×

Nyugtalanító örökség

Beszélgetés Jékely Zoltánnal

Tóbiás Áron

2014 // 06
1969. június 20-a, Jékely Zoltánnál. Az utolsó napokat azzal töltöttem el – volt egy kis időm –, hogy beültem a Károlyi-palota épen maradt könyvtártermébe (Petőfi Irodalmi Múzeum), ahol lapozgattam a magyar folyóiratokat a régi Nyugattól egészen a mai Kritikáig. Hogy miért? Azért, hogy Jékely Zoltán köteteinek tanulmányozása után megnézzem, hogyan fogadták őt, a költőt kortársai akkor, és hogyan fogadják most. Weöres Sándor azt írta a Nyugatban, hogy csodálatos költő, hiszen nem az ész, hanem az idegrendszer szól a verséből. Első citátumra álljunk meg itt…

Azt hiszem, eltaláltad. Mindig úgy éreztem, különösen matematika- vagy fizikaleckék, -vizsgák idején, hogy néhány grammnyi hiányzik az agyvelőmből ahhoz, hogy racionalista lehessek, vagy logikával cerebrálisan vizsgálódjak. Ez a tulajdonságom megmaradt mindvégig. Inkább a tudatalattiban bizakodtam, miután ezt a fogyatékosságomat felismertem. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy elég korán felismertem az álmaim erejét. Úgy is határoztam meg, talán már húsz-huszonöt éves koromban, hogy az álmok bölcsebbek vagy okosabbak, mint én magam, és sok mindent az álmokra bíztam. Az úgynevezett ihlet egy része egyetlen álomból való. Néha felismerés volt ez az álom. Valami olyan összefüggés kimutatása, amelyre nappal vagy ébren nemigen döbbentem volna rá. Sokszor tetten értem bizonyos szimbolikarendszert. Hogy mást ne említsek, egy zsaroló és nagyon kellemetlen barátom egyik álmomban riadt, rosszindulatú patkány változatában bukkant ki egy kenyértartó fiókból. Abban a pillanatban tudtam, hogy a patkány azonos ezzel az egyéniséggel, és ez még nagyobb becsületet adott az álmaimnak. Nem tudom, érdemes-e tovább beszélni erről a témáról. Tudatosan először ’41-ben, talán ’42-ben írtam le így egy verset, de még annyira naiv voltam, hogy a végén két sorral jeleztem, beismertem, hogy csak álomról volt szó. Később aztán, ahogy ezek az álmok szaporodtak, úgy borult be a világ körülöttem, a háború évei alatt, aztán a háború utáni esztendőkben, Erdélyben is. Kezdtem az álmaimat megbecsülni. Mindig valamilyen nagyon furcsa tartományból érkeztek, és bármilyen furcsa tartományból érkeztek is, egy részük rémüle­tesen a valóságról vallott, a hétköznapjaimról vagy az elmúlt esztendőkről. Így keletkezett többek között a Modern apokalipszis című vers is. Ezt a címet adtam, mert éreztem, hogy valami tőlem független és – nem tudom megmagyarázni most pillanatnyilag – megint csak egy ismeretlen tartományból érkező furcsa anyaggal gazdagodtam. Amikor ezt az álmot láttam, már tudatosan bántam ezekkel az álmokkal, és úgy írtam le, elvétel, hozzáadás nélkül, ahogy megszületett. Ez volt az a bizonyos vers, az öcsémet emlegetem benne, katonaként láttam álmomban egy hídfőnél silbakolni, valami igen komor katonagondban, ugyanakkor valami majális van körülötte. A kettő valahogy rémületesen ellentétes volt ebben az álomban. Az álomról írott versek – azt hiszem, legalábbis – ötven százalékát, felét teszik ki a verseimnek.

Amilyen jó volt gyermekkorban Áprily Lajos gyermekének lenni és Erdélyben élni, viszont később, gondolom, mindig nyugtalanító örökséget jelentett.

