A megrendelő Széplaky Gerdának és Gulyás Gábornak
A butaságról sohasem írtam
verset – ez nyilvánvalóan hiba.
Talán nem teremtődött meg köztem
s a tárgyam között az egészséges
distancia,
ami persze butaság volt. Vagy azt
tételezte, hogy ostoba vagyok.
Valami olyasmit, hogy valaki
folyton iázik, és azt képzeli,
szűzi dalok
buknak ki a szájából, miközben
körötte mindenki rajta nevet.
Rájöttem, akkor is lehetek bu
ta, ha nem veszítem el a humor
érzékemet,
bár a butaság nem feltétlenül
a nemesebb éca oldalága.
Nehéz észrevenni egyébként, mert
nincs színe, és kevés hozzá az em
ber szaglása,
és valójában nincsen is szaga.
Színtelen, szagtalan, anyagtalan.
Hozzákeverve azonban némely
gomolyhoz, penetráns lesz. Néha szív
alakja van,
s leginkább a szerelmesek bontják
ki szirmait, egymás meleg térdén.
Ilyenkor az ösztönökben tombol,
és a legritkább esetben elmé
leti kérdés
mibenléte. Ja, s megmutatkozik
sütkérezve fényes tudományos
futamokban, mint gyönyörű testű
nők strandokon. Ilyenkor igéző
en homályos.
Csöppet sem etikai forma, és
nem is a bölcsesség ellentéte
a léte. Nem szamarak a prio
ritása. Az ostobaságnak csak
szegről-végre
a rokona – és nem mása. Így-úgy,
de végső soron nagyon emberi!
Akaratlanul okozza a kárt.
Ugyanilyen akaratlan, ahogy
elrendezi,
amit bölcsessége híján művelt.
Miért épülnek rá hát rendszerek?
Benne van a kérdésben, és benne
a feleletben: mert ami embe
ri, nem lehet
más, csak az emberin építkező.
S az ember legesendőbb játéka
a butaság. Ez lepöccinthető,
mint gallérunkról az utált korpa,
férc vagy cérna,
de hosszú távon megkerülni nem
lehet. Butának tenni élvezet
magát annak, kit untat az elme.
Tagadjuk, bár szeretjük, ha néha
megvezetve
vagyunk, és leginkább magunk által.
A butaság gyógyszer, édes áldal,
vele szemben a bölcs megengedő.
Bármely fennhéjázó elme terhelt
butasággal
azonban, aki piedesztálra
kapaszkodik, és lenézi onnan
a balgák társadalmát. Csámcsognak
lenn, ő meg ott fent szépen, csöndben é
hen, méltón hal
