×

Magyar Fauszt

(az ördög színjátékából)

Balázs Attila

2014 // 07-08
Dr. Hatvani István hosszú életén át gyakran elmesélte, ameddig még volt kedve hozzá, hogy világra jöttének pillanatában – úgy emlékszik rá, mintha tegnap délután lett volna negyed háromkor – mennyire bántotta szemét a fény, mennyire kellett bömbölnie tőle. Aztán szerette még huncutul hozzátenni, hogy ha nem is olyan mértékben szúrta, mint az idősebb kollégáét, dr. Faustét – ki némelyest korábban született, ám nem annyira korán, hogy akkor a nap sugarai még számottevő mód erősebbek lettek volna –, de szúrta nagyon. Mégis miért kevésbé az övét, Hatvaniét? A megoldás egyszerű, itt jött a poén, mert dr. Faust alapvetően az örök sötétség birodalmából pottyant közénk, emberek közé. Ezt bizonyítja az is, hogy egész személyét onnan származó sűrű köd, gomolygó füst veszi körül, amelyet jómaga soha nem kívánt kellő mértékben eloszlatni. És ez az igyekezet, hogy feltalálja a mindenre jó gyógyflastromot a bútól a boldogságig, a horzsolástól a nyavalyatörésig férfira és nőre egyaránt, utóbbit félre ne értsük, csakis Belzebub rút kaponyájából pattanhatott ki, akinek ugyan vannak jó napjai, de vajmi keveset ért a tudós medicinához. Erre dr. Faust legtöbbször csak elnézőn legyintett, ahogy a hülye öcskös hagymázas dumájára szokás, vagy szarkasztikusan megjegyezte, miszerint a kolléga édesanyjának a méhére sem volt fénylő ablak vágva, az ajtó is csak az utolsó stádiumban nyílt meg. Lehet, kicsit későn is, a drága kolléga ennek viseli látható nyomait. Ami meg a csodaflastromot illeti, még csak kevéske időt kér, akár az Úrtól, mert immár nagyon közel áll a megvalósításhoz. Akkor jöhet a nullszéria. Az első két darabot természetesen Hatvani kolléga kapja egyenest a szemére, hogy végre lásson. Grátisz.

Ezeket a csörtéket általában nagy mulatás kísérte a többiek részéről az amúgy, érthető, túlnyomórészt nem túl vidám korszakokat át- és túlélő kórházban, ahol szimptomatikusan mindörökké a kelleténél rövidebb volt a takaró meg a fekhely is, és mintha újabban örökre megállt volna az idő. (Nemcsak az ágyak és a paplanok alatt, hanem a levegőben is, bár igaz, hogy az ampullák tartalma tudott fejlődni.) Ugyanakkor mindenki érezte, hogy utánuk, e szellemi duellumok után – még ha néha csak az volt az elvi kérdés és eltérés, vajon a frankfurti vagy a disznóhús jobb-e a spirituszlángon rögtönzött káposztalevesbe – rendre maradt némi soha el nem múló feszültség a levegőben.


Megint csak: miért?


A jelenséget elsősorban szakmai féltékenységgel magyarázták, akik. Sokan is és minden időben, ugyanis mindkét szóban forgó nagy tudású doktorunk széles figyelmének szűk középpontjában hajdanától fogva a szív és a fej kapcsolata állott. Illetve az a pillanat, amikor a kettő közt megszűnik a fizikai összeköttetés. Ahogy a régebbiek hitték: az értelem és az érzelem között. Ez volt a két doktor conflictusának rövid, racionális magyarázata. A bővebb lére eresztett explanatio viszont olyan hosszú, amiről vastag könyvet lehetne, lehetett volna jóval előbb is összehozni, telítve sok irracionális elemmel, s ember legyen a talpán, aki elolvassa az egészet. Meg aki előtte, persze, az egészet összeskribálja, az is legyen legény a gáton, ugyanakkor igazából még csak garancia sincs rá, hogy sokkal okosabbá válna ettől – akár egyikük is. Bár talán érdemes megpróbálni, mert ha nem is közvetlenül, de közvetetten sok érdekes következtetésre juthatnának, amit aztán kipirult orczával akár meg is vitathatnának egymással.


Halálpontos diagnózis, csattanó pofon nélkül, csak úgy, egymás építésére és szórakoztatására.


Nem?


De tán igen.


Mindenesetre csak okosan, scepticusan, mert úgyan maradunk bölcsek.


