Kár, hogy mindez abbamaradt, mert a téma rejtett tartalékai szinte kimeríthetetlenek.
Olyan alkotók epizódszerű színre lépése merül föl időnként atlantiszi mélységekből, melyek ha nem is módosítják, de mindenképpen színezik a korszak fölrajzolható kultúrtörténeti képét. Kettétört életek, elhalványult csillagok, valamiért megbicsaklott pályák, melyeknek ívén mégiscsak volt egy kulmináló pont, ami nem feledteti, és el nem vitathatja egykori jelenlétüket.
Álljon itt a címnek választott témára utalva a váradi szobrász, Színi Sebő Zoltán esete, akit Ady-rajongása emelt be egy múló pillanatra az irodalomtörténetet is érintő kultúrhistóriába.
Nagyvárad, Holnaposok, Ady-kultusz. Minden egybecseng, hogy egy váradi születésű szobrász a helynek ezt a szellemi vonzását valamiképpen megtestesíteni kívánja.
Lexikonokban csak itt-ott lelhetjük föl az 1907-ben született és 1961-ben elhunyt Színi Sebő Zoltán nevét. Budapesten végzett tanulmányai során kötelezte el magát a művészetekkel, és szülővárosába hazatérve a kenyérkeresetet biztosító hivatalnoki állása mellett áldozott szenvedélyének. Tagja volt a Nagyváradi Képzőművészek Egyesületének, az 1930-as évek elejétől kisebb munkáiból ki is állított velük. Szegényes műtermében azonban kiállításokra alkalmatlan monumentális művekről álmodozott. És kétségtelenül tehetsége is volt hozzá. A váradi Újságíró Klub nyári kertjének medencéjében állították föl egész alakos női aktszobrát, domborműve került a városi ravatalozó homlokzatára. Ő mintázta meg a Rulikovszky temető egyik kiemelt értékű emlékművét, Kecskeméti Lipót, a tudós hebraista és irodalomtörténész, műfordító 1937-ben fölállított síremlékét.
Nevét azonban szűk környezetén kívül csak akkor kapta szárnyára a hír, igaz, rövid időre, amikor elképesztően merész szobortervével előállt.
Erről az Ady-kultusz leghűségesebb erdélyi szolgálója, a szépíró Tabéry Géza (a váradi Ady Endre Emlékmúzeum későbbi alapítója) számolt be élményszerű leírásában.
„Színi Sebő Zoltán szobrász barátom lepett meg egy napon Nagyváradon azzal a fantasztikus ötletével, hogy ő a csucsai szikláknak egyik olyan helyén, amely az alatta elhaladó vonatok ablakából is jól látható, húsz-harminc méter magas Ady-mellszobrot akar a hegyoldalba befaragni. A közlés egy kicsiny vendéglő piros abroszos asztalánál történt. Nem gondolhattam másra, mint hogy Sebőből az ital beszél. Buldog szívósságával azonban Zoli nem engedett rögeszméjéből. Hetekig gyötört, vigyem ki Csucsára, vegyük rá Gogát az ötlet elősegítésére. Mit volt tennem, kivittem a szobrászt a költő-miniszterhez. A kastély minisztere szélsőséges pártja kék egyeningében fogadott. A kellemes tavaszi délelőttön mindenekelőtt jó nagy sétát tettünk a parkban. Goga akkoriban végezte utolsó simításait Az Ember tragédiájának román fordításán.” (Tabéry Géza, A csucsai kastély, é. n., 64–65.)
Ez 1934-ben történt. A költő és politikus Octavian Goga (1881–1938) akkor már sok év óta berendezkedett a csucsai kastélyban, melyet Boncza Bertukától vásárolt meg, Ady és Csinszka budapesti megtelepedése után. Goga személyesen ismerte Adyt, egy időben leveleztek is, és Ady költészete számára mindig a korszerű verselés zsinórmértéke volt. A Boncza-kastély átalakítása nyomán őt is kellemes izgalomba hozta az ötlet, hogy azon a helyen, „amerre a kastély sziklái torpannak rá az országútra” (Uo.), valóban legyen egy monumentális Ady-szobor, amely megállásra készteti az arra látogató utast.
„Goga megígérte – folytatja a csucsai látogatás epizódját Tabéry –, hogy a terv megvalósításához szükséges engedélyeket előmozdítja a minisztériumokban, annak ellenére, hogy akkoriban (az 1930-as évek elején) egyik ellenpártja kormányozta Nagyromániát. Egy kis kételye mégis volt a terv kivihetőségében: – Ha ugyan meg tudom értetni a jó regátiakkal – jegyezte meg – a gondolat nagyságát, hogy Ady Endre szobra éppen itt jelentene két nép között kiengesztelődést, ahol oly sok magyar és román vér ömlött egybe ezerkilencszáz-tizenkilencben.
Amint kiderült, nem tudta megértetni.” (Uo., 66.)
Színi Sebő a látogatás után lázasan dolgozott a terv előkészítésén. Elkészítette a szobor makettjét, kőbe faragott kismintáját váradi műtermében. Goga meglátogatta a jószerint alig ismert szobrászt, és lelkesedése tartotta benne a reményt, hogy nagyra törő álmaiból valóban lesz valami.
Ötletét illetően csak föltételezni lehet, hogy a szobrász szeme előtt az amerikai óriás sziklaportrék példája lebegett. Akkoriban a lapok sokat írtak arról, hogy egy dán származású mormon szobrász, Gutzon Borglum (1876–1941) hatalmas munkába kezdett Dél-Dakota sziklás hegyei között. Borglum, aki Párizsban a Julian Akadémián végezte tanulmányait, és Rodinnel is kapcsolatba került, 1927-ben kezdte sziklába faragni – négyszáz munkás segítségével – tizennégy éven át a négy prominens amerikai elnök képmását. A Shrine of Democracy (A demokrácia oltára) című alkotás George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln alakjaival még befejezése előtt világhírnévre tett szert, Amerika, az „újvilág” szimbólumává emelkedett.
A csucsai sziklaszobor ötlete mellett messze nem állott ilyen anyagi háttér. Éppenséggel csak ígéretek. Goga kormányzati segítség nélkül nem vállalkozhatott ilyesmire. Így a mű „nem a csucsai sziklába örökült, hanem jóval szerényebb mértékben Érmindszentre, az Ady-ház elé” (Uo., 67.).
A történet innen már jóval nagyobb nyilvánosságot kapott.
A vajúdnak a hegyek horatiusi párhuzamára született az a gondolat, hogy a szobor kőbe faragott és mintának szánt változatát avassák föl, talapzatra helyezve az Ady-szülőház előtt. Annál is reálisabb és helyénvalóbb elgondolás volt ez, mert az a pénz, amit évek óta gyűjtöttek a költő tisztelői egy érmindszenti Ady-szobor fölállítására, a gazdasági válság idején úgyszólván semmivé vált.
Ilyenformán került sor 1935 szeptemberében a talapzatra helyezett büszt ünnepélyes leleplezésére a szülőház utcára néző ablakai előtt. Ennyi maradt a nagy tervekből. De legalább a gondolat mégsem enyészett el nyomtalanul. Jelen voltak az ünnepségen az irodalmi társaságok, a Kölcsey Egyesület, a Szigligeti Társaság, a költő egykori tanulótársai és tisztelői. A szobrász jelenlétében megtörtént leleplezés után Tabéry Géza méltatta a kezdeményezést. A hetvenhét éves Ady Lőrincné, a szilágysági tájszólásban annyiszor emlegetett „Ides” elismerően szólt a szobor „hasonlóságáról”, költő fiának megidézett ismerős arcvonásairól.
A domborművű büsztön a költő alakja a megfeszített ember végső erejével kiszakadni látszik sziklaágyából, szeme lezárva, feje balra fordítva. Fényképek sokaságán örökítődött meg a szobor, a mai online kultúra is közel hozza a képét.
Az érmindszenti szoboravatónak külön kultúrtörténeti érdekessége, hogy a harmincas évek derekán, olyan időben került rá sor, amikor az antirevizionista mozgalmak hullámainak újabb erdélyi magyar emlékművek estek áldozatul: a zilahi Wesselényi-szobor, a nagykárolyi Kölcsey-emlékmű és különösen a határvidék (Arad, Temesvár, Szatmár) valamennyi, még megmaradt magyar emléktáblája.
A szobrász Színi Sebő Zoltán torzóban maradt pályája is kihunyt. A váradi kultúrtörténetben ismerős Messer László szerint „hűtlen lett a vésőhöz” (Fáklya, 1982. dec. 26.). Pályája elképzelhetetlen fordulatot vett, mint valóságos nyelvzseni az 1940-es évek elején magyar külügyi szolgálatba állt. Tiranában, az albán fővárosban hunyt el 1961. szeptember 8-án.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával újjászervezett csucsai Ady Endre Emlékházat 2014. március 8-án avatták föl.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
