×

Veszedelmekről álmodom

I/1. rész

Ferenczes István

2014 // 07-08
Október van.

Reggel hóharmat.


Délelőtt ökörnyálfátyolos félhomály.


Délben pazarló napsütés.


Csíkban ilyenkor hull el végképp a virág, iramlik elmúlás felé az élet.


Hirtelen vált színt a táj, mintha nem evilági elmeháborodott játszana, valami eszeveszett, perverz orgiában kavarognak a dombok, a hegyek, az egek az elmúlt tündérkertet sóvárgó színei. Ahány órája, perce, szaka van a napnak, annyi ámulat, annyi mellbevágó árnyalat. Bele lehet őszülni ezekbe a pánikszerű metamorfózisokba. Menekülni kellene a gólyák, fecskék, az énekes­madarak után, hogy teljessé váljon az árulás és a gyávaság.


A pálfalvi temetőből tökéletes a rálátás Csíksomlyóra, amely már-már giccsesen gyönyörű. A kegytemplom két tornya mögött a szent hegy két kúpja, a Kis- és a Nagysomlyó a legpompázatosabban mutatja föl ennek a dühöngő, makrancos ősznek a színeváltozásait. Mintha fejszével metszették volna, olyan vaskosak, olyan egyszeriek, már-már gorombák ennek a csíki évszaknak az arcai. A bükkösök bölényvörös foltjai ámulatnyi idő alatt szederjesednek a lilák százféle árnyalataiba, miközben a nyírfák Habsburg-sárga foltjai mélán iramlanak a narancsos okkeron át a pasztellbarna mélabúba. A fenyvesek ilyenkor játsszák el végképp tavaszi örökzöldjeiket. A lucfenyők besötétednek a lombhullató vörösfenyők krémszín irigységei mögött, az erdők rojtos szélein s a hegytetők magasában hiába suhognak koptatottfarmer-kékbe rongyolódva a pínuszok, sötétbe szürkülőn, szinte gyászosan az egek is azt mondják: ez az évszak már nem az ifjúságról szól.


Október van. Ezt édesanyám mondja, s neki nem lehet, nem tudok nemet mondani.


Ki kell menni a temetőkbe, és rendbe tenni a sírokat.



Jaj, csak az édesapám sírját ne kellene felásni!


Csak ne kellene a mellkasára, oldalbordáira taposni. Csak ne kellene az ásót beledöfni, taposni valahol a sípcsontjai környékén a fekete földben. Csak ne kellene kapával szétmorzsolni a sivár, kérges, összetöpörödött földet valahol az ágyéka tájékán. Csak ne kellene csákánnyal odasújtani a koponyájából kinőtt csillagfürtbokrok tövére. Csak ne kellene porhanyóssá rüszülni, vas­gereblyével végighorzsolni a hátgerince fölötti földet.


Csak ne kellene rátaposni… Rá sem szabadna lépni arra a két négyzetméternyi földdarabra. Még lábujjhegyen sem. Madárrá kéne válni, a sír fölött lebegve, valahogyan morzsánként hordani oda a földet, virágot, fenyőágat. Még a tenyerünkre rátámaszkodva, nekitérdelve, körbekerülve, oldalai felől utászásóval piszkálva sem szabadna hozzáérni, vagy a plántáló fával beleszúrni, mintha szívbe… Tudom, az őszi árvácskáknak így kell fészket keríteni, hogy aztán az egészre valahonnan a kenderáztató tavak környékéről a legfeketébb földet hordhassuk rá, ránctalanra simíthassuk önpusztítás árán is ezt a hazányi földdarabot – homlokom a travertin kereszt hűvösére hajtom, mert remeg a kezem a szerszámok nyelén, reszket a lábam is, amikor az ásóra lépek…


De hát anyám kérte. Hát ások, csorog rólam hideg veríték, hátamon lucsok az ing, kiüt rajta a só, jön, hogy bedobjam a szerszámokat a temetőszéli csipkebokrokba, hátha ijesztő lángokra lobbannának, Isten pofonjait küldve felém, jó ürügyet a menekülésre. Mert amikor szülője sírján ássa a földet a fiú, apagyilkosnak érzi magát, minden ásónyomán felszisszennek föld alól a halottai.


Szólj már rám, jajdulj föl! Édesapám!



A kilencvenes évek közepén egy ideig szabadúszóként próbáltam sehogyan sem boldogulni. Időm volt, édesanyám várta, hogy menjek, menjünk a temetőkbe. Temetőket mondok, mert nem csak a pálfalvi temetőben vannak halottaink. A mezőben lévő anyatemplomunk cintermében nyugszik Gál János ’48-as honvédszázados, de ott nyugszanak valahol a Salamon ük- és szépapák, szépanyák is, hisz az 1700-as évek végéig, az 1800-as évek elejéig oda temetkeztek az egyházmegye mindkét falujából, Pálfalváról és Delnéről is. De legalább szét kellene nézni a csobotfalvi, a csíksomlyói temetőben is, hisz ott alusszák örök álmukat a csomortáni Szőcsök, Gáll Dezsőné, született Szőcs Veronka szülei, anyámnak a nagy-, nekem a dédszüleim. Mehetnénk tovább is, át Csíkmindszentre, hisz valamikor 1873-ban onnan hozta feleségül Silló Lázár és Cziriel Júlia Róza nevű leányát Salamon Alajos dédapa. Mindszentről a dombokon át csak egy futamodás Csíkszentkirály, ott nyugszanak kicsi nagymamám szülei, Balló István és a Csíkszentimréről odaszármazott László Erzsébet. Tudom, a sírjuk ott van a temetői kápolna alatt; amikor László Palit, a gengszterváltozás utáni első csíkszeredai polgármestert temettük, akkor még megnéztem. Le kellene szaladni Tusnádfürdőre is, mondja édesanyám, vigyünk bár egy csokor virágot nagynénje, a néhai delnei jegyző, csernátoni Rákosi Mór és felesége, született Gáll Erzsébeték sírjára. Ott nem kell ásni, mert betonlappal be van borítva a sír. Októberben lehetne még tovább járni a temetőket, de itt, mifelénk is általános, hogy a családi emlékezet legjobb esetben is csupán két nemzedékig nevezhető élőnek. Maradjunk tehát a pálfalvi temetőben, mert itt is van bőven ásnivaló.


Édesapám sírja van legelöl, a templom szentélye mögött, de most messzire elkerülöm szerszámaimmal, halasztom a halaszthatatlant. Kimegyek a legkülső sírig, László nagyapámékig, az egykori, villámok által lerombolt kápolna környékére. Ferencz István és Salamon Róza, nagyapám örökbefogadói – vagy ahogyan mifelénk mondják –, bitang dédszüleim vasöntvény keresztje mögött ott a műkőből készített, kelet–nyugat tájolású síremlék (a pálfalvi temetőben minden sírnak ez a tájolása), amelyet szerzetes nagybátyám halála után, az akkori csíksomlyói gvárdian, Szécsy János atya segítsével állítottunk, aki a teológián évfolyamtársa volt Andráskának. Nagybátyám édesapám után egy hónappal, márciusban halt meg, ugyancsak váratlanul. Az üveg alatti fehér márványlapokon, bár szétfolyt rajtuk a rozsda, még elég jól lehet olvasni a szöveget:



Papot adtak az Úrnak
SALAMON F. LÁSZLÓ
1883–1949
BALLÓ JULIANNA
1881–1969

Itt nyugszik
Frt. SALAMON ANDRÁS-
BENIGNUSZ
ferences pap
1920–1967



Nincs itt sok tennivaló, csupán fel kell kapálni s elgereblyézni a kenderáztatók környékéről idehordott szép fekete földet. Az áttelelő babakrizantém-bokrok már bontják rózsaszín szirmaikat. Majd halottak napja előtt fenyőgallyakkal körbekerítjük a hantot, és kész.


További halasztás végett átmegyek Salamon dédapámék s az unokák sírjához. Hát itt a packonaorgona-dzsungeltől szinte semmi se látszik. Neki a fejszét és csákányt! Miután a nagyját kiirtom, megszusszanni leülök a derékig földbe süppedt, megdőlt andezit sírkereszt tövébe. Valahogyan ki kellene egyenesíteni, fennebb emelni, mert a bezúzmósodás miatt már alig olvasható a felirat. Valahogy kitapogatom a betűket: „Itt nyugszik SALAMON ALAJOS. Élt 59 évet. Szül. 1844. †1903”, és… Tovább nem tudom betűzni, mert a többi már a föld alatt van. Pedig valahogyan meg kellene tudjam, hogy mikor temették el Silló Róza dédanyámat. Azt tudom, hogy 1853-ban született Csíkmindszenten, a többi néma csönd. Meg aztán szégyen is, hogy ilyen elhanyagolt ez a sír. És tovább odázhatom apám sírjának rendezését. Ha nekiállok kiásni Alajos dédapám sírkövét, ma már nem kell az apám sírjához menni.


Nekiálltam. Ástam, ástam, már félméternyi mélyre értem, de a kereszt nem mozdul, ha hatalmasnak nem is, de méretesnek mondható kőcsutakkal van egybenőve. Itt még ásni kell, és egészen biztos, hogy a kezem ügyében lévő szerszámokkal nem sokra megyek. Ide fahúzó csákány, capina kell, s legalább két emelőkaró, s valaki, aki segítsen. És legalább egy negyed köbméter beton, hogy majd egyenesre szigorodjon. Szinte esteledik, mire hazaérek. Mit végeztél, kérdi édesanyám. Mondom. Jaj, annak nem kellett volna egyedül nekifognod. Kellett volna, nem kellett volna, de nekifogtam, s valahogy meglesz. Másnap tovább ástam. Estefelére végre megmozdult. Harmadnap kitaszítottam két talicskányi betonkavicsot, fél zsák cementet. Emelő­karók­kal addig ügyeskedtem, amíg a sírkő faragott részét harminc centiméternyivel sikerült a föld színe fölé emelni és egyenesre kitámasztani. A betonozás már üdülésnek számított. Ekként tudam meg, hogy Silló Róza dédanyám 1906-ban tért meg teremtőjéhez. Az egyházmegyei anyakönyv szerint 1844-ben Salamon Aloisus-Martinus névre keresztelt dédnagyapám megérte tőlem ezt a fáradságot.



