„az ilyen pillanatokért gyakoroltam”

Beszélgetés Birta Miki dzsesszgitárossal

Birta Miki (1970) gitáros, zeneszerző, hangszerelő. 2009-ben elindította a Birta Miki Gitáriskolát, mely 2012-től ösztöndíjas növendékeket is fogad. Zeneelméleti, gitáros és improvizációs oktatóanyagokat készít. A Lakatos Ablakos Dezső Kuratórium tagja. A Fender cég jubileumi nemzetközi gitárversenyén bekerült az első hat díjazott közé. Pályafutása során muzsikált többek között Mike Sternnel, Bill Evansszel, Gary Willisszel.

.

A weboldaladon a bemutatkozásodban olvasható egy rövid áttekintés, amelyben felsorolod a kedvenceidet egészen a kezdetektől: AC/DC, Beatrice, a klasszikus gitározás, Topó Neurock, Paco de Lucia, Al Di Meola, aztán a dzsesszelőadók: Pat Metheny, John Scofield, Mike Stern, majd az újabb, elektromos gitárosok, Scott Henderson, Allan Holdsworth. Ha nem is esztrád, de nagyon széles merítés. Mind a mai napig szereted őket, vagy a régiek kikoptak a kedvenceid közül?

Vannak olyan muzsikák, amelyek ha megfelelő életkorban érik az embert, komoly nyomot hagynak benne. Ez különösen igaz, ha mindez olyasvalakivel történik meg, akinek később a zene lesz a foglalkozása. Ezek az említett zenék a gyerekkorom olyan időpontjaiban értek el hozzám, amikor nagyon mély benyomást tudtak gyakorolni rám – én konkrétan Angus Young, az AC/DC gitárosa miatt választottam a gitárt tízévesen. Akkoriban vetítették a mozikban az AC/DC-filmet, ami nagyon nagy dolognak számított. A film után otthon, a kis szobámban egy seprűvel a kezemben álltam az ágy előtt, és odaképzeltem tízezer embert. Szólt a lemez, én kívülről tudtam az összes szólót – dudorásztam, az egész a fülemben volt, de zenélni akkor még nem tudtam. Zánkán, az úttörőtáborban azonnal rám ragasztották az AC/DC becenevet, mert vittem magammal két bakelitlemezt – söprű volt ott is –, és elintéztem, hogy rendezzünk egy playback-koncertet. Verbuváltam egy bandát, ahol mindenki kukákon meg mindenfélén dobolt, kivittük a víztoronyhoz a hangosítást, a lemezjátszót, kijött négyszáz gyerek, és ott őrjöngtem egy seprűvel a kezemben. Így indult. A számítógépemen most is megvan az összes AC/DC-lemez. Nem hallgatom naponta, de van, amikor nagyon jólesik. Azóta rengeteg idő eltelt, és ma már hallom ezeknek a muzsikáknak a gyenge pontjait, de az élmény nekem ma is ugyanaz, hiába telt el közben harminc év. Mai füllel most már tudom, hogy nekem mi volt a közös az akkori Beatricében és az AC/DC-ben: jó levegős riffeket játszottak. Ezeket a mai napig nagyon szeretem.

És hogyan sodródtál a dzsessz felé?

Viszonylag egyszerűen történt. Amikor tíz-tizenegy évesen először vettem kézbe a hangszert, nem az érdekelt, hogy egy meglévő dalt hogyan kell hangról hangra interpretálni, hanem már az első pillanattól az foglalkoztatott, hogy lehet valami zenét csinálni, hogy tudok valamit kitalálni. Tizenhárom-tizennégy évesen elmentem gitározni tanulni egy zeneoktatói munkaközösségbe, először klasszikus meg spanyol zenét. Emlékszem, többször mondtam a tanáromnak, hogy mi lenne, ha az adott darabot máshogy játszanám, esetleg másképp befejezném be. Ez az iskola egy hihetetlen, fantasztikus hely volt. A tanárom egyszer azt mondta: gyerekek, Keith Jarrett-koncert lesz az Erkel Színházban, erre el kell menni. Tizenöt-tizenhat évesen azt sem tudtam, ki az a Keith Jarrett, de elhittem a tanár úrnak, hogy jó. Elmentünk, fel volt öltöztetve a lelkünk, tele voltunk várako­zással, beültünk a telt házas Erkel Színházba, és tátott szájjal hallgattuk végig a Keith Jarrett Triót. Ettől a tanáromtól hallottam először azt a nevet is, hogy Birelli Lagrène, őt ’87-ben hallottam először az Egyetemi Színpadon. Úgy mentem el a koncertre, hogy soha életemben nem hallottam előtte erről az emberről, és szemem-szám tátva maradt, hogy hogy lehet így, ilyen fantasztikusan játszani. Tehát nagyon jó impulzusokat kaptam. Egy hallatlan bölcs tanárom volt, akit rettenetesen szerettem, és ő azt mondta, hogy ami engem érdekel, azt nem nála kell megtanulnom. Menjek el a Postásba, mert ott tanítanak olyat, ami nekem való: dzsesszt. Az improvizáció és az önkifejezés volt az, amit kerestem – csak még nem tudtam, hogy ezt dzsessznek hívják –, amiben ki tudom fejezni azokat a dolgokat, amik engem érdekelnek. Tulajdonképpen úgy kezdtem el tizenhét évesen dzsesszt tanulni, hogy már pontosan tudtam, mit akarok, hogy merre megyek.

Említetted, hogy már érettebb fejjel-füllel a régi kedvencek esetleges gyenge pontjait is felfedezi az ember. Van értelme ezeket az előadókat ilyen szempontból összevetni, rangsorolni, és olyan megállapításokra jutni, hogy egyik a másikhoz képest alulteljesít?

Nem, így semmi értelme sincs, az biztos. Ma már nem tudom kikapcsolni a szakmai fülemet, ha egy zenét hallok, ez igaz. De ugyanakkor az is igaz, hogy a legeslegegyszerűbb zene is ugyanakkora élményt tud nyújtani, ha megvannak azok az ismérvei, amitől egy zene jó lehet. Úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb zenét is lehet professzionálisan játszani, ha az előadó jól csinálja, amit csinál. Tehát ha jó a tempó, jó a groove, ha együtt mozog, együtt lélegzik a zenekar. Persze van ennek szubjektív oldala is, hogy hallgatóként mennyire rezdülök arra a zenére, és mindenkinek más az a zene, ami leginkább kiváltja az emberben ezt a rezonanciát. Például az egyházakban ez egy nagy probléma most, a 20–21. században: több generáció él együtt, és a gyülekezeti éneklésben az idősebbek teljesen más zenét szeretnének, mint a fiatalok. És megy a vita, hogy milyen zenével lehet Istent dicsőíteni – az egyik ezt szeretné, a másik azt.

Dzsesszről és rockról beszéltünk – a jazzrockban össze tud érni a két műfaj? Nekem sokszor olyan érzésem van, hogy a jazzrock egy kissé „kitalált” dolog, merthogy nagyon más a két zene habitusa. Nem kerül állandóan összeütközésbe ez a két zenei felfogás?

Más a két habitus. Szerintem a dolog ott kezdődik, hogy különböző zenéknek különböző céljaik vannak. Egész más céllal veszi kézbe a hangszert Angus Young és Mike Stern. Más a célja, más a célközönsége, és ezeket a dolgokat nem lehet összekeverni. Kiváló példa erre Joshua Bell hegedűművész esete, aki Washingtonban adott egy koncertet, és már hónapokkal azelőtt az összes jegy elfogyott. A Washington Post egy kísérletre kérte fel a művészt: a koncert másnapján lement a metróba, az állomáson ugyanazzal a Stradivari hegedűvel azt a műsort kezdte játszani, amit előző este telt házzal adott elő, és körülbelül három ember állt meg. Nagyon fontos az, hogy a zenének legyen meg az a közönsége, akit az érdekel – és ez nagyon különböző lehet. Meg kell teremteni a megfelelő miliőt és hallgatói attitűdöt, ez rendkívül fontos. De mondhatok ennél meglepőbb példát is. Egy hazai könnyűzenei csapat egy nagy fesztiválon lépett fel, és mikor vége lett a koncertnek, a frontember azt mondta a mikrofonba úgy harmincezer embernek, hogy azok a hölgyek, akik az érzékiség terén kívánnak közeledni a zenekarhoz, jöjjenek a színpad mögé. Azt hinnéd, ez botrány, ilyen nem fordulhat elő, de harminc-negyven-ötvenen elindultak, hogy ők bizony vevők erre. Mindenkinek más a célja a zenével, ez az ember ezért ment fel a színpadra. Nekem nem ez a célom a gitározással, én egész életemben azért gyakoroltam, hogy megtaláljak egy szép hangot.

A klubozás, a vendéglátóhelyeken való zenélés kapcsán írtál pár éve egy hosszabb vitairatot, egy gondolatindító tapasztalati összegzést, ami arról szól, hogy mennyire lehet minőségi muzsikával boldogulni a vendéglátóhelyeken. Amikor elmentél vendéglátóhelyekre játszani, a funkciója szerint vendéglátó zenévé változott a muzsikád?

Ez nagyon jó kérdés. Nem érzem úgy, hogy azzá vált volna. Vannak helyek, ahol senkit sem érdekel, amit játszol. És amikor ilyen helyre mész, csak azért is azt játszod, amihez a legjobban értesz, mert tudod, hogy a vendégnek úgyis mindegy, úgysem figyel rád. Az ilyen helyeken már a belépéskor érzed, hogy itt nem érdemes, mondjuk, balladát játszani. Van ilyen szituáció, hogy nem lehet, mert – amiről az előbb beszéltem – nem az a miliő. Nem tudod megteremteni azt az atmoszférát, hogy egy szál gitárral kiállj és játssz.

Egyszer elhívtak egy akusztikus zenei találkozóra egy kocsmába, ahol akusztikus zenészek játszottak. Ez egy kötetlen baráti találkozó volt, ezek a zenészek, zenész barátok gyakorlatilag megtöltötték a helyet. Meghívtak, hogy játsszak bluest. Elkezdtem játszani, és kérték, hogy játsszam el valamelyik balladát. Elkezdtem gitározni, és néma csend lett az egész kocsmában – én lepődtem meg a legjobban, mert addig elég hangos volt a hely, jól érezték magukat az emberek, beszélgettek. Nekem ez nagyon jó érzés volt. Nem mondom, hogy ez gyakori, inkább ennek az ellenkezője szokott előfordulni, ezért érzem sikernek. Sikerült elérni, hogy arra a pár percre azok az emberek odafigyeltek.

Nem volt olyan érzésed, hogy ennek a fajta muzsikának nem a vendéglátóhely a megfelelő terep?

De, ez a legnagyobb bajom az egésszel.

Kényszer, hogy mégis sokan ott játszanak?

Persze. Szerintem az igazság valahol ott rejlik, hogy a legtöbb muzsikus nem ért ahhoz, hogy a produkcióját eladja. Ahhoz ért, hogy összerakjon egy programot, és rengeteget dolgozik ezen. Azt hiszem, a legtöbb muzsikus nem gondolja végig, hogy valójában milyen színpadra való az ő zenéje. Én tudom – legalábbis úgy gondolom –, hogy milyen miliő kell ahhoz, amit játszani szeretnék. Egy színházi turnéban gondolkodom, az olyan helyszíneket tartom megfelelőnek, ahol a közönség nem eszik-iszik zenehallgatás közben, hanem odafigyel. De hogy ezt meg lehet-e csinálni, milyen ismeretségek meg kapcsolatok kellenek hozzá, ehhez nem értek. És ez nem egyedi probléma, ami csak engem érint, ehhez sok zenész nem ért.

Az utóbbi években leszorultak a gázsik a vendéglátóhelyeken, sok előadó van kevés zenés helyre vagy inkább kevés hallgatóra. Ebben annak is lehet szerepe, hogy ez egy olyan terep, ahol a lelkes amatőrtől kezdve a magyar dzsesszélet legjobbjaiig mindenki megfordul? Merthogy a közönség „civil” része, aki nem a zene, hanem a vendéglátás miatt jön el, nemigen tud különbséget tenni a zenei minőség tekintetében.

Azt hiszem, hogy most már nagyon nehéz ebben a dologban igazságot tenni. Szerintem léteznie kellene egy minimális gázsiszintnek még a legegyszerűbb helyeken is. A zenésznek ez a foglalkozása, beletett rengeteg évet és munkát, és van az a minimális összeg, ami alatt a gázsi egyszerűen tiszteletlenség vele szemben. Ez olyan, mintha kijönne egy gázszerelő, és azt mondanánk neki: Ne haragudj, ötezer forint kiszállási díj? Itt egy sör helyette. Ilyen nincs, ennyi az összeg, ki kell fizetni. Vannak szakmák, amikhez így állunk hozzá – ez a tiszteletnek egy fokmérője. És ezt pénzben ki lehet fejezni, csak nem merünk erről beszélni, ez egy tabutéma. De miért lenne az? Én ebből élek. Nekem van három gyerekem, és ki kell fizetnem a számlákat. Mindenki azt gondolja a zenészről, hogy ha akkora művész, biztos játszik valahol, ahol pénzt keres a muzsikálással, és minden zenés helyen azt gondolják, hogy ez valahol máshol történik, nem ott. Nem elrugaszkodott összegekre gondolok, szó sincs erről. Éppen most beszélgettem olyan kollégákkal, akik rockzenekarokban játszanak, van egy tanítványom is a főiskolán, aki most került be egy neves rockcsapatba, épp turnéra indulnak. Nekik százezres gázsikat fizetnek egy-egy koncertért. Leesett az állam, nem tudtam, hogy a rockzenében ilyen pénz van. Minek kellett felhagynom az AC/DC-féle muzsikálással? Komolyan mondom, embertelen pénzeket fizetnek azoknál a rockzenekaroknál, akik fesztiválról fesztiválra mennek.

Manapság gyakran emlegetik a zeneipar átalakulását. Miben látod a változásokat leginkább mozgató tényezőket?

Nagyon nagy változáson megyünk most keresztül – hogy mindez merre tart, és milyen kifutása lesz, szerintem senki sem tudja megmondani. A hétköznapi ember életében megváltozik a zene szerepe, már nem ugyanazt tölti be, mint akár húsz évvel ezelőtt – és nem feltétlenül jó irányba változik. És úgy látom, a zenészek erre nemigen tudnak reagálni. Nem igazán találjuk a helyünket, nemigen tudjuk, hogyan lehetne reagálni arra, hogy az információ szabad áramlásával a közönség otthon ülővé vált, és ha jön egy nagy előadó, az emberek nem mennek el, mert úgyis jön jövőre is – de akkor sem fognak elmenni. És mindez egyfajta felszínességhez, felhíguláshoz, érdektelenséghez, közönyhöz vezet.

De nem ez a teljesen igazság. A gyermekeim közül kettő már kamasz, ők már koncerteznek. A mai kamaszoknál azt látom, hogy pontosan ugyanazon recept szerint foglalkoznak a zenéléssel, mint ahogy én csináltam a nyolcvanas években. Bandákat alapítanak a kortársaikkal, koncertet szerveznek, amire elmegy a fél iskola, és hatalmas bulit csapnak. Tudom, mert a fellépésekről én viszem haza őket kocsival, tehát látom, hogy ez a dolog hogy működik. Ugyanezt csináltam ’86-ban a Leövey Klára Gimnáziumban. A bátyám volt a diákigazgató, és ha azt mondta, hogy az öcsének itt kell játszania, akkor mentünk és játszottunk nagy boldogan, egy annyira új zenekarral, hogy még basszusgitárosunk sem volt.

Ez nem is csak zenei, hanem ennél komplexebb, közösségi élmény.

De ez vajon szétválasztható-e a zene esetében?

Viszont a dzsesszkoncertekre nem a tizenévesek járnak, talán mert ott csak zenét kapnak – jó zenét, de csak zenét. Emiatt nem csökken az érdeklődés a fiatalok részéről?

Hogy meg tudjuk-e érinteni a zenével a közönséget, az szerintem független a műfajtól. Vannak előadók, akik a dzsessz-szel is képesek megszólítani az embereket. Bizonyos szempontból ez némiképp független a produktumtól is, sokkal inkább a személyiségen múlik, hogy van-e valami mondanivaló. Azt gondolom, hogy a mi szakmánk, a dzsessz esetében a fő probléma az volt, hogy nagyon elklik­kesedett, hogy saját magunknak kezdtünk el játszani. Ez vált divattá. Mindig egymást akartuk elkápráztatni. Erről mindenféle rémmesét, véget nem érő történeteket lehetne mesélni, hogy egyik-másik zenész miket csinált a koncerteken. Arról szólt a dolog, hogy ki tud jobban játszani, és a végén már a közönség senkit sem érdekelt. Nem számított, eljönnek-e vagy sem, csak legyen egy jó vacsora, és utána mindenki rázzon egy jó nagyot. És azzal az élménnyel mentünk haza, hogy most aztán jól megmutattuk, mi mekkorát tudunk muzsikálni. De ez egy óriási hiba. Én abban hiszek, hogy nagyon sok ember szereti a dzsesszt, és nekik kell játszani – ők szórakozzanak, és én attól érzem jól magam. Én akkor érzem jól magam, ha tudok pár olyan hangot játszani, hogy a hallgató jó élménnyel megy haza. Ez nekem elég, aznapra nekem is megvolt az élmény. Nem ez lenne a lényeg?

A napokban játszik Tommy Emmanuel a MüPá-ban, vettem jegyet az egész családnak, az egész Birta család a három gyerekkel ott fog ülni fent a kakasülőn. Nekem ő több szempontból is jó példa. Egy interjúban azt mondta, hogy az elsődleges célja a szórakoztatás. Ezt nagyon sok más előadóművész is elmondja, de az ő esetében ez azért példaértékű, mert ő úgy gitározik, hogy a laikust is elkápráztatja, és a szakmai közönséget is. Gitárosként eláll a lélegzetem, hogy ez az ember hogy muzsikál, elképesztő, csodálatos. És közben egy csomó olyan barátom, aki csak hallgatja a zenét, de nem játszik, ugyanúgy el van ájulva tőle. Ez a nagy titok. Ő azt mondja, a szórakoztatás a célja – de micsoda színvonalon csinálja! Ebben nagyon hiszek, ez igenis létezik. Bele kell tenni a munkát. És megint visszakanyarodhatunk oda, hogy meg kell találni hozzá azt a miliőt, azt a közönséget, azt a helyet, ahol az ember megkapja azt az élményt, ami után azt mondhatja: na, ez igen, ez már valami.

Ma már a YouTube-tól kezdve számos olyan eszközünk van, hogy ha bárki ajánl egy előadót, másnapra már az összes lemezét megismerhetjük. És emiatt súlytalanabbá is válik az egész.

