A Siófokon született, most fiatal tanár és Eötvös József után Tüskés Tibor monográfusa nem véletlenül fogott bele a balatonszántódi sínek mellett álló – 119a jelzésű – vasúti őrházból indult irodalomtörténész könyveinek újraolvasásába, s azt is elhiszem, hogy személyes ügye lett összegyűjteni a néhány esztendővel ezelőtt elhunyt példaképre vonatkozó irodalmat, életrajzi adatokat s a még azóta föl-fölbukkant emlékeket.
Bartusz-Dobosit predesztinálta is a föladatra a közös bölcsőhely, vagyis a Balaton déli partja, s az a rokon szellemiség, amely a dunántúli embereket óhatatlanul egybefűzi. S ez nem csupán valamiféle pannon legenda. Nem valami hamis és álderűs képzet. (Sajnos nem voltak kevesen, akik hamisan hangzó közhellyé koptatták a pannon derű képzetét. Ami viszont tény: az író tanár és monográfusa közelében füge érett a Mecsek lejtőin, s úgy érezhette, a dalmát Zrínyi-birtokok: Bakar, Kraljevica és Novi Vinodol felől érkező ádriai szellőkkel köszön be a tél utáni langy idő.)
A monográfiája megírásába Bartusz-Dobosi Tüskés 2009-ben bekövetkezett halála után kezdett. A baráttá lett tanítvány szeretete, a gazdag örökséghez jutott kötelességtudata egyszerre munkálhatott benne, amikor Tüskés pályaképének ívét megszerkesztette, életállomásait megörökítette. A családfát úgy ábrázolta, hogy annak egy-egy ága és levele már előrevetítse azt a képet, amilyennek az irodalomtörténészt, a jellemes főszerkesztőt láthatták a kortársak. Anyai ágon találta meg Tüskés a családnevét először, tehát egyik őse szerelemgyermeket szült. Veres Péter és Kormos István bölcsőjénél sem álltak az apák (Kormos a nagyanyjától örökölte családnevét). Érzékenységükön bizonyosan alakíthatott ez a kartotékadat, ám írói öntudatuk tán még izmosodott is valamennyit. Érdekfeszítő olvasmány, ahogy Bartusz-Dobosi az ősök utáni nyomozások krónikáját vezeti oldalról oldalra. A Tüskés nevű ősök a 18. században éltek, dolgoztak még Dávidházán (a mai Bajánsenye településen). Tüskés Tibor nagyon megörült az Őrségben található Tüske és Tüskés neveknek a sírköveken és a matrikulák oldalain. A Kerka mentében a házak kerítéseibe tüskés cserjék kapaszkodtak, könnyen elképzelhető, hogy a családnév etimológiája is e sövények mögött keresendő. S ami félig legenda, de félig akár a való is egyben: Tüskés Tibor ősei Zrínyi Miklós csáktornyai vára közelében vagy a hadvezér fészkében szolgáltak. Hogy a szolgálat mennyire pozitív jelentéshangulatú kifejezés, s nincs köze a szolgalelkűséghez vagy a monotonitáshoz, de egyenesen a kreativitással, a fegyelmezetten és pontosan végzett munkával ekvivalens, azt igazolja Tüskés egész életműve, valamennyi örömmel végzett munkája.
Tüskés Tibor a Balaton élményével együtt kapta a katolikus világképet sorsától-örökségétől. Bartusz-Dobosi e két, de nem kétféle ösztönzést szinkronban mutatja be könyve első száz oldalán. Ember és táj lelkülete ha valahol szimbiózisba kerülhet egymással, akkor itt azt a szerencsés harmóniát a Dunántúl okvetlen megadja. Miképpen a toscanai domborzat és flóra-fauna, valamint az ott élők temperamentuma is egymástól elválaszthatatlanul jellemezhető csak. Katolikus – nem a dogma szerint –, miképpen Egry balatoni festményein a kapások és a halászok az Evangélium szőlőmunkásaiként és apostolokként jelennek meg a tó káprázataiban és finom páráiban. Tüskés számára mind a keresztség, mind a kis zalai járás székhelyén történt bérmálkozás élete fontos pillanataként rögzült, melyek meghatározták a világhoz való viszonyát s azt is, melyek azok az eszmények, amelyekhez nem csupán ragaszkodni kell minden időben, ám amikért gyümölcsöt hozni az emberek közötti munkálkodással egyenesen kötelesség.
Bartusz-Dobosi gonddal követi végig Tüskés életszakaszait Nagykanizsától Budapestig, az egyetemi évek után Dombóvárig, majd Pécsig, a kanizsai katolikus gimnáziumban töltött évektől a tanári pályakezdéséig. Tüskés a piarista tanítók szellemiségét-lelkiségét vitte útravalóul magával a fővárosba. Egyik tanára – tán sorsszerű ez a véletlen is: akit legjobban szeretett – szintén Budapestre került: Juhász Miklós atya. Bartusz-Dobosi föltárja: e barátság segítette hozzá Tüskést, hogy a katolikus irodalom maradandó értékeivel megismerkedhessék, olyan művekkel, amelyek mértékül szolgálnak számára saját novellák írásához, vagy még később a konfliktushelyzetek feloldásához. Utóbbiakból volt elég, főképpen későbbi, főszerkesztői korszakában. A Rónay György által szerkesztett Vigilia köré csoportosult írók és költők morális elkötelezettsége, no meg alkotásaik esztétikai színvonala megmentette a vidékről a nagyvárosba került diákot attól, hogy elveszítse hitét, akár keresztény életformáját, ám nyitottságát s a jóba vetett bizalmát megőrizhesse ama „légritka” években. Szellemi igényességét titkolni sem tudta soha. Szerzett haragosokat, nem is kell mondani, még ellenségeket is bőven ezen egyik legértékesebb emberi tulajdonsága révén. Mesterei példáján látta, és saját bőrén tapasztalta, hogy másként nem tudna létezni vidéken született létére a nagyvárosban sem. A pécsiek közül, akik még emlékeztek Babitsra, a legtöbbet Martyn Ferenctől, Csorba Győzőtől és Várkonyi Nándortól tanulta. Tüskés Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjének első strófájára („Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt.”) játszott rá, ennek summázatát a monográfia a 125. oldalon közli: „Martyn Ferenc tanított meg képeket látni, Csorba Győzőtől versértést tanultam, Várkonyi Nándortól lapszerkesztést.”
A Janus Pannonius Gimnázium tanára, aki a feleségével és pöttöm kisfiával egy társbérletben él, s naponta készül magyaróráira, szakköreire, aki tanítványait koncertekre és kiállításokra viszi, bevezeti a filmesztétika és a szociográfia rejtelmeibe, hamarosan megbecsültebb rangot vív ki magának országosan, mint „végvári őrhelyén”. A Jelenkor főszerkesztője lesz, s a város hagyományait őrizve (a Sorsunk és a Dunántúl című periodikák legjobb örökségét is fölvállalva) modern orgánumot hoz létre munkatársaival. Nem egy nemzetközi tekintélynek örvendő írónk-költőnk Pécset javasolta hazánk irodalmi fővárosának. S az ilyen – csak félig tréfás – laudációnak mindig valós alapja van. Ezúttal a folyóirat minősége ez a fundamentum, amely az ország nyugati felében egyedüliként állt a fővárosi irodalmi lapok mellett. A kultúrpolitika úgy látta: szemben. (Tüskés hitvallása Niels Bohr szentenciájával testvér: „az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást”.)
Bartusz-Dobosi szerint Tüskés életének ez a legfényesebb és szellemi értelemben legtömörebb pályaszakasza. A hatalom fél évtizedet adott legintenzívebb működésére. Minden évtizede termékeny, hasznos-szép, ám minden további folyóirat-szerkesztői ambíciója vagy bizonyítási vágya „a Jelenkor körüli egykori bonyodalmak [ismerete] nélkül értelmezhetetlen”. Középiskolai katedrájához tért vissza, igaz, élő klasszikussal való rendhagyó magyarórákat, író-olvasó találkozókat köszönhetnek a helyiek Tüskés tanár úr baráti kapcsolatainak. Fodor András, Mándy Iván, Takáts Gyula, Bertók László, Bertha Bulcsu és Lázár Ervin nem is tekintette magát pécsi vendégnek, otthonosan válaszolt a fiatalok kérdéseire, vonatkozhattak azok személyes életükre, pécsi kötődésükre vagy írói műhelytitkaikra.
Bámulatos és példaadó, hogy a műveltségében gyarapodó vidéki értelmiségi a hatvanas évekre európai látómezővel rendelkező polgárrá válik, tán még világpolgárrá is, miközben egy pillanatra sem kellett megtagadnia szeretett népi íróinak munkásságát, lelkületét: Kodolányiét, Veres Péterét. Veres Péterrel utazta körbe a Balatont, s legföljebb akkor engedett meg magának egy megértő mosolyt, amikor Péter bácsi a vadgesztenye-fasort szapulta Keszthely határában, hogy minek ide ez a sok haszontalan fa?! Még a termését sem lehet megenni. Tüskés is vallotta, hogy a szépnek és a hasznosnak együtt kell járnia, ám ő megengedőbb volt a vadgesztenyékkel szemben, hálás volt enyhet adó lombjukért, amik alatt a hajdani grófok a tóig kocsikázhattak. Kényes ízléssel való konok ragaszkodása az értékekhez nem csupán bajt hozott a fejére. Bár azt is, és nem kicsit. Ám nem kizárólagosan frusztrált és sebzett személyiség lett, hanem – miképpen Bartusz-Dobosi kimutatja – a munkába, jelentős alkotásokba örömmel belefeledkező írástudó. Még élete derekán visszaadták neki az országos ügyek intézői azt a teret, amit egy vidéki város vezetői, persze szintén felsőbb parancsra, elvettek tőle. Sőt! Több és nagyobb lehetőséget kaphatott azzal, hogy a szakma s a szakmát felügyelő felső vonalak engedélyezték vagy fölkérték a monográfiák megírására. Nem csupán az igen jelentős írói-költői életműveket kutathatta, elemezhette mesterien, így értékelve és népszerűsítve a remekműveket, ám mindenképpen egyfajta egzisztenciális biztonsághoz jutott. Ne feledjük, az elhárítás 1989-ig figyelte, ám széles nyilvánosságot kapott munkái jobb védelmet szolgáltattak néki, mintha szívére Bibliát tesz a lövések ellenében. (Illyés Gyula verssorait hányszor elmormolhatta: „Karolom könyvem kebelemre / nevetve nézek ellenemre…”)
Bartusz-Dobosi Tüskés-monográfiája hatalmas tényanyagot ölel fel, mind a Tüskés-biográfiából, mind a kortörténeti háttéranyagból, ám szó szerint élvezetes életrajzi regényként is olvasható. Még az iménti értelmezés lehetőségét is megadta. A szerző minden fontos helyzetet kimerevített és kinagyított, ám jó érzékkel torpant meg ott, ahol irodalomtörténész tisztje véget ér: „Nem érzem, hogy ebben a vitában állást foglaljak [Bertha Bulcsu neheztelt Tüskésre, mivel Szederkényi Ervin halála után Tüskés nem igényelte s nem is vette vissza a Jelenkor főszerkesztői székét], csak a tényekre szeretnék szorítkozni, ám megjegyzem, hogy az emlékezés egyetlen adata mögött a valóságnak olyan szövevényes, összetett, továbbírható és eleven képe húzódik meg, amelynek felgöngyölítése ilyen időtávlatból már cseppet sem könnyű.”
Tényeket, adatokat közöl a monográfia, amelyek rendbe állítva beszédesebbek az ítélkezésnél. Mintha Tüskés „önéletrajziságához” méltón regényfejezetekre tagolódna a könyv az idézett tisztelgő költemények által is. (Tüskéshez verset írt Nagy Gáspár, Fodor András, Pál József, Pákolitz István, Takáts Gyula, Nagy Anna és Videcz Ferenc.)
A nyolcvanas években a Tüskés által írott monográfiák kikerülhetetlen fejezetét alkotják irodalomtörténetünknek, s nem kizárólag műfajuk, de egyszerre tudományos és szépirodalmi értékük miatt. Jól érzékelteti ezt a Tüskés-monográfia utolsó száz oldala. A szerző több kortárs leveléből, reagálásából idéz, s arra a tényre figyelmeztet, hogy a pécsi tanár olyan verselemzést készített (talán még az óravázlatai is megvannak a Petőfi Irodalmi Múzeumra hagyott életmű-kéziratban) először tanítványai, majd magyartanár kollégái és az olvasók szélesebb köre számára Pilinszky Négysoros című költeményéről, amely ablakot nyitott a művek teljesebb értésére és befogadására. (A Versről versre című könyve 1976-ban tanárnak és diáknak egyaránt a reveláció erejével hatott.) A múlttal sikeresebben szállt szembe, mint a jövővel. Tisztelte, beépítette a hagyományt szellemi világába, mint Csorba Győző házába a régi pécsi romfalat. Tüskés olyan, úgynevezett első monográfiákat írt meg, amelyeket előtte senki nem csinált még meg. Zrínyiről és Kodolányiról a hetvenes évek első felében írt, ám Nagy Lászlóról, Illyés Gyuláról, Pilinszkyről, Csorba Győzőről és Rónay Györgyről 1988-ig sorakoztak e kötetei, sokak számára alapművekként.
Bartusz-Dobosi nem mond személyes ítéletet a Tüskés-művek esetleges hiátusait számon kérő hangokról, de még ezek esetében is gyakorta kimutatja, hogy a bírálatok hol tartalmaznak burkolt dicséretet. (A legobjektívebb akkor marad, ha csak katalogizálja a véleményeket, mert az áll össze belőlük úgy is, hogy a tüskési módszert és az egész életművet jottányit sem kell védelmezni, nem hogy mentegetni. A mai napig kikezdhetetlen. Akiről éppen írt, azzal az íróval – túl az empátián – gyakorta azonosult is. Kodolányi János tépelődései olyannyira személyes élményeivé váltak, mintha csak médiumává lett volna a regényírónak. Rába György költő emígy köszönte meg Tüskés Pilinszky-könyvét: „írója érintett lélekkel írta”.)
Bartusz-Dobosi hetven doboznyi levelet számolt meg, amit Tüskés megőrzött. A monográfia szerzője szerint az utolsó esztendőkben – meglehet, szerencsésebb volna évtizedről vagy két évtizedről beszélnünk – az esszéíró és szociográfus tanárember életkedvét szegték az irodalmi élet visszásságai, a munkakapcsolatok általános romlása s magánéletének válságai. Pedig húsz esztendő alatt harminc könyve jelent még meg, valamint kezdetben a Pannónia Könyvek sorozatának darabjai sem láthattak volna napvilágot, amelyek a továbbiakban is mércét jelentettek a kiadó tervei számára. Tüskés elmagányosodott. Vidéken élt, s bizonyította, „a 20. században is lehet vidéken országos jelentőségű életművet alkotni”.
Végül egy kis telekre húzott házacskában, a Szamócásban találta meg, római kifejezéssel élve, tuszkulánumát, keresztény kifejezéssel élve – mint Németh László Tihanyban – a maga certosáját.
Utolsó olvasmánya Németh László Széchenyi-drámája volt. Ott feküdt asztalán. Egész életére nézve érvényes és szép jelképnek tartom. Tüskés ugyanazt vallotta, mint a gróf, hogy ne szájjal, de vállal legyünk hazafiak: „A hazaszeretet nem melldöngető érzés. Nem magyarnóta-éneklés. Nem virtuskodás. Hanem vállalás és cselekvés.”
Szimbolikus, de már szomorú az utolsó hírek közül a végtisztességről szóló. Tüskés Nagykanizsát, az ottani temetőt jelölte meg végakaratában: ott szeretne nyugodni. Kérését az itt maradók felerészben teljesítették. Így hamvai nem csupán a családi sírban pihennek Kanizsán, hanem Pécsett is. A régi barátnak, Mészöly Miklósnak a hazában és a nagyvilágban több helyen buríttatott a hamva.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