Nem sok jót érhetett ő az életben. Az apja, Salamon Albert (harmadik) neve mellett még ott állt a „gyalogrendbeli” társadalmi státust is jelző megjegyzés, az ő neve mellől az ilyesmi elmaradt. Vagyont sokat nem örökölhetett a gyalogrendbéli apától, akinek Csobot Rózával kötött házasságából hat gyermek született. Két leány, Juliska 1842-ben és Róza (ő lesz majd Ferencz Istvánné), a legkisebb, 1847-ben látott napvilágot. És volt még négy-öt fiú: Andreas (1836), Josephus (1839), aki bizonyára csecsemőként meghal, mert 1842-ben újabb Josephust keresztelnek. Aloisius-Martinusnak ugyan az öss marad, de a négyfelé osztott kinti birtokkal messzire menni nem lehetett. Ez a birtok a kiegyezés utáni arányosításkor sem nőhetett nagyon, hisz ennek értelmében a bentvalónak nem tudom a hányszorosát, talán négy-ötszörösét szakították ki az addigi közös, szabad székely vagyonból. A szorzó nagysága az akkorra már nem csak szép emléknek maradt rendi osztályhelyzettől függött. Másként szoroztak a primoroknak, a lófőknek, a gyalogrendbélieknek. A zselléreknek s a többi szegényeknek maradt a közös, amiből majd a 19. század végén létrehozzák a közbirtokosságokat. Az egész ügyről a legpontosabb igazságot Bözödi Györgynél olvasom:


„A kiegyezés korával az ezeréves hagyományok és intézmények máról holnapra megsemmisültek. Véget ért a székely joggyakorlat és közigazgatás, a székeket vármegyékké alakították, a katonáskodás, az adófizetés az állam egységes törvényei után igazodott. Legmélyebb változást mégis az hozott, hogy az 1871-i arányosítási törvény alapján megkezdték a székely közbirto­kok, közös erdők, havasok és legelők felosztását, illetve magántulajdonná való átalakítását. Ezzel az egykori földközösség és nemzetiségi szervezet utolsó nyoma is eltűnt. A közbirtok felosztásánál a részesedés aránykulcsának megállapítása helytelenül történt, és felmérhetetlen veszteségeket okozott az alsóbb néprétegeknek. A részesedés hányadát a közös birtokosok már meglévő és magántulajdonát képező belső és külső birtokok arányában állapították meg. A székely közföldek ősi törvénye szerint azonban a részesedés a község minden lakóját egyenlő arányban illette volna meg, mert a köz­vagyon a személy járuléka volt, és nem a magánvagyoné. A közös erdőket és legelőket mindenki szabadon használhatta a múltban. Most a birtoktalan szegényebb népréteget illető közös földet magántulajdonul kapták meg a gazdagabbak, akiknek előzőleg már nagyobb magánbirtokuk volt. Ilyen olcsón senki sem szerzett földet a 19. században, még afrikai gyarmatosítással sem. A magánbirtok alapján történt »arányosítással« főleg az egykori adományosok és betelepültek jártak jól, a székely köznép rovására. A fejedelmek egykori telek- és birtokadományozásainak áldása nem apadt ki, most több évszázad múlva hallatlan bőséggel kezdett csörgedezni. A földesurak, akiknek 15-20 község határában van magánbirtoka, most ugyanennyi községben szakíthatnak ki a nép birtokából óriási területeket, magántulajdonul, olyan községekben, ahol soha nem is laktak, csak ott lévő birtokaik jövedelmét élvezték. Maguk az adományozó fejedelmek sem gondolhattak arra annak idején, hogy az adománylevélben megnevezett birtokon kívül még egyebet is adnak. Az újabb betelepülők és földvásárlók pedig azokhoz a hold földekhez, amelyeket pár koronáért vettek meg az itthoni nyomorúságban elszegényedett családoktól, most ingyen kaptak még vagy kétszer annyi birtokot. Mert a nép nem sejthette előre, hogy amikor végszükségben egy-egy hold földjét eladta, elveszítette vele az akkor még közösségben lévő erdőit és legelőit is.”


Salamon Alajos-Márton sokra nem mehetett, ha a gyermekei közül egy sem maradt, maradhatott mellette. Szegény Silló Róza! Ő sem volt hosszú életű. Életének 53 éve alatt talán soha nem ringott üresen a bölcső. Szült, temetett. Szült, temetett. Szült, temetett. Húszéves, amikor Pálfalva 30. szám alatt 1873-ban megszüli Ádámot, aki obit 23 juli. Egy év múlva Regina jön a világra, ő megmarad. Két év múlva, 1876-ban első Ladislaus születik, obit 25 november. 1878-ban második Ádám-István jön a világra, leszen a legnagyobb fiú. Az 1881-ben született Julianna nem éri meg első születésnapját sem. Rövid szünet után, 1883-ban Laci nagyapám bömböl a bölcsőben. Szaporodik a székely, mert 1886-ban Silló Róza ikreket szül, Máriát és Juliannát, csak az egyik, Juliska éli túl az eseményt. 1888-ban Catharinának örvendeznek. Hogy ővele mi lett, nem tudtam a nyomára járni. Öt gyermek elég is lenne, talán ezért jön ötévnyi szünet, de 1893-ban megint gólya száll a házra: ismét ikrek (masculus gemini) születnek halva, nevet sem adhatnak nekik. 1895-ben tizenharmadikként megszületik Árpád; a szám szerencsét hoz, mert ezzel véget érnek Silló Róza gyermekágyai…


Salamon Alajos és Silló Róza megmaradt gyermekei közül a nagyobbak kivándorolnak. Juliska Bukarestbe megy szolgálni, ott marad élete végéig. A legnagyobb fiú, Ádám-István pedig, azt hiszem, ő azon a szépiabarna fényképen a brăilai rokon. Nem én vagyok tehát az első István a Salamon családban. Ó, merre lehettek, a világ mely tájékán, drága, szép Solomon nevezetű román unokatestvéreim!? („Húsz év alatt – írja Bözödi –, 1880-tól 1900-ig 55 000 székely vándorolt ki Romániába, akik közül 51 856 végleg kint maradt, szétszóródott, mint a homok, és lassan beszívódott az idegen talajba… de ki tudná felmérni azoknak a számát, akik útlevél nélkül szöktek át a hegyeken…”) Salamon Ádám-Istvánt és Salamon Juliskát nagyon megbecsülhették román munkaadóik, mert 1900-ban, a vámháború kitörése után, amikor Románia lezárta az utat a bevándorlás előtt, és kitoloncolta a székelyek egy részét, nekik nem kellett hazajönni.



Alajos dédnagyapa kisebb gyermekei közül Árpád Szeredába költözik, munkás lesz. Reginát Csíkszentmihályra viszik, ide megy férjhez egy Kósa nevezetű legényhez. Ott marad polozsnaknak a kisebb, a drágalátos Laci, az utolsó szalmaszál, akit Silló Róza öreg napjaira gyámolának vélhet, de a szükség törvényt bont, Lacit végül örökbe adják a nagynéninek, Ferencz Istvánnénak. Miután Alajos és Róza kihalnak, kiszállnak az életből, az utódok el is adják a 178. szám alatti portát Gáll András Dezső nevű fiának, valószínűleg Silló Róza 1906-os halála után. Így leszünk Gál nagyapámmal 1949-ben szomszédok, miután apám a faluból elköltöző Sutriktól, Salamon Ágoston utódaitól megvásárolja az 1836-ban épült házat. Hát arra a házra kellett volna nekem vigyázni, ugye, édesapám? És a csűrre, meg a mellé ragasztott szekérszínre, Sutri Bálint egykori lakatosműhelyére, ahol a harmincas években a szenzációs vasmunkás halomra hamisította az egyik arcán Károly román király portréját, a másikon Nagy-Románia címerét viselő vas százlejeseket. Soha nem bukik le, ha egyszer Szeredában valami nagyobb értékű árut nem a hamisított százlejesekkel fizetett volna ki. Talán ezért is költöztek el a faluból, mert Pálfalván hetediziglen is emlegették volna röhögve a Sutrik pénzhamisítását. Csesszem. Azért jó lett volna, ha megmarad az a műhely…



– A Gál-sírokkal is törődhetnél – jegyzi meg anyám. – Holnaptól velük törődöm – válaszolom a tojásrántotta vacsora fölött. – A Sutrikét es feláshatnád. – Jó. Azt is felássuk, hisz olyan szabad vagyok…



Valahányszor szóba kerülnek a Gálok, mindig Kós Károly kisregénye jut az eszembe. Olyan szépen írja le, jellemzi őket: „A mi völgyünk ez, sok száz esztendők óta a miénk: Gáloké, Ijjasoké, Balláké. Öreg udvarházakban élünk itt, akik itt régen élünk; terebélyes, nagy zsendelyfedelek alatt, faragott tölgyfaoszlopos tornácú házakban, és a fekete zsendelyfedeleket furcsán írta teli a zöld moha és a fakó zuzmó… Vén hajlékok között legöregebb, komoly házak közt legkomolyabb a Gálok portája, aki ott fent a Talharu lábánál olyan egyedül való magában áll, mint ahogy a Gálok is mindig egy cseppet különvaló, magános fajta. Mert ha egy atyafiság is Pojána, de a Gálok mégis előbbre valók voltak mindig. Legalább fél fejjel magasabbak, legalább egy lépéssel feljebb valók, legalább egy ökölcsapással többet sújtók, egy kurta szóval kevesebbet beszélők, mint a többiek… És ott a porta mögött, az ösvény mellett áll ma is a kereszt, a fekete, rovátkolt fájú Gál-kereszt.”


Akár a pálfalvi Gálokról is írhatta volna Kós. Csak a helyneveket kellett volna kicserélni, a porta helyett a delnei Gegő-csorgóval szemközti Gál-kertet, a kereszt helyéül pedig Borsóföldet írni.


Most azonban egyelőre maradjunk a pálfalvi temetőben pihenő Gáloknál.