Hát ez fogas kérdés. Valami ilyenszerű riadalom volt bennem a legelső versek, a legelső megjelent versek idején, amikor még olyan barátaim is, mint például Rónay György, az első, második, harmadik megjelent versemmel kapcsolatban kijelentette, hogy nagyon erősen érződnek rajtuk apám hatásai, és nyilvánvaló, hogy apám nyomdokain indultam el. Ez egyáltalában nem fájt, mert én már akkor éreztem bizonyos különbséget. Ez utólag megállapítható, egyszerűen csak a nemzedékkülönbség, a más életforma okán. Egyáltalán nem zavart, nem is fájt, hogyha apámmal valamennyire azonosítottak. Az azonban mindig fájt, ha meggondolatlan udvarlók, nők vagy esetleg olyan barátaim, akik azt hitték, hogy ezzel lendítenek rajtam, kijelentették, hogy többet érek a költészetben, mint apám, hogy nagyobb költő vagyok, mint apám; több effélét kellett hallanom. Úgy éreztem, nagyon-nagyon furcsán próbálnak engem erőre kapatni vagy megbiztatni, és rossz helyen tapogatóznak. Mindig bántott. Ha volt apakomplexusom, ebből az irányból érezhettem. Fájt mindenkor az ő megkisebbítése. Akkor is, ha mint gimnáziumi igazgatónak irodákban kellett vergődnie, vagy pedagógiai kérdésekben, internátusi csirkeperekben döntenie, mindig fájt, hogy miattunk, a család miatt vállalja mindezt. És nem élhet szabad költő módján, ahogy voltaképpen jussa lett volna. Ez egy bizonyos Hamlet-komplexus bennem. Azt hiszem, ’36-ban vagy ’37-ben írtam is Hamlet altatója címen egy verset, amelyben erősen és nagyon nyilvánvalóan azonosulok Hamlet királyfi keserűségével.

Akkor egy kicsit vissza… Úgy látom, hogy nagyon is esztétikai-filozófiai magasságokban járunk. Ennek a beszélgetésnek az is a célja, hogy adatokat tároljunk. Édesapádat akkor, gyermekszemmel hogyan láttad?

Emlékszem apámra, akiről végképp nem tudtam, hogy verset ír, vagy egyáltalán kicsoda, mert két-három vagy négyéves voltam – az ember az apjában csak valamiféle istenséget lát. Nyilván akkor alakult ki az a fajta kötődés, amely semmiféle komplexus ellenére sem szűnik meg, a mélyben mindig megmarad az ember eredeti viszonyulásban. Az ember mindig két-három-négy éves kisfiú. Az apja mindig az az óriás, akire felnéz, akinek a feje a mestergerendát veri, aki hogyha jön haza valahonnan, magasságában és szálasságában azonos a templom tornyával.

Akiről a Templom című verset írtad éppen most, amikor te lettél családfő.

Az, hogy apámról kiderült, mondjuk, hat-nyolc-tíz éves koromban, hogy költő, akinek a költőségből előnyei-hátrányai-babérjai-kellemetlenségei származtak, az akkor még mindig nem volt más a kisfiú szemében, mint, mondjuk, egy másik kisfiú szemében a postás vagy a tanító, vagy az iskolaigazgató, vagy a mészárosmester édesapa vergődései a társadalomban. Végképp nem sejtettem, hogy az ő pályája lesz azonos az enyémmel, és hogy ez lesz az az út, amelyet kénytelen-kelletlen járni fogok. Kamaszkoromig, tizenhat-tizennyolc éves koromig nem mint költő apára néztem rá. Egyszerűen ő volt a pater familias, ő volt a tilalmazó, ő volt a megengedő, az oldozó és a kötöző, természetesen ő volt. Ilyen értelemben volt apakomplexusom, mert feltétlenül tekintély volt előttem, és csak nagyon minimális lázongásaim, lázadásaim vagy tiltakozásaim merültek fel az idők folyamán, talán azért, mert nem is adott okot különösebb lázadásra. Mint ahogy a diákjaival vagy a diáklányokkal tanár és gimnáziumi igazgató korában tudott úgy bánni, hogy soha senkit semmiféle testi fenyítékben nem részesített. Mégis fegyelmet tudott tartani egyéniségével, a belőle sugárzó – nem tudom, micsoda – energiával, ennek a nevét nem tudom megmondani, milyen energia volt ez, valami furcsa emanáció, valami bizalomkeltő, valami olyanfajta erő, amely feltétlenül hitelesítette az ő pedagógus mivoltát, és bizalomgerjesztővé tette. Nem adott okot semmiféle lázadásra se bennem, sem tudtommal semmiféle nemzedékben, diáknemzedékben. Sem Enyeden, sem Kolozsvárt, sem Budapesten. Vagyis a költősorsot benne inkább a fájdalmaiban láttam, a keserűségeiben.

A gyermekkor világa érdekel…

Igen, a gyermekkor világa, hát erről napokig lehetne beszélni, órákig mindenesetre. Azt hiszem, jobb, ha most ezt bővebben nem is próbálom elmondani. Nem tudom elmondani. Ide most valami más hangulat kellene, azzal kellett volna kezdeni talán, a sorrendet felcseréltük, nem tudok visszatérni.

Talán majd visszatérünk rá. Ha egy kibernetikai géppel elemeznénk a verseidet és különösen a regényeidet – a ’45 előtti regényeid tele vannak a gyermekkori gátlásokkal és…

Főleg a Kincskeresők című, a többi leginkább a kamaszkornak vagy későbbi gyerekkornak megfelelő életrajztöredék.

Azt hiszem, most ide hangulatilag és kortörténetileg illik az Eötvös-kollégium világa.

Rendkívül nehéz erről beszélni. Valami furcsa hegyomlás tanúi voltunk az utóbbi húsz-harminc esztendőben. Sok mindennek, ami sziklának, égig érő oromnak látszott, egyszer csak vége szakadt, leomlott. Olyan sziklaomlás volt ez, amikor átmenetileg nyomtalanul eltűnik ez a hegy mint intézmény, az emberei is, a volt tagjai szétgurultak jobbra-balra. Én ezt akkor nagyon sajnáltam, és ma is hiányzik egy ilyenfajta közösség. Lehet, hogy egyszer még feléled, lesz valami asztaltársaság valahol. Nagyon sajnáltam annak idején, hogy egy olyan közösségből kell kiválnom, egy kicsit korábban, mint a természetes lejárat megkövetelte volna, amelyben nagyon jól éreztem magam. Főleg a szellem pezsgésének ritmusa, a baráti közösség és egy-két olyan kimagaslóan érdekes embertípus jelenléte tette értékessé az Eötvös-kollégiumot, mint például Képes Géza, szegény Horváth Jóska, aki Füsi néven lett író. Sokakat mondhatnék még, Lotz Jánost emlegethetném például az évfolyamtársaim közül, Sőtér Istvánt, akivel abban az időben nagy barátságban voltam, de nem is egy-egy személy, egy-egy egyéniség, hanem az összességnek a légköre vett olyan mértékben körül, hogy feltétlenül otthonomnak éreztem az Eötvös-kollégiumot – mint annyi más is nemzedéktársaim közül. Nemcsak a harmincas évek jelene magyarázza ezt, hanem valószínűleg az az immár akkor ötvenéves múlt, amelyből olyan egyéniségek bukkantak fel, olyan, immár tegnapi ködlovagok, mint Kuncz Aladár, Laczkó Géza vagy Kodály Zoltán, akiről már tudtunk, mielőtt az Eötvös-kollégiumba bekerültünk volna. Azt hittük, hogy az ő példájuk is kötelez.

Az Eötvös-kollégium azért villant fel előttem – nem csak azért, mert mondtad –, mert nemrégiben vettem elő újra Jankovits Ferenc önéletrajzát, ahol fényképek vannak a korabeli kollégiumból, és ott látni testi mivoltában is a fiatal Képes Gézát, a fiatal Horváth Józsefet. Sőt, még egy ideig, röpke pillanatig Bonyhádon diákoskodtam, és ott Gyalog Béla úr volt a tanárom, akinek a fényképe szintén ott volt. Azóta már meghalt szegény. Jankovits fölvillantotta a kollégiumot…

Jankovitsot tényleg jó, hogy említed, mert ő akkor ugyan ötödéves volt, amikor én elsős, de még benn lakott, sőt amikor másodéves voltam, akkor jött vissza, azt hiszem, hogy készülődött a Sorbonne-ra, azaz az École Normale Superieure-re, és még néhányszor azután is találkoztam vele. Feledékenységem bűne, hogy nem említettem azok között, akik ott nagyon-nagyon közel álltak hozzám. Nem az akkoron van a hangsúly, mert voltaképpen most is nagyon szeretem Ferit. A verskö­tete akkoriban, azt hiszem, már ’33-ban, ha jól emlékszem, vagy ’34-ben, Kenyérszegés címmel, az asztalomon volt, nem ő adta, Füsi és Kincses terjesztették – haloványsárga, csontszínű borítólap, rajta fekete betűk és a nyomdász neve is.

Folytassuk most már a te költészeteddel. Hol jelent meg első versed, milyen körülmények között írtad?

Valamilyen gátlásosságból következően suttyomban, lopva, mint valami bűnös firkantottam fel első verseimet, holmi irkapapírosra a kolozsvári nyaralónk padlásán. Ez 1928-29 nyarán volt. Aztán is, még nagyon sokáig ebben a titokzatosságban írogattam egy-két verset, nem sokat. Volt valamilyen naplóm, abba írogattam ezeket az első verseket, körülbelül ’29–’30–’31 táján. Nem tudom most már megmondani, hogy a véletlen vagy pedig valami gyengébb pillanatom következménye-e, hogy apám-anyám kezébe kerültek, és anyám jóvoltából egy kolozsvári eléggé jelentéktelen lapba, újságba, nem is újságba, hanem folyóiratba, azt hiszem, Református Család volt a címe. Azért mondom, hogy jelentéktelen, mert nem irodalmi jellegű volt, különben biztosan megvolt a szerepe abban az időben, ’31-ben, igen, az erdélyi magyarság életében bizonyosan megvolt a súlya. Itt jelent meg a legelső nyomtatott versem, valami őszi, borongós hangulat lecsapódása, a következők is ugyancsak Erdélyben, de már rangosabb helyen, az Erdélyi Helikonban. Villon emlékét idézte, tele voltam akkor villoni gondolatokkal, és azt hiszem, az ő emlékének dedikáltam ezt a verset, talán Elégia a kóbor… nem, nem tudom, hogy mi a címe, sajnos baj van a memóriámmal. Az 500 éves Villon emlékére, ez volt az alcím. És aztán megjelent nemsokára a Napkeletben is egy olyan vers, amelyet utólag joggal elnevezhetnének, én magam is elnevezhetném szocialista realista versnek. Ugyanis a budapesti Kinizsi utcai bérkaszárnyában, ahol ’29-től fogva ’33-ig laktunk – igen mélyen, alig látott napvilágot, a bútora is irtózatos volt… –, ebben az udvarban vagy ebben a Kinizsi utcai lakásban íródott ez a vers. Nem került be köteteimbe, nem tudom, miért, nem vagyok eléggé kegyeletes, úgy látszik, önmagam iránt, de talán valaha még megjelenik valahol. Feltétlenül nagyon emberi és nagyon keresztényi vagy nagyon szociális vagy szocialista együttérzés mindazokkal, akik velem együtt megosztják ennek a bérháznak a keserűségeit és ennek a hangulatnak a sivárságát. Erről szólt ez a bizonyos vers, amely a Napkeletben látott nyomdafestéket. De ez még mindig csak ’32-ben volt, és ekkor valami nagyon nagy esemény történt a magyar irodalomban: megalakult a Perspektíva című folyóirat. Most légy szíves, olyasmit kérdezz, amelyből mindenki tudja, hogy ezt én idézőjelben mondtam.

Ez annyira fontos folyóirat, hogy Thurzó Gábor talán legjobb regényét, a Hamis pénz címűt ennek szentelte.

Kitűnő, szóval mindent tudsz. Akkor hazudni sem lehet, hát akkor jobb lett volna erről is őszintén beszélni. Thurzó Gábor verbuvált akkor írókat. A Váci utca 55-ös számú házban a jó Rutterschmied-féle pékség fölött volt a szerkesztőség, mindenféle iroda, ott száguldoztak és egymás kezébe adták a kilincset a jövő nagy reménységei, akiknek a nevét is elfelejtettem már, még az arcukat is, kivéve Rónay Györgyöt, magát Thurzó Gábort, a házigazdát és egyszersmind a szerkesztőségi kiadó főnökét. És kit még, atyaságos úristen? Borzalmas, de nem jut egy név se eszembe.

Azután úgy is elsikkadt a lap, hogy valami galambtenyésztő vagy valamilyen más társaság lapjává…

Látod, most már mintha derengene valami. Valamilyen aranyifjak vagy ilyen iparlovagok kezébe került, igen. Az egyiket ismertem is, azt hiszem, hogy kutyát sétáltatott a Váci utcában, a kesztyűjét lóbálta, elegáns, érdekes aranyifjú volt. Sajnos a nevét nem tudom megmondani. Nagyon hosszú, nagyon szép neve volt, olyan cirkalmas, túlságosan szép neve volt. Nem tudom már, hogy hívták.

Te ekkor még egyetemi hallgató lehettél…

’32–’33 fordulója lehetett, és még két évem volt hátra az egyetemen ’35-ig. Érdekelne még valami az egyetemmel kapcsolatban? Nem tudok semmit mondani.

Csak annyi, hogy hogyan járult hozzá ezután mindaz az alapélmény az első verseskötethez…

Mindennek nagyon kevés, azt hiszem, semmi köze az első verseskötethez. ’32-ig, ’33-ig ami történt, annak nagyon kevés köze van végül is a továbbiakhoz, nem tudom, hogy kinek a kezébe kerülhetett volna, Babitsnak vagy Kosztolányinak. Nem hiszem, hogy akár Babitsnak, akár Kosztolányinak feltűntek volna ezek a versek. De Kosztolányi iránti – úgy kell mondjam – rajongásom, mert a rajongás hőfokát elérte ez a bizonyos viszonyulás a verseihez, olyan bátorságot adott nekem, ahogy utólag rekonstruálom, majdnem emberfeletti bátorságot kölcsönzött, hogy ’34-ben vagy öt versemet elvittem neki. Szűkszavú, de illedelmes levélkével természetesen, és rövidesen megkaptam a választ. Szűkszavú, rendkívül finom szövegecskéjű levél kíséretében, nem tudom pontosan, nem tudom fejből, akkor valószínűleg tudtam, így kezdődött: „Kedves uram! Verseit nagyon érdekeseknek találtam. Kérem, keressen fel ekkor és ekkor itt és itt, szívesen látom, Kosztolányi Dezső.” Zöld tinta, a borítékon nyomtatott nagybetűkkel a neve és a címe. Nem tudom most ebben a pillanatban szavakkal kifejezni vagy szavakba önteni és pontosan rekonstruálni az örömérzést és a boldog lázat, amely erre a levélre elfogott. Természetesen megjelentem nála, vagyis reszkető ujjal becsengettem a Logodi utcai házacskába. Én őt már láttam egynéhányszor egy-egy irodalmi estélyen, ismertem a félrehajtott fejű, borzas hajú, jellegzetes Kosztolányi-maszkot. Így kell mondjam. Hallottam verseit elmondani. Nem szavalta őket, inkább érdemük szerint forrón vagy hűvösen elmondta. Mondom, ismertem már ennyire, de valamilyen női alkalmazott nyitott ajtót, és miután közöltem vele, mi járatban vagyok, valahova leültetett egy kisebb pitvarszerű helyiségbe. Nem sokáig kellett várnom, Kosztolányi rendkívül borzasan, dohányszínű házikabátkában megjelent, majd rendkívül barátságos mosollyal fogadott, és hellyel kínált, aztán ugyanez a női alkalmazott nemsokára kávét hozott, és aztán elbeszélgettem vele. Nem sokat kérdezett, inkább a verseket egyenként vette és sorra elemezgette, és rögtönzőleg inkább, nagyon precízen és nagyon szabatosan fejezte ki magát, utánozhatatlan érdeklődést tanúsítva. Ez olyan rangot adott akkor nekem, hogy az felért azzal, amit már körülbelül apám is adott. Apám körülbelül kilenc-tíz éves koromtól fogva igen nagy érdeklődéssel és megbecsüléssel viseltetett a zsengéim iránt. Azután megismerkedtem Szerb Antallal, és kitüntetett barátságával. Én meg természetesen egynéhány versemet megmutattam neki, ezeket is, amelyeket Kosztolányi megvizsgált volt. Elfelejtettem elmondani, hogy Kosztolányi annak idején a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében ezek közül az általa megítélt versek közül jó néhányat közzé is tétetett, és én ezt számítom igazán költői lovaggá üttetésemnek. Szerb Antal már több vers felett rendelkezhetett, és több verset vizsgálhatott meg, legalább tízet-tizenötöt, és ezeket, úgy tudom, először Sárköziékhez vitte el. Így kerültem Szerb Antal jóvoltából Sárközi Györgyék társaságába, vagyis a Válasz mezejébe. ’35 nyarán jelent meg ott négy-öt versem egy bokorban, és ezek a versek talán az akkori legjobb nemzedékhang lehettek, vagy azt vélték bennük meghallani Sárköziék is, Szerb Antal is, és valószínűleg ennek a Válaszban megjelent öt-hat versnek köszönhetem, hogy Szerb Antal a később írt verseimet nemsokára a Nyugatba is elvitte. Egyenesen Babits Mihálynak adta át. Címeket nem tudok említeni, elvitt vagy tízet, és azok közül vagy ötöt Babits kiválasztott, és azután egy nagyon kedves levélben meg is hívott, hogy ismerkedjünk meg. Úgy látszik, közelebbről szerette volna látni azt, akit valószínűleg Szerb Antal agyba-főbe beajánlott neki. Erre a találkozásra egészen pontosan nem emlékszem azért, mert összemosódik a két-három következő találkozással vagy látogatással Babitsnál. A Kosztolányival való találkozásra azért emlékszem ilyen pontosan, ahogy elmondottam, mert Kosztolányinál már csak egyszer bukkantam fel, később aztán bekövetkezett a betegeskedése, nem tartottam ildomosnak zavarni a dolgaimmal. Babitsnál azonban voltam még kétszer vagy háromszor. Aztán nemsokára bekövetkezett a Szép Szó megalapítása, azt hiszem, ez ’36-ban történt, így kerültem közvetlen ismeretségbe József Attilával. Barátsággá ez sohasem válhatott. Nem tudtam különösebben sűrűn megfordulni a Szép Szó irodájában. Őt kétszer vagy háromszor láttam ott, egyszer személyesen adtam át neki néhány verset, ezek közül közölt is vagy kettőt. Nem tartottam egyáltalában riasztónak vagy idegennek az egyéniségét, én őt akkor már versei szerint igen nagyra becsültem. Belőlem hiányzott azonban egy olyanfajta vonás, ami nélkülözhetetlen lett volna ahhoz, hogy például sűrűbben igyekeztem volna őt felkeresni, vagy gratulálni neki. Eléggé zárt és rideg egyéniség volt, nemcsak irányomban, hanem általában. Nem volt ellenséges egyáltalában senkivel szemben, akik őt látogatták, ifjú költők, de nem volt olyan sem, hogy a hivatali érintkezésen kívül bármiféle más alkalmat adott volna barátkozásra.

Visszatérünk az első verseskötet, az Éjszakák megjelenésére.

Igen. Hát ez volt, mondjuk, a ’34–’36-beli termés, már számon tartható eredmény, aztán lehetett akkor már vagy harminc vagy negyven vers – természetesen nem számítom azokat, amelyeket azóta sem adtam ki, a kamaszkori zsengéket. És ebben az időben, azt hiszem, ’36 vége felé történt valami egészen rendkívüli dolog a magyar irodalomban, megalakult a Mikes Kelemen Akadémia. Azt is mondhatnám, hogy a méltóságos Mikes Kelemen Akadémia, mert a versenylázban – mert akkoriban minden és mindenki méltóságos volt – a Mikes Kelemen Akadémiát is méltóságosnak tituláltatták azok, akik alapították, vagyis az előbb már emlegetett boldogult Füsi József barátom és Horváth Béla, aki éppen azért, mert rendkívül kívülálló, rendkívül messziről és mélyről jött volt, rendkívüli mértékben ragaszkodott a ranghoz. Tehát hogyha méltóságos a Tudományos Akadémia vagy méltóságos a Kisfaludy Társaság, akkor legyen méltóságos a Mikes Kelemen Akadémia is. Ebben a méltóságos Mikes Kelemen Akadémiában taggá avató ünnepségek voltak, volt alapítóünnepség, volt lakásszentelés, az irodalom elismert vagy félreismert titánjai összesereglettek és felvonultak. Cs. Szabó László, Szerb Antal, Halász Gábor, Szentkuthy Miklós, hogy néhány illusztrisabbat említsek, később Devecseri Gábor is tagja lett mint legfiatalosabb, és az Akadémiának, a méltóságos Mikes Kelemen Akadémiának programja volt verskötetek és prózai kiadványok terjesztése, publikálása. Hogy, hogy nem, rám esett a választás, nyílván azért, mert tudták, hogy még semmiféle kötetem nem jelent meg, és így vált lehetségessé, hogy a szánalmasan saját pénzemből szerzett nyom­daköltség kifizetése után a Mikes Kelemen Akadémia neve kerülhessen a kis kötet első oldalára. Vagyis az Éjszakák című verseskötetemet ilyen formában adta ki a Mikes Kelemen Akadémia. Azt senki sem tudta, hogy Parádi Jenő, apám erdélyi barátja, miniszteri tanácsos és sajnos elsikkadt festőművész, a nagybányai iskola egykori tagja volt az a bizonyos mecénás, aki a 150 pengőt kölcsönképpen felajánlotta. Nem tudom most már rekonstruálni, hogy pontosan milyen visszhangja volt ennek a verskötetnek, inkább jó, mint rossz. Inkább előnyös, mint káros. Elég sokan írtak róla, maga Szerb Antal is úgy érezte, hogy igazolva látja mindazt, amit velem kapcsolatban imitt-amott megírt vagy elmondott, úgy tudom, hogy a Nyugatban írt rólam. Sajnos nem tudom megmondani, hogy a Válaszban kicsoda, lehet, hogy Weöres Sándor is írt erről annak idején. Úgy tudom, hogy Takáts Gyula is írt erről, talán Jankovits Ferenc is, nem tudom pontosan. Tehát arra mindenesetre jó volt, hogy az ember úgy érezze, érdemes volt, és nem kell abbahagyni. A visszhang feltétlenül ezt szolgálta, az önbizalomnak ezt a többletét.

Hány példányban jelent meg a kötet?

Úgy emlékszem, hogy 500 példányban, de lehet, hogy csak 400. Ezt azért mondom most, mert véletlenségből nagyon jól emlékszem, hogy József Attila Medvetánc című kötete 300 példányban jelent meg, szintén a költő saját költségén vagy előfizetések alapján, ami végeredményében azonos. Onnan tudom, hogy a terjesztői közé tartozott például Füsi József is, ilyen módon jutottam egy példányhoz még ’34-ben. Ez a példány sokáig birtokomban volt, de mint általában az értékesebb könyveket, vagy ellopják, vagy kölcsönadja őket az ember, és többet nem kerül vissza a tulajdonosához. Így pillanatnyilag én azt hiszem, most már örökké hiányolni fogom a Medvetánc kötetet.

Az Éjszakák kötetnél az az érdekes – de nem is ennek a beszélgetésnek a feladata az esztétikai értékelés –, hogy a versek olyan magas hőfokúak és olyan megemeltek, hogy semmiképpen sem arról árulkodnak, hogy az első versesköteted.

Azt, hogy első verseskötet, nyilván a külalakja nagymértékben elárulja, nem is tudom már, melyik kritikusom írta azt, hogy koldusköpenyben jelent meg, mint már annyi… Pardon! Tudom, ki volt, eszembe jutott. Rónai Mihály András a Pesti Naplóban írta ezt. Ez a bizonyos teljesség vagy érettség, amire célzol, valószínűleg annak köszönhető, azt hiszem, hogy biológiai tény. Az ember akkor, mondjuk, huszonkét-huszonhárom éves korában válik felnőtté vagy nagykorúvá a szónak fizikai értelmében is. Lehet, hogy akkor váltam mint költő éretté. Olyan éretté talán, hogy ezt az érettségi fokot lehet, hogy nem is léphettem túl. Talán ez volt ’35–’36, az a bizonyos két év annus mirabilis. Lehet, hogy ez volt a kihordásnak a nem tudom, hány hónapja vagy hány esztendeje, amely után egy ép magzat lát napvilágot. Köszönhettem ezt valószínűleg az érzelmi telítettségnek, a szenvedéseknek és szenvedélyeknek, amelyek kísérték életemet, addigi életemet, és talán a filológiának is köszönhettem, vagy a korabeli irodalommal való kapcsolatomnak, még József Attilát is beleértve, nemcsak Apollinaire-t. Apollinaire-t talán különösebben is hangsúlyozhatnám, mert ’35-ben találkoztam vele istenigazában, és azóta sem került le sohasem az íróasztalomról vagy az ágyfőmről. Egyik lelki apának tarthatom Apollinaire-t, és rendkívül sokat köszönhetek neki. Bizonyos felszabadulást, mondjuk, a magyar hagyo­mányok század végi vagy század eleji nyugatos kötöttségek alól való felszabadulást, egy nagyobb, tágasabb mezőt, bizonyos intellektuális többlet eléggé merész beledolgozását az érzelmi anyagba, valószínűleg ezt köszönhetem az Apollinaire-nek. És ezekből tevődött össze az, amire célzol, hogy ez a kötet bizonyos teljesség, bizonyos érettség vagy kiteljesedettség formájában jelent meg, mintha nem is első, hanem harmadik szülött lett volna, vagyis olyan újszülött, olyan elsőszülött, akit nem kell a patakba dobni, mint általában, mondjuk, a kutyakölyköket.

Az Éjszakák magasfeszültsége kapcsán a kritikusaid azt mondják – nem én mondom, mert én miért mondanám –, hogy Reviczkyhez kell visszanyúlni, és azután Vörösmartyhoz – ez nem minőségi jelző, hanem a hangütés jelzője természetesen –, hogy az öreg és a fiatal Vajda János írt úgy verseket, ahogy az idősebb és a fiatalabb Jékely Zoltán, mert ez a magasfeszültség az, amely egyrészt megütötte az olvasót, megüti ma is. Azokban a versekben a költőt emlegetted, a Kosztolányinál tett látogatást, és ahogy Kosztolányi elemezte az akkori verseidet, nekem önkéntelenül az a hold-versed jut eszembe, az az űr-versed, amelyik fordított módon a hold panaszát fájlalja az űrkutató ember irányában.

Amit ’61-ben vagy mikor írtam. Igen. Hát ez esetlegesség, de lehet, hogy valami közvetlen összefüggés van az akkori és a mai költői magatartásom között.

Be kell fejeznünk ezt a beszélgetést, méltóbban nem fejezhetnénk be, mint Halász Gábor megfogalmazásával, amit kiírtam magamnak, itt van, így hangzik az idézet: „Mint egy Casals-koncerten, panaszos, mély zengésű dallamok szállnak felénk, a gordonkahang gazdag egyhangúságával.” Teli­találat ez a bizonyos „gazdag egyhangúság”.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben