Egyszerűsítés

A gyógyító szeretetről

Giuseppe Moscati olasz orvos nem vállalt vezető egyetemi tanári állást, mert úgy vélte, az orvosnak a betegek mellett a helye. Lakásában fogadta a szegény betegeket, komoly anyagi áldozatokat is hozva értük megmutatta: a szeretet gyógyít. Bőven akadtak olyan emberek, akikről megállapította: az alultápláltságot nem gyógyszerrel, hanem megfelelő étkezéssel szükséges gyógyítani. Ezért zöldség, gyümölcs, hús, tej fogyasztását rendelte, s a szegény embereknek meg is vásároltatta a saját pénzéből, nem törődve azzal, hogy értékes vagyonát veszíti. Önfeláldozás? Talán pontosabban fogalmazok így: a lehetőség kiteljesítése és kiterjesztése a boldogságra.

Magam is megtapasztaltam az aggódó szeretet boldogságát édesanyám ápolása során. Erről az időszakról A dekubitusz ügy című kisregényemben számoltam be részletesebben. Íme, egy illeszkedő rész imént említett művemből:

„Általában az ápolásban, így az idős, dekubituszos betegek ápolásában szintén jelentős szerep jut a szeretetnek. Csak a szeretet segíthet elviselni a különféle testnedvek elborzasztó látványát és illatát, vagy ne finomkodjunk, a betegség okozta naturális szagot. A szeretet segít uralkodni, érzelmileg felülkerekedni mindazon, ami egyébként émelyít.

Gézaváry kezébe kerül a Dr. Batthyány családjának naplói, krónikái 1907–1931 című könyv (dr. Pus­kely Mária SSND és dr. Salacz György nagyszerű szerkesztői és fordítói munkája). Abból értesül az időközben boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László gyakorlati tapasztalatokon alapuló, nélkülöz­hetetlen észrevételeiről az ápolással kapcsolatban.

Pál apostól hatékony szavakba öntött, örök érvényű gondolatait szinte mindenki ismeri, aki hit­oktatásban részesült, az biztosan. Pál korintusi leve­lére hivatkozva írja le dr. Batthyány-Strattmann László, a szegények szemsebész orvosa: »A sze­retet mindent elvisel.« Apáca sógornőjének, Magdalena Coreth OSB-nek 1930 júniusában a Löw Szanatóriumból írott soraiban többször említi a szeretetet mint a betegápolás legfőbb belső lelki kellékét. »Emlékszel-e még, hogyan mondtam Neked gyakran a rendelés elején a sok várakozó betegtől körülvéve, tele azzal a nagy-nagy örömmel, amelyet Isten kegyelme mindig megadott nekem a hivatásomban: ‘Lilly adjuk oda a szívünket teljesen, egészen a kedves betegeknek!’« – hangsúlyozta említett levelében a herceg, s néhány sorral lejjebb hozzáfűzte: »Minél jobban szereti a szív a jó Istent, annál jobban szereti felebarátait is.« […] Nem véletlen, hogy a későbbiekben boldoggá avatott herceg népszerű orvos lehetett. A gőgöt, a türelmetlenséget hibának tartotta. Ezeknek nincs helyük a betegápolásban. Az odaadó szeretet az egyetlen javító kísérője a gyógyszerek és egészség­ügyi módszerek társaságában a betegség elhárításának-megszüntetésének.”

Csaknem huszonöt évvel ezelőtt olvastam Aszalós János – az Új Ember 1990. május 27-i számának címlapján közölt – okfejtésében: „A gazdagság bennünk van, s itt az ideje, hogy a szeretet és a kultúra ingyenes és korlátozhatatlan gaz­dagságára ráébresszük önmagunkat, majd környezetünket és honfitársaink többségét. Az új országnak elsősorban nem kemény valutából, hanem versekből, zenéből, jó levegőből, iható vízből, tiszta környezetből és gazdag kultúrájú családokból, közösségekből kell újjáépülnie, és a szeretet malterjával kell egybeforrnia.” E kijelentés hiteles igazságtartalma ellenére felvetődik a kérdés: Minden tekintetben így történt? S ha igen, akkor miért nem?

A jóság hétköznapi ereje

Boldog Kalkuttai Teréz – teljes élete példamutató a jóság terjesztésére és a szegény, beteg, elesett teremtmények párfogolására – Istenbe vetett bizalmat növesztő, mosolygó tekintete és arca évtizedekkel ezelőtti személyes találkozásunk óta gyakran megjelenik előttem. Néhány kijelentése olyan egyszerű, de nagyszerű erővel idézi fel személyiségét, hogy napjainkban is úgy érzem, figyel ránk, mintha itt élne közöttünk. Íme, pár megfontolandó és gyakorlandó idézet tanulságos gondolataiból: „Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyottak vagyunk.” „A testi betegségre vannak a gyógyszerek, de a magányt, kétségbeesé­sét és reménytelenséget egyedül a szeretet képes meggyógyítani. Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.”

Ferenc pápa – polgári nevén Jorge Mario Bergoglio argentin bíboros –, a 266. katolikus egyházfő kezdettől fogva a jóság mellett száll síkra, felhíva a világ figyelmét a gyöngédségre, a szegényekkel való fokozott törődésre. Magam azt szoktam mondani – amikor megkérdezik, hogy jobb- vagy baloldali érzelmű vagyok-e –, hogy „jóoldali” vagyok. Hatalmas pártfogóm a jóság, túlhajlik minden alantas egyéni vagy közérdeken, átöleli az egész egyetemes teremtett világot. Mint ahogy dr. Papp Lajos szívsebész professzor is kijelentette: nem elvek elvek ellen, nem bőrszín bőrszín ellen, nem párt párt ellen, hanem a jó a gonosz ellen küzd a világban. Mennyire fontos létmód, mennyire alapvető, hogy belső késztetésből álljunk a jó mellé, legyen bármilyen terület, ahol élünk, dolgozunk, mindenhol a szeretet parancsa az egyetlen, örökké érvényes vezérlő fonalunk a gondolkodásunk, érzelmeink, s mindezek következtében a tevékenységünk során.

Jóságra, szépségre, emberségre fogékony, a nemes erkölcs eszményeit továbbvivő társak sorsáról értesül az olvasó Tóth-Máthé Miklós Kölcsey-, Holló László- és Károli Gáspár-díjas író olvasmányos memoárjából, aminek középpontjában felesége felejthetetlen, biztonságot nyújtó mosolya áll. Példa arra, hogy az asszony szerepe minden családban hasonló kell, hogy legyen az égi napsütéshez. A lelkészi családból származó író legfőbb érdeme az emberi méltóság felmutatása bármely helyzetben. Legfőbb erénye, hogy bizonyítja: a szeretet legfelsőbb foka a halálon túli hűség.

Hangnemváltozás

Nem emlékszem pontosan, melyik újságból, talán a Helyi Téma címűből származó, sárguló lapkivágat felejthetetlenné téve őrzi asztali naptáramban Kubik Anna Kossuth-díjas színművésznő nyilatkozatát az év végi hajráról: „Lélekben most az foglalkoztat, milyen eszközeim vannak nekem a világ »lelassítására«, hogy lehetne rábírni az embereket a fogyasztás helyett a mosolyra, odafigyelésre, a gyengédségre, kedvességre!”

A meglepetés erejével hatott, amikor José Alberto Mujica Cordano, Uruguay 2010-ben beiktatott elnöke szokatlan hangot ütött meg Rio de Janeiró-i beszédében. A baloldali Tupamaro gerillaszervezet fegyveres akcióinak egykori résztvevője, aki másfél évtizedes börtönbüntetést szenvedett ezért, a bolygónkra veszélyes pazarló fogyasztás ellen emelte fel a hangját. A jelenlegitől eltérő kultúráért kiáltó gondolatai a fenntartható fejlődésről szóltak, annak jegyében, hogyan lehetne megmenteni a tömegeket a szegénység karmaiból. Epikuroszra, Senecára és az ajmara indiánokra hivatkozva jelentette ki: Nem az a szegény, akinek kevés a vagyona, hanem az, aki a végtelenségig egyre többet kíván. Ezért az emberi életmódot kellene felülvizsgálni, mert például az a honfitársa, aki vásárol egy motort, egészen addig fizetgeti a részleteit, amíg azt nem veszi észre, hogy már reumás beteg, és vége az életének. Véleménye szerint az emberi alapértékeket kell szolgálnia a fejlődésnek: a Föld szeretetét, az emberi kapcsolatokat, a gyermeknevelést, a barátságok ápolását, hiszen a legértékesebb kincs, amink van, az a boldogság. Mindehhez nélkülözhetetlen az erőforrások takarékos beosztása. „A környezet első eleme az emberi boldogság!” – vallja José Mujica, a politikus, aki elnöki fizetésének 90 százalékát fordítja adományozásra, s az elnöki palotát is felajánlotta a hajléktalanok átmeneti otthona részére, mert ültetvényeiből él – nagyon egyszerűen – vidéki házában.

„Álomvilágban élsz!” – mondják nekem sokan, amikor és általában nem arról beszélek, ami volt és van, hanem sokkal inkább arról, ami lehetne, vagy aminek lennie kellene.

E magatartásom nyert megerősítést, amikor figyelmesen hallgattam Áder János újévi köszöntőjét a televízióban. Többek között arról szólt, hogy az ember soha ne adja fel az álmait, és arról is, hogy „mindennél nagyobb erő lakozik az egymás iránt érzett szeretetben és jóakaratban”. Köztársasági elnöktől még nem hallottam ennyire harmonikusan szívből jövően és szívhez szólóan őszinte, az egész magyar nemzetet átölelő, lényegi beszédet. Nem véletlenül írhatta tavaly, Egyetlen ima című könyvem tiszteletpéldányát köszönő levelében: „Írásai közvetve engem is megerősítenek; hiszen mindnyájunknak szükségünk van harmónia-teremtésre.”

Sosem éreztem magam oly mértékben a nemzethez tartozóan magyarnak és annyira otthon Magyarországon, mint a 2013-as év első, újévköszöntő perceiben, amikor hazánk jelenlegi köztársasági elnöke a szeretet és a jóakarat erőt növelő szerepét hangsúlyozta. Mintha itt állt volna mellettem a szobában, kezében pezsgőspohárral, bizalmat ébresztő tekintettel oldva magányom feszültségét. „Olyan hazát kell alkotnunk, amelynek fundamentuma az egymásnak megadott tisztelet, a jó szó és a jó szomszédság, a jövőnkért viselt felelősség és egymás teljesítményének megbecsülése.”

Hát nem emberi?

Jókedvvel és bőséggel kellene élnünk, ahogy Kölcsey a Himnuszban megfogalmazta, és ahhoz, hogy ezt elérhessük, pontosan arra van szükség, amit Áder János köztársasági elnök úr újévi köszöntőjében kitűnő érzékkel hangsúlyozott: sze­­­retetteli légkörben történő összefogásra egymás értéket teremtő munkájának megbecsülése ér­dekében.

Az utóbbi esztendőkben több példa mutatkozik arra a gondolatra, hogy a politikus fő feladata nem a hatalom, az uralkodás gyakorlása, hanem elsősorban és legfőképpen a példamutatás. Erre következtethetünk abból is, hogy a hazai közélet szin­terein – hivatalokban, kulturált televíziók műsoraiban – hangnemváltozás történt, s egyre intenzívebben jelentkezik hétköznapjaikban az emberi jóság eredője.

„A szeretet az élet”

Őszintén sajnálom, hogy a több, mint 91 éves, Érd­ligeten élő író, költő Bíró András példás bölcseletről tanúskodó hírlapi tárcái mostanában az Érdi Újság hasábjaira szorultak, és nem országos napilap köz­li ezeket, mert tanulságuk minden emberi lényre kivetíthető, mint a következő gondolata az Odafigyelés című írásából: „Az odafigyelés motorja a mások gondjait is befogadó nyitottság, hajtóanyaga pedig a szeretet. Ezek az életünket meghatározó személyes emberi kincsek bennünk kell, hogy kifejlődjenek. A mások felé sugárzó gesztusainkat sem törvénnyel, sem rendelettel nem lehetséges életre hívni. Egy megoldás van csak, mások gondjaira odafigyelve – segíteni!” Örök tanulságul szolgál, akárcsak Móra Ferenc – a Kincskereső kisködmönt záró – egyszerű szavainak sora: „Kilopództam a többiek közül, és átosontam a temetőbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt utolsó munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedűszava közt: – A szeretet az élet.”

Móra Ferenccel kapcsolatosan – a rengeteg olvasmányélményemen túl – az jut eszembe, hogy 1990-ben, a LÉTkép magazin szépirodalmi rovatának szerkesztőjeként többségében klasszikus szerzők novelláit kínáltam az olvasóknak. Életem legjobban eső olvasói levelét Mötyő nénitől, Móra Ferenc unokájától kaptam: „Örömmel vettem, hogy több számukban közöltek apapától írásokat. Ebből világos előttem, hogy Ön is szereti, tiszteli, becsüli az én drága nagyapámat. Ezzel ismeretlenül is a szívembe lopta magát, akaratán kívül. Hiszen mindenkit szeretek, becsülök, akik őt szerették. És az ilyen emberek mentalitása biztosan hasonló az övéhez. Ő is – rövid élete folyamán – végig hű volt népéhez, nemzetéhez, véreihez, parasztjaihoz. Régebben minden újságot megkaptam, amiben apapa írása megjelent, de amióta az 50 év lejárt, nem kapok egyet sem.”

Móra Ferenc és a klasszikusok embersége korokon átsugárzik. Ezért lényeges az emberek számára könnyebben elérhető, megfizethető újságokban is közölni szépirodalmi alkotásokat, mert a józan emberi kultúrához nélkülözhetetlen üzenetet közvetíthet általuk a sajtó.

S hogy az írók nemcsak saját koruk olvasóit tudósítják, hanem gondolataik távolabbi érvényűek, arra példa a Zajosan derülnek című Móra-cikk, amit ugyan 1923-ban fogalmazott meg Szegeden, s az író halálának 60. évfordulója alkalmából, 1994 februárjában közölte a Kisalföld, de szerény meglátásom szerint ma sem érvénytelen. Ebből idézem: „Hát van még olyan bűn, amit egymás fejéhez nem vagdosunk, hát van még olyan ember, akit vagy az egyik időben, vagy a másikban, vagy az egyik oldalról, vagy a másikról hazaárulónak ne mondtak volna? Hát van még ebben az országban olyan tisztaság, amit le nem köptek, olyan szentség, amit szeméttel meg nem hajigáltak volna? […] A meghajszolt ártatlanok és becsületesek kaptak valami elégtételt, és a leleplezett hajszarendezők megszégyenültek, és eltűntek a közélet süllyesztőiben? Nem csak az ellentét, a visszavonás, a gyűlölködés lett nagyobb ezekkel a kölcsönös leleplezésekkel, amelyekbe az ország ma már beletompult és belefáradt. Hagyjon békét már a parlament is a múltnak, ha emlékeiből nem tudja visszahozni a régi ragyogást, a munka régi szeretetét és megbecsülését és a hajdani építés szellemét. Az a múlt, amelyikben mindenki a másiknak a szennyesét keresgéli, hogy a rothadás és bomlás amúgy is nagyon virulens csírái ki ne vesszenek valahogy, az a múlt nem kell. Előrenézzünk, ne hátra, hagyjuk elporladni azt a múltat, amely minduntalan visszaidézi, mindig elzavarja az egyetértés és együttérzés lehetőségét, amely a tömegek lelkében olthatatlanul ég – még a múltnak dacára és a jelen láttára is.”

Erről a bizonyos jövőt álmodó, mostani korszakunkról sokan és sokszor próbáltunk már megközelítően pontos képet formálni, ám valójában túl közel állunk a tükörhöz, hogy ez hiánytalanul sikerülhessen. Schubert Éva Kossuth-díjas színművésznő arról számolt be ezredfordulónk évében Bolgár Sándornak, a Sportfogadás munkatársának, hogy élete legnagyobb élménye 1956 nyarán, az Avignoni Fesztiválon történt részvétele utáni magyar forradalom volt. A Petőfi térről indult felvonulásban Tőkés Anna és Herskó János mellett ment. Amikor átértek a Kossuth hídon, ipari tanulók csatlakoztak hozzájuk, és karoltak beléjük. „Soha előtte és utána nem éreztem ennyire azt, hogy mi, magyarok, így összetartunk! Ez az élmény meghatározó erejű emléke életemnek. Nem számított a tudás, a rang, a korkülönbség, mindenki egyet akart: a szabadságvágy érzése hatotta át az embereket.”

A műveltség, a tehetség megbecsülése iránt tudakozódó kérdésre így válaszolt: „Széles körben sosem becsülték egyiket sem. Schubert sem gondolta, hogy halála után töpörtyűt árulnak majd a kottáin. Pedig alapfontosságú lenne az emberek számára a műveltség, hiszen boldogabbak lennének általa, nem tudnák őket olyan könnyen manipulálni és félrevezetni. Felismernék, hogy mit kell hitelesnek elfogadni, mennyit ér az, amit mondanak nekik. Következésképpen könnyebben megőriz­hetnék a becsületüket és a tisztességüket, nem gonoszodnának el annyira. Erősebb lenne az öntudatuk, tisztában lennének saját értékükkel.”

Valahogy úgy van ez, ahogy Szent Ágoston megfogalmazásából tudható: „A lelkiismeret békéjénél nagyobb boldogságot elgondolni sem lehet.” Hiszen – írja másutt – „a boldogság a megtalált igazság öröme”.

Nem ördöngösség. Magam, aki e sorokat jegyzem, egyedül az egyszerűsítést értettem meg elsőre matematikaórán a gimnáziumban. Egyéb tárgyakra vonatoztatható módon nem élhetnénk vele a Föld összes népességének közös érdekében?