Márpedig híres debreceni professzorunk igyekezett is mindig bölcs maradni, viszonylag kevésszer kelt ki magából annyira, hogy nevetség tárgyává válhassék. Amikor ilyes dolog bekövetkezett, annak indítója és gerjesztője többnyire dr. Faust volt, aki rendkívül élvezte e sportot, miközben rendre jellegzetes fausti alamuszi képet vágott. Őt, persze, nem terhelte túlzott szerénység, míg dr. Hatvani inkább hajlott az ilyesmire. Kedvenc ötletes, truvájosan leírt szlogenjével, miszerint Nem 70kedik a 60i!, rendkívüli alázatot tudott mutatni mind a tudománnyal, mind az emberiség nagy elméivel szemben, mondván, hogy ő nem egy lángész, még kevésbé lángoszlop, inkább olyan bogarászó, rendszerező, akár szánalmas kis prózai munkás, rakkolós pasi vagy güripók, ahogy ma mondani lehetne, aki mintegy körbeszövi, még inkább keretbe foglalja a dolgokat. Netán beköti a széthullani igyekvő anyagot könyvkötő édesapjától, Hatvani Gergelytől örökölt ügyességével, állhatatosságával. Hovatovább gombot is tud varrni rá, csinosat, amely képességet viszont kedves édesanyjától, néhai Mester Judittól (Judith) kapta ajándékul. Anyukájának almafájáról hullott az ölébe a tehetség e drága gyümölcse, Judit asszonytól, aki nemes család sarjaként valahogy már korán rákényszerült arra, hogy kis ügyes kezeivel maga is támogassa a családi büdzsét.


Hogy szerénységét melyiktől örökölte jobban rimaszombati Hatvani Stephanuska, a kicsi doktor, nehéz meg talán felesleges is lenne megmondani immár, tény, hogy ez a ritka erény egyik művének előszavából is kiragyog, mint a téli hold aranya a felhők közül. (Valamiért dr. Faust tudott mondani ilyen szépeket, kissé raccsolva, de ékes magyarsággal, ugyanakkor olyan módon, hogy sose lehessen tudni, a pátoszban gúny rejlik-e. Máskor viszont rögtönzött bökverssel rukkolt elő egyenest, imádta az ilyesmit.)


– Én – vallja a saját hangján Hatvani István egy karcolt, sustorgó, régi lemezről, amelyen néha úgy kell tovapöccinteni a kart –, én…, én…, krrr…, krrr, aki a legjobban ismerem magamat, tudom, hogy milyen gyarló a tehetségem, krrr. Mennyire távol áll attól, hogy alkalmas legyen új dolgok felfedezésére, inkább csak ellenőrzésre való. Nekem inkább azt kell nyereség gyanánt elkönyvelnem, hogy elmém egyáltalán képes felfogni a mások által játszi könnyedséggel felfedezett dolgokat. Egyébként azonban úgy érzem, a hosszú gyakorlat megtanított arra, ha valamely dolognak egyszer az igazságát már átláttam, azt másokkal is közölni tudjam. És mejjem telj’ szélességével kiálljak az igazságomért.


Ha itt és most, tehát momentán folytatnánk a saját szavunkkal legendás polihisztorunk életének búvópatakként fel-felbukkanó, fel-felvevésre csábító csillogó fonalát – márpedig végeredményben miért is ne, írói nyavalygást félre! –, okvetlenül el kellene mondanunk szép sorjában (mivel őt sem vezette sima út a bölcsőtől a katedráig), hogy nagyjából mi hogyan történt, miféle nyílegyenes szakaszokkal és késleltető kitérőkkel járt a dolog.


Kátyúkkal és zökkenőkkel, nem utolsósorban veszélyes kanyarokkal.


Úgy tudjuk, Hatvani tizenöt éves koráig Rimaszombaton élt és tanult, ahol már korán szembesülnie kellett az mutsai oktatással és oktondi tanárseregletivel, ezért amint megtehette, tanítói pálcától felduzzadt tenyerekkel, vörös arccal, dühtől fújtatva átgyalogolt Losoncra, ahol a nevelés valamivel színvonalasabbnak mutatkozott. Igazából ott sem érezte jól magát, ezért Kecskeméten kötött ki. Ott rövid időn belül, mivel – ahogy vallott egykor első életéről szóló önéletírásában – mestere, bizonyos Marjai nevű professzor meg­esze­lős­södött, nem utolsósorban szülői támogatás nélkül maradt, tanulmányai súlyosan kizökkentek a kerékvágásból. Utóbb csak nagyobb megszakításokkal tudta folytatni a saját educatióját. Révkomáromban tanított egy évig – szerénységet félre, demonstrálta mintegy, hogyan is kellene azt pálca nélkül –, majd beiratkozott a debreceni főiskolára. Hiába, mert helyhiány miatt mégiscsak eltanácsolták, ekkor kénytelen-kelletlen visszatért Losoncra, ahol nevelői munkát vállalt. Az alispán nem túl fogékony fiát oktatta-pallérozta kitartóan, míg egyszer szégyenszemre kimerülten bele nem horkolt a misébe. Innen aztán visszakerült Debrecenbe, ahol a rövidnadrágot rég kinőve, immár meglehetősen erős szakállal, majdnem huszonöt éves korában ült vissza a diákpadba úgy, hogy alig fért bele.


Kibírta, közben megtanult görögül és héberül, meg egyesek mondják, arabusul is pluszban. Meg örményül és koptul (?), továbbá kínaiul. (Vannak nyilván túlzó források, amelyek szerint a többit már jól-rosszul, ha törve is, de beszélte.) A pestis ideje alatt két ájtatos éneket is szerzett zsoltárdallamokra, közben patkánykísérleteket folytatott, hogy valamiféle magyarázatot találjon a pusztulásra. Nem halt bele, tudjuk. 1746 januárjában indult el külföldi útjára. Pozsonyban áprilisig várt a helytartó tanács passzusára, majd amint megkapta, meg a kései hó is elolvadt, kidugták fejüket az ibolyák, fütyörészni kezdtek szerelmesen az énekesmadarak, nagy elánnal a trillában: nekivágott ismét az újjáéledő, félálmában csábosan kitárulkozó világnak.


Szóval, folytatta útját, amint az a tavaszi széltől eléggé felszáradt.


Bázelben (pont) a Collegium Erasmiumban nyert felvételt, ahol – még a lelkészi vizsgáját megelőzően – beiratkozott az orvosi egyetemre. Privát oktatója, dr. Emanuel König professzor közreműködésével – hála fantasztikus memóriájának – mindössze tizenöt hónap leforgása alatt bevágta négy-öt év stúdiumát úgy, hogy koponyájának tárházában még bőven maradt hely másra. 1748. április 9-én bemutatta visszhangos sikert arató doktori értekezését. Még aznap orvosdoktorrá avatták a szűnni nem akaró, vastapsot helyettesítő kopogásban, amely összességében valamiféle szorgos műhely lelkes hangvilágát idézte. Leszámítva valakinek a pimasz belefüttyögését a hátsó sarkak egyikének sűrű homályából.


Hatvani István dolgozata a különféle betegségeknek az arckifejezésből való felismeréséről szólt. Eredeti címe: Aestimatione Morborum cum Facie.


És akkor itt ismét: nota bene!


A fej ugyebár. Rajta pedig az arc mint a lélek tükre, amelyen minden baj meglátszik, úgy a testi is – régóta áll nem csupán a köznapi, hanem a tudományos figyelem fókuszában úgyszintén. Elsőként talán a kínaiak térképezték fel rég, kötötték össze belső szerveinkkel úgy, hogy annak egy-egy régiójáról meg lehessen állapítani a hozzája tartozó belső szerv esetleges betegségét. Egyáltalán: a szerv állapotára következtetni puszta ránézéssel (az esedékes kézrávetés előtt). Mellesleg ma ez a módszer azért jött ismét divatba, mert olcsó, és nem jár egészségi kockázattal, hacsak nem tüsszentenek pofátlanul az ember ábrázatába.


Nos, bővebbet nem tudnánk mondani ezzel kapcsolatban hirtelen, de nem is kell. Mindenki megtalálhatja magának nyomtatott formában; női lapok és a különféle alternatív gyógyászati kiadványok vissza-visszatérő témája, mindenütt ott van a világhálón is, nem kell sokat kutatni utána. Ugyanakkor joggal gyanítjuk, sajnos, hogy Hatvani István cum laude dolgozatának eredetije már sosem kerülhet a kezünkbe, mert elkallódott. Persze csak ha jól tudjuk. Mindenesetre tőle magától nyilván hiába kérnénk, hogy mutassa meg. Ha egyáltalán ajtót nyitna, simán elutasítana, mert olybá tűnik, még ma is kellemetlen emlékek fűzik első életének szóban forgó, ígéretesen induló, aztán kevésbé jól végződő fejezetéhez.


Történt ugyanis – egyik kiváló ismerője titkon, szinte suttogón elmesélte némi vasárnapi vinkó hatására –, úgy esett rég, hogy derék doktor urunk abból a nemes célból, hogy az emberi arcot a saját elképzelése szerint minél jobban feltérképezze, csinált egy fejet. Szerencsésebben fogalmazva készített egy, a valódihoz megszólalásig hasonló, jórészt bronz kobakot, amelyet egyik ráérős bátyókájáról, bizonyos Tibi batyáról mintázott meg. Olyan élethűre sikerült az kaponya, tényleg, hogy majdnem megszólalt. És akkor miért is ne szólalna meg?


Köztudott volt a fiatal Hatvani idejében, hogy II. Szilveszter pápa anno jó rég – akiről ugyancsak az a hír járta, hogy passzióból lepaktált az ördöggel, emellett a sikoltozásig felingerelt, szőrös női démonokkal közösült éjjelente, bőszen és bestiálisan egészen kakasszóig, s egyikük, egy Meridiána nevű szült is neki egy kis idióta démont – szerkesztett magának a kilencszázas évek végén pápai magányában egy beszélő fejet. Nos, II. Szilveszter pápa valószínűleg sosem kötött szerződést az alvilági hatalmakkal, vélekedett elbeszélőnk, mindössze felettébb érdekelte a tudomány. Ugyanakkor hogy hogyan készült el az a beszélő fej pontosan, arra sosem derült fény igazándiból. Tervrajz nem maradt, a mű elgurult, ezért Hatvaninak a saját elképzelésére kellett támaszkodnia. Ennek ellenére, illetve ezzel együtt Tibi batya feje olyan jól sikerült, hogy csak na! Szilveszter pápa feje annyit tudott mondani, hogy igen, meg hogy nem, ezzel szemben Tibi batya sokkal árnyaltabban fejezte ki magát, mert ő azt is tudta mondani – a fogprotézisbe beépített aprócska orgonasípok segítségével –, hogy talán, amivel máris sokkal magasabbra került a szellemi ranglétrán.


Elsőre Hatvani doktorunkat lenyűgözte a saját műve, nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne mutassa valakinek. Aztán több se kellett annak a valakinek, gyorsan elmesélte valaki harmadiknak, s a hír szertepattogott a világban, mint ezer bolha, ha meggondolatlanul elereszted őket. Hatvani professzorhoz, szerencsétlenhez, utána annyi kíváncsiskodó kopogtatott be, annyian zavarták a munkában, míg azon dolgozott, hogy Isten létét matematikai úton bebizonyítsa (hová figyelt az Ördög ekkor?), annyiszor hibázott a számításban, hogy az ideg-összeroppanás határára sodródott. Ezerszer is elátkozta a szegény vétlen Tibi batyát. Dühében berakta egy bőröndbe, útra kelt, s Debrecenből felzötykölődött Pestre. Megmutatni valakinek, aki jó pénzt lett volna hajlandó fizetni csupán a titok felfedéséért, azonban az üzlet valamiért nem jött létre. Közben lanyhult volna az illető kíváncsisága, ellopták a pénztárcáját, megcsapolták a banki pénzét, kigyógyult a magányos gazdag nagybácsi? Elég az hozzá, hogy erre dr. Hatvani István fiákert fogadott, majd felkocsikázott a hegyekbe, egyenest Dobogókőre, s annak a legmagasabb pontjáról levágta Tibi batyát a mélybe.


Elhatározását az se másította meg, hogy útközben kifordult a kocsi kereke.


Azt mondják, lelkében akkor hatalmas megkönnyebbülést érzett. Mint ugyancsak világhíres Kempelen Farkasunk, amikor legendás sakkozógépétől megvált. A géptől, amely iránt akkor már heves gyűlöletet táplált, mert úgy érezte, az árnyékot vet sokkal értékesebb és értelmesebb alkotásaira. Törököt fogott a sakkozó török bábuval, aki/amely ugyan nem beszélt, csak kattogott és bólogatott, pöfékelt a csibukjából, meg ha felbosszantották, rázta a fejét, de annyi uralkodó elmét megvert, hogy a szemfényvesztés utóbb kezdett felettébb kínossá válni. Ergo, valahogy meg kellett szabadulnia tőle, s meg is tette Farkasunk, még ha szívében aztán ott lappangott mindig is szemernyi bú, némi bánat. Az a fránya török miatt.


(Mehemed bemattolta.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben