, Kondor Béla és az 1956-os forradalom, Forrás, 2014. március, 121–127.

²² Talán ez az egyetlen konkrét utalás a festő lakóhelyére az egész sorozatban.

²³ Ezen a festményen a szignatúra után az évszám is szerepel: „Görgényi István 1956”

²⁴ Elsősorban ezen művei alapján kezdték el használni Görgényire a „magyar Goya” hangzatos minősítést.