Ez egészen biztosan így van. De szerintem előbb-utóbb az emberekben megjelenik egyfajta hiányérzet. Semmi más nem nyújt olyan élményt, mint az élőzene. Lehet, hogy ez egy generációs kérdés, és nem pár év alatt, hanem húsz-harminc, ki tudja, hány év alatt fog ez a dolog talpra állni, nem tudom, de én hiszek abban, hogy az emberek felismerik, egész más, ha leülnek együtt, és valaki elkezd zenélni. Ennek egy sajátos miliője van, ami alapjaiban más, mint hogy otthon ülsz egy monitor előtt, és elájulsz, hogy milyen jól játszik valaki a neten. Egyébként ez a zenészekre is negatívan hat, nemcsak a közönségre. Arra gondolok, ha valaki zenél, de nem tölti meg tartalommal, nincs mondanivalója, mert őt az elégíti ki, hogy technikailag olyan szintre emelkedjen, hogy mindenkinek elvágja a száját. És ez nemcsak dzsesszelőadókra, de klasszikus zenészekre is igaz. Egy akadémiai fuvolatanár interjújában hallottam, hogy olyan növendékei vannak a világ minden részéről, akik akkora technikai tudással játszanak, ami neki tanárként nincs. De a technika mellett nincs tartalom. Egyszerűen olyanok, mint a gépek, mindent tökéletesen lejátszanak, kottából olvasva az összes szerzői utasítással együtt, mindent. Valami mégis hiányzik.

Az életed során egyszer csak fogtad magad, és kimentél Amerikába. Akkor ezt véglegesnek gondoltad? Mennyire láttad, láthattad reálisan itthonról, hogy hová, milyen lehetőségek közé mész?

Mostanában nagyon sokan hagyják el az országot, és magamban azt szoktam mondani, hogy most végre mindenki megtudja, milyen érzés dzsessz-zenésznek lenni. Én már húsz éve érzem ugyanazt, ami miatt most sokan útra kelnek. De komolyra fordítva a szót, dzsessz-zenész vagyok, és nekem ez a kiutazás nagy motiváció volt. Ez a zene Amerikából jön, és ha az embernek lehetősége van rá, menjen és próbálja ki magát. Hosszú időn át nagyon vágytam oda, minden követ megmozgattam ennek érdekében. Mikor New Yorkba mentem, az egész családot vittem. Három gyerekből már kettő megvolt, a középső fiam akkor volt hathetes. Néhányan azt mondták, hogy nem vagyunk normálisak, és visszagondolva lehet, hogy igazuk volt. Először ’96-ban jártam Floridában, a feleségemmel hat hetet töltöttünk ott nászúton, akkor nagyon belém égett ez az Amerika-szeretet, attól kezdve nagyon tudatosan készültem visszamenni. Ennek ’99-ben jött el az ideje. Akkor már elég sokat szerepeltem rádióban, televízióban, különböző zenekarokban, lemezeken játszottam, szóval kezdett a pályám elindulni – de ennek egzisztenciálisan semmiféle nyoma nem volt. Kezdték megismeri a nevemet, de a számlákat ebből még nem tudtam kifizetni. Ekkor jött egy lehetőség, de nem a zene területén. Van egy nagyon kedves barátom, aki tizenhat évesen ment ki New Yorkba, és nagy – nem zenei – karriert futott be. Van egy cége, házfelújításokat végeznek, akkoriban főként parkettázással foglalkoztak. Ő hívott, hogy ad nekem munkát, menjek ki hozzá parkettázni, és mellette megcsinálhatom a saját szerencsémet. Nagyon sokat segített, talált házat, kaptam kölcsönt, tudtam autót venni, szóval el tudtunk indulni. Úgyhogy mi nem a semmire mentünk ki. Tulajdonképpen ennek a barátomnak köszönhetően, és rajta keresztül a gyülekezetnek, ahova ő járt, bekerültünk egy közösségbe, nem éreztük magunkat egyedül.

És hogy egy év után miért jöttünk haza? Van egy csomó dolog, amit az ember itthonról nem tud felmérni, egyszerűen ezért, mert nem tud róla, hogy szembe fog vele találkozni. New Yorkban azzal szembesültem, hogy tulajdonképpen sokkal távolabb kerültem minden olyan álmomtól, ami miatt odamentem, mint amilyen távoliak itthon voltak. De ha nekem ezt még itthon mondja valaki, úgysem hiszem el. Olyan szituációba kerültem odakint, amelyben nem voltak körülöttem zenészek, sokszor el sem hitték, hogy én az vagyok. Ott én parkettás voltam, aki mellesleg tud gitározni. Vittem magammal hatvan példányt az első lemezemből, és fűnek-fának osztogattam. Ha elmentünk egy házhoz parkettázni, adtam a tulajdonosnak egy lemezt. És volt olyan, aki azt mondta, hogy a kocsijában azóta az én lemezemet hallgatja, de nem történt a világon semmi egyéb. Mondjuk, nem is vártam tőle, csak azt éreztem, hogy én ebből a szituációból nem tudok kitörni, nincsenek kapcsolataim. Négy hónapba telt, mire megtudtam, hogy melyik újságot kell megvennem, hogy értesüljek a jamsessionökről meg a különböző meghallgatásokról. Mert nem volt senki, aki az ottani zenei életben útbaigazított volna. Aki tanulni megy ki, mondjuk, a Berklee-re, rögtön zenészkörnyezetbe kerül. Én melósként kerültem ki, és úgy is jöttem haza. Jártam jamsessionökre, bekerültem zeneka­rokba, játszottam Manhattanban a Bleecker Streeten, annak idején Bob Dylan meg Jimi Hendrix is játszott ugyanabban a klubban. De New Yorkban ez nem számít nagy dolognak, ott minden este játszik valaki. Ott százszámra vannak zenészek. Az, hogy én ezen a helyen játszottam, az egy ter­mészetes dolog. Szóval bekerültem zenekarokba, de rá kellett jönnöm, hogy ebben a helyzetben legalább három-négy-öt évbe telik, míg elérem, hogy ne kelljen heti öt napot parkettáznom, csak hármat, mert hétvégenként el tudok menni zenélni vagy tanítani, és összeszedek annyi pénzt, amennyiből kijövünk. Közben letelt az egy év, és el kellett dönteni, hogy a gyerekekkel elindítjuk-e a letelepedési procedúrát, ami több ezer dollárba került volna. Egyébként legálisan voltunk kint, mindig benyújtottuk a hosszabbítási kérelmet, ezt meg is kaptuk. De ezt egy év után már nem lehetett megújítani, ekkor el kellett dönteni, belevágunk-e a bizonytalanba, hogy még évekig parkettázok, és hátha lesz valami. És akkor rájöttem, hogy erre nem vagyok képes, bennem nincs annyi erő, hogy ezt végigcsináljam. Akkor huszonkilenc-harminc éves voltam, most negyvennégy vagyok, de rájöttem, hogy ezt húszéves koromban kellett volna megcsinálnom, egyedül. Akkor igen.

Amikor hazajöttem, a munkámban minden olyan dolog megtörtént, amiről én azt hittem, hogy ez velem csak Amerikában valósulhat meg. Olyan emberekkel zenélhettem, turnézhattam, készíthettem lemezeket, akiknek a zenéjén felnőttem. Ültem velük a turnébuszban, és olyan történeteket mondtak el, hogy ha nem ők mesélik, el sem hiszem. Beszéltünk arról, hogy a zene szerepe megváltozott az emberek életében – Amerikában is óriási változások történtek. Nagyon súlyos problémákkal, egzisztenciális kérdésekkel kell szembenéznie nagyon sok híres dzsessz-zenésznek. Úgyhogy aki most megy a tengerentúlra, már nem ugyanabba az Amerikába érkezik, mint ahová én vágytam húsz évvel ezelőtt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer nyugodt szívvel azt mondom, én nem akarok oda menni. Az embernek rengeteg gondja-baja van, amit szeretne megoldani, de ha végiggondolom, hogy a mai napig azt csinálom, amit szeretek… Ez már önmagában véve akkora dolog, hogy nem biztos, hogy csak úgy lecserélném valami bizonytalanra. És negyven fölött már nem biztos, hogy annyira rugalmasan tudnék változtatni.

Megvalósítható egy zenészkarrier úgy, ha valaki nem a teljes életét áldozza rá? Lehet ezt félállásban működtetni? Eddig bárkivel beszéltem, mind azt mondta, hogy rá kell szánni az egész életet, dupla vagy semmi. Egész nap ezen jár az ember esze, ha akarja, ha nem. Nem is kell, hogy mindig a kezében legyen a hangszere, de legalább fejben ezzel kell foglalkoznia.

Ez teljesen igaz. Én nagyon hálás vagyok, hogy negyvennégy évesen még mindig azt csinálhatom, amit szeretek. Mert gyakorlatilag a mostani koromra annyira behálózta az egész gondolkodásomat a zene, hogy tudom, ha a két kezemet levágnák, és nem tudnék megszólalni sem, akkor is minden szempontból zenész maradnék. Egyszerűen így gondolkodom, nem tudok másképp. Furcsa ez, mert az olyan dolgokról is csak így tudok gondolkodni, amiknek látszólag nincs közük a zenéhez. A zene egy olyan nyelvezet, amellyel az ember olyan dolgokról tud beszélni, amiket nem biztos, hogy szóban meg tud fogalmazni – és nem is biztos, hogy kell. De ehhez kellett annyi idő, hogy vissza tudjak gondolni a saját életemre, hogy lássam, mennyi mindent dolgoztam föl a zenén keresztül. Ez azért jó, mert ha az ember újra és újra ezen gondolkodik, az segít abban, hogy egyre tudatosabban járjon azon az úton, amin szeretne, amit magának választott. Tehát most sokkal jobban látom, hogy merre megyek, és mit szeretnék csinálni, vagy amikor játszom, mit szeretnék elmondani, mint akár öt vagy tíz évvel ezelőtt.

Nagyon nagy nevű muzsikusokkal, például Garry Willisszel, Mike Sternnel játszottál együtt a pályád során. Van ennek valami megfogalmazható tanulsága? Mi szűrődik le ezekből az élményekből, ami a közönség előtt, aki alulról fölfelé tekint ezekre a zenészekre, nem válik láthatóvá?

Én ugyanúgy alulról fölfelé tekintettem rájuk. Az első élményem az volt, hogy amikor játszom velük, ezt nem tudom végiggondolni, és talán így is van jól. Ha rám szakadna annak a súlya, hogy Úristen, én ezt az ember hallgattam húsz éven keresztül, két értelmes hangot sem tudnék gitározni. Rám nagyon jótékonyan hatott zeneileg az, hogy ilyen emberekkel kerülhettem össze, belőlem nagyon pozitív dolgokat hozott ki. Kint voltam Varsóban 2004-ben a lengyel Walkaway zenekar vendégeként, és a csapat meghívta Bill Evans szaxofonost is, aki Miles Davis zenekarában lett világhírű valamikor a nyolcvanas években. Egy lemezt vettünk föl, Zariba címmel. Ezen az albumon három szerzeményem is hallható, amiken Bill Evans szaxofonozik. A lemezfelvétel másnapján Varsó óvárosának főterén négyezer ember előtt játszottunk, és az én dalaim is elhangzottak. Ott állt elöl Bill Evans, én mögötte, játszottuk a Close to God című számot, és azt éreztem: Úristen, hogy kerülök én ide? És mikor meghallgattam a lemezt, de nemcsak akkor, hanem főleg mostanában, a legjobban azon csodálkoztam, hogyan tudtam ennyire koncentráltan játszani. Rendkívül pozitívan hatott rám. Egyszerűen csak az az élmény volt bennem, hogy szerettem volna a legjobbat, hogy ezért gyakoroltam. Pontosan ezért a pillanatért, az ilyen pillanatokért gyakoroltam, hogy ott állhassak, és ott legyen sok-sok ember, akinek tetszik a zeném. Ezek a híres zenészek egyébként pontosan ugyanolyan közvetlenek, mint te vagy én, ugyanolyan napi gondokról meséltek. Mikor ott ülök egy hétig egy ötszemélyes buszban, a mellettem ülő már nem a nagy Eric Marienthal, hanem csak a szaxofonos a zenekarban, ahol én gitározom. Partnerként kezelt, hiszen egy zenekarban játszottunk, és a cél, a jó produkció közös volt. Emellett félelmetes profizmust tanultam tőlük.

Tanítasz is. Hogy látod, a fiatalabb nemzedék mennyiben más mentalitást képvisel, mint a te generációd?

Mentalitásban nagyon-nagyon mások. Azt látom a mai fiataloknál, hogy az információ villámgyorsan elér hozzájuk. Régebben, mondjuk, a nyolcvanas években még kazettás magnóval kottáztuk le a felvételeket, mindig vissza kellett tekerni, és vigyázni kellett, nehogy véletlenül beletöröljünk a felvételbe – ez ma már ismeretlen. Leülnek az internethez, és elképesztő gyorsasággal fölszedik a szükséges infót, és ugyanez a veszélye is a dolognak. Könnyen felszínessé válnak, illetve ha túl sok az új ismeret, információéhesek lesznek, de magát az információt nem dolgozzák föl. Pedig a zene egy olyan terület, ahol rengeteg idő kell egy-egy részlet elsajátításához. A főiskolán látom, hogy néhány tanítványom terabájtnyi anyagot gyűjt össze. Elképesztő. Egyenként mindegyik felvétel zseniális a gyűjteményben, csak éppen nincs idő a feldolgozására. Tehát muszáj szelektálni, egyszerűen azért, mert nincs mindenre kapacitás. És ez komoly veszély, ezáltal válnak felszínessé, nem tudnak elmélyülni egy-egy témakörben, pedig hihetetlenül fontos lenne leragadni egy dolognál, a végére járni, kivesézni. Sokkal többet lehet tanulni belőle, mintha mindennel foglalkoznánk egy kicsit. Ez hatalmas különbség ahhoz képest, ahogyan mi tanultuk a zenét. Nagyon örültünk volna, ha akkoriban ilyen könnyen hozzájutunk az információhoz, viszont nem kellett olyan veszélyekkel szembenézni, mint most. Hozzánk a lemezek három-négy éves késéssel érkeztek meg, hogy én ’83-ban hallottam az 1980-as Back in Blacket, az egy normális dolog volt. Viszont ez megadta azt a lehetőséget, hogy egy-egy lemezt ronggyá hallgattunk, megtanultuk, elmélyültünk benne – és ez ma nagyon hiányzik.

Persze manapság is vannak tehetségek. De az nagyon fontos, hogy a tehetséget nem megállapítani kell, hanem gondozni. Ha valaki őrületes tehetség, de nem szeret gyakorolni, akkor ott ette meg a fene az egészet, soha az életben nem lesz belőle semmi. Azok, akikről ma mint nagy előadókról hallunk, az egész életüket végiggyakorolták. Ha megnézel bármilyen oktatóvideót, a végén mindenki úgy köszön el, hogy jó gyakorlást! Hiába a tehetség, embertelen mennyiséget kell dolgozni ahhoz, hogy kibontakozzon, hogy legyen belőle valami. Szerintem itt nagyon sok eldől. Nagyon sok növendéknél látom, hogy manuálisan kiváló, minden a helyén van. De ha nem tudja rávenni magát arra, hogy gyakoroljon, abból kilencven százalékban nem lesz semmi. És én még csak nem is hibáztatom, csak sajnálom, hogy elvész a tehetség. A kortársak, akik velem együtt megmaradtak a szakmában, a mai napig éjjel-nappal gyakorolnak. Ha végigtanítok egy napot reggel kilenctől délután ötig, és már zúg a fejem, nemegyszer előfordul, hogy benn maradok este nyolcig, és még három órát gyakorlok, mert tudom, hogy csend és nyugalom van körülöttem, senki sem fogja rám nyitni az ajtót. A mai napig imádok gyakorolni, szerintem ez rengeteget számít.

Hogy látod, milyen széles az a műkedvelő réteg, amelyik valamennyire megtanul zenélni, aztán abbahagyja, és civil pályára lép? Mekkora szerepük van a környezetük ízlésének alakításában?

Nagyon-nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést. Szerintem a középosztály – úgy, ahogy van – kezd eltűnni, érezhetően vékonyodik ez a réteg. Ennek főleg egzisztenciális okai vannak. Ez egy szörnyű tragédia. Úgy gondolom, hogy alapvetően az oktatásban van a jövő kulcsa – nyilván egy tanár mi mást mondhat, de én ebben rendületlenül hiszek. A régi időkben minden családban volt zongora, és összejöttek az ismerősök, hogy meghallgassák egymás játékát – ez ma nem létezik, és ez tragédia. Nem akarok visszafelé menni a korban, de hogy ez a hozzáállás ma nincs meg az emberekben, ez alapvetően az oktatás hiányában keresendő. Kutya kötelességünk a gyerekeknek megmutatni, odaadni a születésüktől fogva a színházat, zenét, táncot, mozgást és mindenféle művészetet. Ezt rendkívül fontosnak tartom.

Én személy szerint missziónak tekintem a saját munkámat is, és ezt nagyon komolyan mondom. Rengeteg olyan növendékem van, akiből nem lesz zenész. De ha azt elérem, hogy zeneked­velő ember lesz, aki a gyerekének is ezt fogja továbbadni, akkor már megérte. Nem kell, hogy mindenkiből zenész legyen, nincs is erre szükség. De az, hogy szeresse, hogy élvezze… Éjszakákon át tudnám mesélni… huszonhárom éve tanítok, annyi emberrel találkoztam már. Egy könyvelő – gitáros-fan – zombivá dolgozza magát, és kimegy este a fészerbe, tíztől éjfélig még bekapcsolja a Marshall erősítőt, és játssza az Eric Clapton-dalokat, mert ez rakja őt helyre.

Egyedül persze nem tudod megváltoztatni a világot, de mint tanárnak – akár a főiskolán, akár a magánoktatásban – igenis kötelességed ezt a szellemiséget továbbadni azoknak, akik rád vannak bízva. Eleve abból indulok ki, ha valaki zenét szeretne tanulni, az már információ arról az emberről, hogy ő erre a dologra nyitott. Én ugyanezt kaptam abban a zeneoktatói munkaközösségben ’85-ben, amikor azt mondták, hogy menjek el a Keith Jarrett-koncertre az Erkel Színházban. Akkor tettek velem jót. Én nem tudtam, hogy ez hova fog vezetni. Most már tudom, és ezért tartom fontosnak, hogy elmondjuk a gyerekeknek. Meg a felnőtteknek is.

.

A Hadik Kávéházban 2014. április 3-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.