Itt az elhunytak nevén, születési és elhalálozási dátumaikon kívül legfennebb csak annyit írnak a síremlékekre, hogy béke poraikra, olykor azt is, hogy ki vagy kik állították. Erdély más vidékein divatos sírverseknek itt nincs, nem volt divatja. Egyetlen síron van csupán vers formájú szöveg:


Itt nyugszik
a munka, egy nagy
család attya
GÁL ANDRÁS
az erős
az igazságban hős.
Gyorsan jött halála
biztosan találta
egy rövid év alatt
csak emléke maradt

Légy ott fönt az égben
áldd istent szüntelen
mi is veled leszünk
vég nélkül örökön


A nagy családot értem, a munkát és az igazságot is, ilyen fajták voltak, de miért volt hős, hiszen ezt bárki nagycsaládosról elmondhatták volna a faluban. Gál András pedig oly korban élt, 1856–1912 között, amikor háborúba sem nagyon vihették, a hajdani határőrség helyét átvette a Monarchia sorkatonasága, két-három évet szolgálhatott vagy a közös, vagy a honvédseregben a kiegyezés táján. Talán az arányosítási, a közbirtokossági harcokban, hercehurcákban lehetett erős, igazságos és hős, amiből a 19. század végén bőven kijutott a székelységnek. Gál Dezső nagyapámat még az 1940-es években is megtorkászták közbirtokossági ügyekből kifolyólag, hiszen a két párt kezdettől fogva létezett, s létezik még ma is. Gál Andrásnak nyolc gyermeket (ennyi nőtt fel, volt egy-kettő csecsemőkorban elholt is) felnőtté nevelni nem volt egyszerű, kellett hozzá némi hősiesség, de boldogság is adatott, hiszen a szeme előtt gyarapodtak, lettek valakik a legények, s gyönyörű hajadonok a lányok, mint amilyenek mindig voltak a Gál leányok. Hősiességét még valamiféle fájdalom, mondjuk, az elveszítésük miatti bánat sem hatalmasíthatta oly erősen, hiszen 1912-es hirtelen halálakor nagyjából még egyben volt a család, koporsója körül szálgyertyaként ott álltak gyermekei. Bár a szép Angéla halála megviselhette. A gyermekek elvesztése miatti fájdalom és bánat kizárólag szinte dédnagyanyámé, Csiszer Veronikáé marad.



Nem tudom megmagyarázni, átlátni sem édesanyám már-már szinte emberfeletti, akár állatinak is mondható rettegését az ítéletidőtől. Ilyenkor becsukott ajtót, ablakot, gyertyát gyújtott, minden villámlás, fehér istennyila mintha a gerincén futott volna le. Azt hiszem, ha nem lettek volna körötte a gyermekek, unokák, valahová a pincébe vagy a szekrény sötétjébe menekült volna be a világvége elől, amely itt, Csíkban a bezárt terek miatt hatványozottabban dorbézol a halandók idegein. A hatalmas robbanásokra, a mennydörgős mennykövekre bemenekült a takaró alá, s maga mellé menekítette gyermekeit, unokáit, ahol a csergék jótékony homályában zsongtak a zsolozsmák, a lurkókat sokszor elálmosító imák. A nagyidő csendesedésével párhuzamosan az imák mesékbe, történetekbe olvadtak. Emlékezetem szerint ezek a történetek az idők öregedésével párhuzamosan összekeveredtek, a jelen a múlttal összevegyült, sohasem lehetett tudni, hogy most az ő gyermekkori, ítéletidő kori, Csiszer Veronika ágyában támadt pánikok elevenednek meg a litániás monológokban, vagy a mostani, özvegykori rettegései. Mert Csiszer Veronika dédanyám éppoly katartikusan élte meg az ítéletidőket, mint édesanyám, ő is a takaró alá menekült, ott reszkettek mellette unokái, talán legjobban édesanyám, aki a legtöbbet időzött, segédkezett az egyedül maradt öregasszony mellett. Bizonyára ekkor nevelődött bele a rettegés az erős időtől. Valószínű, hogy ezek alatt, a félhomályban hallott zsolozsmákkal vegyült történetekből ismerte az igazságos, hős Gál András családjának történetét, pusztulását a fele családnak… Angéla a legszebb leány volt a környéken, a koporsóba menyasszonyi ruhában ravatalozták fel, a legények is sírtak – hallom, amint meséli az unokáknak –, halovány orcájára egy kicsi gyönge pirosat festettek, mirtuszkoszorúval körbekerítve olyan volt, mint egy angyal… harminc cigány húzta a sírja mellett: „Temető kapuja, sarkig ki van nyitva…” Hogy van tovább? „Arra járnak a csíkpálfalvi lányok, s hej, rólam szedik a virágot…” Úgy meséli, mintha személyesen is részt vett volna nagynénje, Gál Angéla temetésén, holott az 1880-ban született, tüdőgyulladásban elhunyt legszebb leány az ő 1920-as születésénél jóval előbb költözött a másvilágra, mint ahogyan a legnagyobb leány, az 1876-ban született Zsuzsánna is, akit ugyancsak menyasszonynak öltöztetve temetnek el. (Ő olyan volt, mint Jolán – mondja édesanyám, egyúttal nagynénénkre is emlékeztetve, mintha csak most látta volna). Az 1882-ben született Gál Mihályt nem Pálfalván temetik, hanem valahol Galíciában, talán Doberdónál kerül tömegsírba. Megteszik, amit meg kell tenni a hazáért a Gálok is, Gál Mihály neve ott áll a falu közepén a hősi halottak emlékművén. A legnagyobb fiú, az 1878-ban született Domokos, akiből Gál dédapa büszkeségére tanító lett, szintén korán, legényként, tüdővészben hal el. Talán ő a sírfelirat szerzője. A sokból négy gyermek maradt, vált felnőtté, alapított családot: Gál Dezső nagyapám és a legkisebbik, András, ő maradt az össben, Teréz néni Szeredába ment férjhez, Erzsi nénit pedig az akkori delnei jegyző, a felsőcsernátoni Rákosy Mór veszi feleségül, akiket a győ­ze­delmes szocializmus beköszöntekor a tusnádfürdői Gál-villából mint osztály­idegeneket úgy kiebrudálnak egy dohos pincelakásba, hogy abba roncsolódnak bele. Móric bácsi tiszafából faragott őzikékkel, szarvasokkal, gyopáros üdülői emléktárgyak faragásával kereste a hajdani polgári életet felváltó, szűkösen szerény, kicsi életük kenyerét.


– Az igazi hős Gál János volt – derült égből a villám, szólal meg egyszer, Gál András hősiességét firtató kérdéseim kései utóhullámaként édesanyám. – Az ki volt? – Gál Andrásnak a nagybátyja. Nagy negyvennyolcas. A sírja ott van a Szent János-templom cintermében egy kőrisfa alatt…


– Akkor ennek utána kell járni – mondom magamban, s az első adandó alkalommal megkeresem a sírt. Ott áll a kővel fedett sír, nem tudom, hányadik rendbéli unokatestvérem, Gál Bencéék jóvoltából rendezetten, bemenet jobbról, tényleg kőrisfa árnyékában.



Itt nyugszik
CSÍKPÁLFALVI GÁL JÁNOS
1848-as honvéd százados
1817–1876
felesége
ORMOS JULIANNA
1822–1884
Béke poraikra


S amíg egy cigaretta erejéig megszusszanok a szomszéd sírkő sarkán, emlékezetem egyre fakuló mélyeiről fellöki magát a nagyon kicsiny gyermek emléke, amelyet akkoron nem tudott mire vélni. Édesapám vállán ülök, két barátjával megyünk, lovagolunk a delnei temetőbe, ahol egy sír mellett megállunk. Nagyon halkan dúdolnak valamit, amelynek nincsenek szavai, de ha lennének, sem érteném. Csak éppen olyan szép, kék eges, tündökletesen meleg tavaszi nap van, épp március idusa.



„…Május volt, és az őszi búza szárba hajtott. Az ember, Gál Jankó felöltözött, szegény, és szédülve, tántorogva ballagott ki az udvarra, a pajtába, a csűrbe, gabonásba, kertbe, ki a földekre. Bot a kezében, és sokszor megállott, néha leült. Május volt, duzzadó, kövér május, sütött a nap, és az égen puffadt hasú, fehér fellegek.


Dél felé került haza. Tántorgott, mint a részeg, orcája sárga viasz, fázott és reszketett, a homlokán hideg verejték. A tornácon leült a padra, feje előrecsuklott, és szeme előtt megfeketedett a világ.


Felesége a pitvarajtóból nézte, és amikor már ott ült, odament hozzá:


– Megfáradt! Kár volt még ma kimenni. Elég lett volna itt a ház körül is.


Gál Jankó felpillantott, és nézte az asszonyt, szót se szólt, csak nézte.


– Úgy hiszem, a földeken minden rendben van… – A szava megakadt, és csak egy idő múlva folytatta:


– Valahogy megcsinálták a cselédek. Már az idén így van. Segíteni ezen nem lehet úgyse. – Bólintott erre Gál Jankó.


– Nem Ilon, nem! Az idén már nem lehet segíteni ezen.


– Őszig talán összeszedi magát, aztán…


– Igen, igen, őszig. – És szomorúan nézett ki a napsugaras májusi világba; aztán csak végignyúlt a padon.


– Egy korty pálinkát, Ilon! Szédülök…


Mire az asszony az italt hozta, már nem ihatta meg: ájultan feküdt a padon, úgy dörzsölték fel ecettel.”


(Kós Károly: A Gálok, 1929)



1875 májusának egy verőfényes napján Csíkpálfalvi Gál János csíkdelnei udvarháza tornácán ült, és köhögött. Köhögte a tüdejéből a vért. Abban a hónapban már másodszor tört rá a vérugató roham. Felesége, a csíkszépvízi Ormos Julianna vizes ruhával törölgette ajkai széléről a vért, s közben a hátát simogatta, veregette. Egy óra teltén megcsendesedett, s mellére csüggesztett arcát feleségére fordította.


– Hanemegyeb nem érek én meg immár több tavaszt, Juliska…


– Ne beszéljen bolondokat… – mondta halkan az asszony. – A nyáron felköltözünk Szalonkába az esztenára, s ott a jó havasi levegőn, a fenyőfák illatában meggyógyul. Na, igyon egy kicsi verescsalóka- s fenyőrügy szirupot. A napokban főztem nádmézzel. Az javára válik.


– Nem költözünk mi már sehova, Juliska… – válaszolta halkan nagy sokára Gál János, de inkább magának mondta, mint az asszonynak. Majd hosszú tűnődés után így szólt:


– Üzenj át János fiamnak, hogy fogja bé a lovakot, s mennyen bé Szeredába. Hozzon nekem ötven árkusnyi papírt s valami jóféle gubacs-tentát.


– Mit akar maga ennyi papírossal s tentával, kedves Jánosom?


– Ha az isten is megsegít, s a tüdőm is engedi, lejegyezném az életemet…


– Na, azt jól tenné…


Estére ifjabb Gál János meghozta a papírt és a tentát.


Másnap délelőtt elment az áldozócsütörtöki misére, ahonnan hazajötte után Gál János kiült a ház előtti diófa alá, a malomkő asztalhoz, maga elé tett egy árkus papírt, s belemártotta pennáját a kalamárisba.




Csík-pálfalvi Gál János emlékczirkálásai


Én, nevezett Csík-Pálfalvi Gál János, 1848–49-as honvédszázados, életem végnapjaihoz elközeledvén, gyermekeim, úgymint Zsofia, Ferdinánd, Sándor, János, Lajos, Ferenc, József és Róza, valamint több onokáim, vejeim, menyeim és testvéreim s az ő utódjaiknak okulására, abban bízván, hogy valamiképpen megtartanának jó emlékezetökben, ma, 1875 májusának ezen a szép ünnepjén, magamhoz vevén a szent kenyeret, megkezdem leírni életem. Tudom, hogy napjaimat számolják már odafent a mennyeknek országában, ílyeténképpen csak reménykedésem lehet azon tekintetben, hogy valaha a végére tudok-e járni emezen elhatározásomnak. Az se bizonyos, hogy tüdőm vérömlenyeinek mind gyakortibb feltámadása miatt leszen-e majdan elegendő erőm belemártani a kalamárisba a pennám. Addig cirkálom hát az árkuson, amíg a Jóisten engedi. Hadd tudja meg a becses utókor, hogy miként álmodánk mi aranyhegyeket, miként ébreszte keservre a való, mely nemcsak testünket sebzette fel, törte meg, veretve vasbilincsekbe, hanem lelkünket is a testtel együtt örökre gyilkolandja.




Szülőfalu, gyermekkor


Anno Domini 1817. januárius 20. napján láttam meg a Jóisten áldott napvilágát a Csík-székbeli Csík-Pálfalván, a pedestrisek gyalogok rendjébe tartozó Gál Johany édesatyám és Ferencz Rosalia édesanyám elsőnek szülötte gyermekeként. Keresztvíz alá a szomszédunkban lakozó Ferencz Lajos és Ferencz Clara keresztszüleim tartottak, a csík-delnei mezőben árválkodó anyatemplomunk oltárinál, ahol parókusunk hiányában a csík-szentmiklósi Gyenge nevezetű plébánus keresztele meg. Édesanyám elmondása szerint azért volt ezen türelmetlenség, mert ugyanvalóst vékonypénzű kisded valék. A parókia anyakönyvébe Johany Gálként írattam vala bé.


A csík-pálfalvi Gálok, Istán (született 1750-ben) nagyapám elmondásai szerént, a Fiság menti Csík-Szentgyörgyről jöttenek két századokkal ezelőtt, Csík-Ménaság, Pottyand felől, át a Vasondon, Csík-Csomortánt érintve, de bizonyos, hogy oda is jutott belőlük, mert ottan is élnek Gálok. Akár azt is felemlegethetném ezen ürügy alatt, hogy Gál Sándor tábornokkal szegről-végről atyafiságban állhattunk, amiről ő, találkozásaink alkalmából erről bizonyosságot akarván adni, mindig kicsid Gál öcsémként szólítással fordult felém. Találkozni penig találkoztunk sokat 18 éves korunkig, hiszen pár, két-három évig iskolatársak valánk a Kézdi-Vásárhely-i Gerzenschuleben Székely Nemzeti Nevelőházban. Egy esztendőben születénk, Kézdi-Vásárhelyen azonban egy évvel felettem vala, későbben pediglen őt felvivék Olmützbe, közelebb a császárhoz. Volt benne valóságosan is egy kicsidke gőgösség. Nem tudhatom, hogy ez képpen vagyon-e, de hát Ádámrúl s Évárúl mindenki mindenkivel atyafiságban vagyon. Mindenesetre Vaszi Margit nagyanyám, aki még törötten beszélte, akcentussal vénkorában is a székelyt, mert az 1700-as évek közepén Pálfalvára béjött ortodoxokból származott, a falu felső végén lévő mai napiglan is létező Oláhok uccája teszen erről bizonyosságot, ő mesélette vala nekem, hogy apósáék, vagyis Gál György dédapámék minden áprilisban, a johok kihajtásának a napján, Szent Györgykor: „Terelték johok fel Piricskére, s osztán menetenek átol hegyen szekerekvel búlcsúba…” Mivel nagyszüléim elég korán, még kicsid gyermekkoromban elhaltanak, nem emlékszem, hogy milyen anyai nyelvet beszélhetett dédanyám, a falu köznépe oláht mond, de némely emlékezők szerént valahonnan Hohol-földről menekedtek a mi falunkba.


Ferencz Rozália édesanyám rajtam kivül még három fiúgyermeknek adott életet, Ferencnek, Józsefnek és Mózesnek. Büszke volt a négy fiára, ezen büszkeség azon álladalomból táplálkozhatott, hogy ő gürcölt nap mint nap velük, mert gyalogrendbéli jó atyánkat a katonai szolgálat miatt csak ritkán láthattuk, az esztendő némely időszakában naponta rótta az utat Csík-Szépvízig, ahol a százada székelt, ott exercéroztak marschaléroztak gyakorlatoztak napestig. Néhanapján lóháton tette meg oda-vissza az utat, de legtöbbször az apostolok lován járt, mert itthon a gazdaságban szükség volt a lóra. Bizony, sokszor édesanyám fogta az eke szarvát. Csak tavaszokon, a szántáskor-vetéskor, valamint ősszel, a termények behordásakor adottak szabadabb időket a katonáknak. Ilyenkor a sok munka mián nem jutott reánk ideje, akkor se nagy kedvvel tekéntett reánk, olly rakott vala válla a sok terehhel, hogy szólni is csak ritkán hallottuk. A katonáskodást még csak viselte, de a minden évi adóknak a kiszenvedése állandó megfeszítettségben tartotta. Bármily későn érkezett haza, útja egyenest az istállóba vezetett, hogy megvagynak-e épségben a jószágjai, mert úgy számolta, ha egyetlen ünő, ökör, joho kárba menyen, jöhet az executor, mert nem tudja kigazdálkodni, megfizetni teljességgel az esztendei adót. De az átkos katonáskodás miatt a gazdálkodása sem vala eléggé háládatos, hiszen, ha nincsen rajta a gazda szeme az életen, a jószágokon, kicsidkébb rajtuk az áldás, lett légyen bár szorgalmatos a fehércseléd, a kasza csak jobban vágja a rendet, ha ember húzza aztat. Édesanyám mesélte, hogy apánk mennyit kínlódott a pityókával, aminek a termesztésére az ezredparancsnokság erőszakolta. Nem akarta a székely a rea erőszakolt burján kultúráját művelésit magáévá tenni, miféle termény az, amit a föld alól, az sáros, hideg őszi földből kell kikaparni? Atyám, ha immel-ámmal is, de egy év teltén a pártjára állott, mert az ő földjében jól termett, s bizony az ízét is kezdék megszokni. Hogy mennyit difámáltak csúfolkodtak véle a bőcs pálfalviak, amíg valamikor a tízes években, egy éhínséges évben, amikor alig termett gabona, bizony a batáta, burgonya, krumpli, pityóka mentette meg őket.


A csík-szépvízi utat bandukolva sokat tusakodhata magában jó atyám. Legeslegjobb az gyötörhette, hogy mi leszen majdan fiúival, ha felcseperednek. Az ő sorsa leszene az övék sora es, avagy valamerre jobbra lehetne fordítani. Egyből jó lenne papot csinálni (ezen szép álmát majdan József öcsém teljesítette bé, aki elsőszülött Elek fiát az Úrnak adta), a másból tanítót, kántort vagy hivatalnokot, a maradó kettőnek kettőbe osztva, bár nem nagy a Gál birtok, valamelyest jó reményt adhatna arra, hogy egykoron a maguk tisztességes gazdái legyenek. Erre a legbuzgalmasabbnak József látszik, hiszen már hatéves korában azon könyörgött, hogy a szeredai piacon alkudjunk ki neki egy kicsi kaszát, mert az őszi sarjút már ő is tudná surlatni kaszálni. De egy gyalogrendbéli szabad (?) székelynek, ha négy egészséges fia van, egy sem marad meg neki, mikoron bétöltik a 18 esztendőt, könyörtelenül bésorozzák a császárnak. Kettő közülük, de lehet, hogy három is egész életében a császár katonája lesz, hacsak nem köti le a fejit valamelyik primornál, jobbágynak, zsellérnek nem áll, avagy át nem menyen a hegyeken Moduvába. Amióta reánk erőltették a katonaságot, sok szabad székely választotta erre az utat. Olyan, amilyen a szabadságunk, de ha nem muszáj, nem szabad az alávetettséget választani. Lenne még egy út, morfondérozott magában jó szülém: ha egyikőjükből katonatiszt nevelődne, a másik hármat talán nem kénszerítenék állandó határvédelemre, exercérozásra. De akkor mán kicsid korában oda kell adni a császárnak. Jaj, én édes Jóistenem… Azt kell odaadnom, amelyiket a legjobban szeretek.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben