×

Megmentett hangszalagok

A megálmodott Magyarország

Tóbiás Áron

2014 // 06
Dokumentumregény – félszáz szereplővel

A Nagy Embereket elegendő könyveik címlapjáról ismerni, mert nincs madárijesztőbb lény, mint egy író közelről. (Kivéve engem, aki személyemben is lenyűgözően érdekes és kedves vagyok.) (Örkény István levele Radnóti Zsuzsához, 1959)

Ifjúkorom szenvedélye az olvasás volt. A háborús idő szörnyűségei elé könyvek százai varázsoltak fátyolfüggönyt.

Érettségi után, 1946 nyarán munkába álltam. Mint egy álmaiba beleszédült légtornász, az egek meghódítására indultam. Jelentkeztem a Magyar Rádióba – felvettek. Nyári gyakorlatra gondoltam, mivel Eötvös-kollégiumi felvételi versenyvizsgáimra készültem. Az irodalmi osztályon – Kolozsvári Grandpierre Emil osztályvezető, Képes Géza és Szobotka Tibor lektorok – mindjárt egy novellasorozat válogatásával bíztak meg, Az elbeszélés magyar mesterei címmel.

Vasárnap délutánonként vonultak fel írásaikkal több mint harmincan Jókai Mórtól és Mikszáth Kálmántól kezdve a századvégi termékeny szellemi aratás után a Nyugat-nemzedék legjobbjai, záróképnek a II. világháborúban gyalázatosan elpusztított Gelléri Andor Endre és Szerb Antal. Zsinórmértékem a Móricz Zsigmondtól tanult bölcsesség volt: „Az irodalom az egyéniséggel kezdődik.”

Így kezdődött, mint egy meseregény, a Magyar Rádiónál.

Közel egy évtized múlva, Képes Géza alapító igazgató megtisztelő meghívására 1955 tavaszán az Írószövetség frissiben alakult könyvkiadója, a Magvető szerkesztője lettem. Olyan időszakban, amikor az élő magyar irodalom olyan nagyságainak, mint Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, Németh László, Illyés Gyula, Ottlik Géza, Örkény István, Mészöly Miklós és mások íróasztalfiókjaiból előkerülhettek, Rákosi Mátyás irodalompusztító korszaka után, a kéziratok.

A Magvető kiadó önálló fennállása alatt (1955. január – 1957. január) az ’56-os forradalom szellemi nyitányaként történelmi küldetést teljesített, Medgyessy Ferenc magot vető parasztember szobrának jelképével.

1956. október 23-a, egy különös keddi nap hozta meg Magyarország számára a régóta várt és mégis váratlan történelmi eseményt. Reggel, felébredve, még nem tudtuk: mekkorát fordul velünk estére a világ.

Délután részt vettem én is a lengyel nemzet iránt érzett szolidaritási tüntetésen, a Bem téri kaszárnya nyitott ablakaiból katonák kórusa visszhangozta az egyre szaporodó tömeg jelszavát: „Minden ország katonája / menjen vissza hazájába!”

Embersűrűs tömeg vette körül Bem apó szobrát. A velem érkező rádiókocsi tetejére hű parasztpárti hívei segítették fel Veres Pétert, az Írószövetség elnökét, hogy szónokoljon.

Majd megindultam magam is az egyre sűrűsödő tömeggel a Margit híd irányába, a Kossuth térre, a Parlamenthez. A budai hídfőnél ismerősbe ütköztem. Előttem állt meg jellegzetes, magas, csúcsos tótkalapos figurájával Kassák Lajos, akit kétfelől két asszony kísért. Felesége, a mate­matika­tanárnő és Szántó Judit, József Attila egykori élettársa.

Hirtelen belém villant egy történelemkönyvek mélyéről felszökő látomás:

– Mondja, Kassák mester, 1918-ban is így kezdődött?

Mire Kassák azonnali válasza a maga jellegzetes, palócos kiejtésével:

– Urám, ez mágá a forradalom!

A Kossuth téren órákig várakozott a mind tüzesebb hangulatú tömeg a történelmi korszak egyetlen hiteles személyiségére, Nagy Imrére. Közben jócskán beesteledett, a téren a villanyokat mind leoltották, hátha megunja a várakozást a tömeg, és hazamegy vacsorázni.

Nem így történt, akár reggelig is vártunk volna.

Amikorra Nagy Imre végre megérkezett, nekem már rádióriporterként sikerült bejutnom a Parlament épületébe. Mikrofon nem lévén, az erkélyen álló Nagy Imre beszédét egy függöny mögül telefonon közvetítettem a Bródy Sándor utcai stúdióba, ahol gyorsírással rögzítették a szöveget.

Különös beszéd volt. Nagy Imre a maga méltóságteljes, lassú hangján így kezdte:

– Elvtársak!…

Felzúgott a tömeg:

– Nem vagyunk mi elvtársak…

Mire Nagy Imre:

– Ifjú barátaim!…

Erre a tömeg elcsitult. Majd kórusban rázendített:

– Itt van egész Budapest!

– Ifjú barátaim, ne hagyjátok megzavarni soraitokat!

A tömeg így válaszolt:

– Most vagy soha, most vagy soha…

Óriási zúgás volt, a végén még füttykoncert is.

Nagy Imre erre felszegte a fejét:

– Szeretném megkérdezni, kinek szól ez a fütty.

A tömeg újra felzúgott:

– Gerőnek… Mondjon le a kormány!

Erre Nagy Imre megnyugtató hangon:

– Barátaim, menjetek haza, legyetek nyugodtak, meg fog változni itt minden. – Utána emeltebb hangon: – Énekeljük el a Himnuszt!

S a tömeg átvette a Himnusz hullámzását, s úgy-ahogy megnyugodva szétszéledt Budapest ezer utcája felé.

Ezután Nagy Imre visszalépett a szobába. Ahogy ott megállt előttem kicsit magába roskadva, átsuhant valami furcsa fény az arcán. Valami borzongató fény volt az. Rám is hatott… Úgy éreztem, most véget ért egy régi világ. És valami új kezdődik.

A forradalom eltiprását követően az első írószövetségi per (Varga Domokos és társai) másodrendű vádlottja és elítéltje lettem. Kiszabadulva hányatott sors várt rám, miként sok százezer társamra. Több mint tucatnyi különféle állás után végre a rádióriportázst, első tanult mesterségemet folytathattam – irodalomtörténeti keretek között, a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában.

Csendben, ám tervszerűen, egyelőre a jövő számára felkereshettem az irodalom nagyjait éppen úgy, mint sok jeles képviselőjét. Valljanak: magukról, munkájukról, terveikről, a korszakról, amiben élnek.

Történelmi távlatokra gondolva készült el több száz „mélyinterjú”, amelyeknek közzététele csak a múló idő szeszélyeire volt bízva. Reméltük, hogy a jövő számára dolgozunk. Pilinszky János veszedelmesnek vélt önvallomásának (1969) közzétételére több mint két évtizedet kellett várni, miközben gondos kezek a hangtár páncélszekrényébe mentették a szalagot.

1990. március 15-éje számomra is meghozta a változást: ismét a Magyar Rádió irodalmi osztályának munkatársa lettem, ezúttal mint tegnapi „ellenforradalmárból” rehabilitált teljes jogú állampolgár. Ám ami legalább ennyire fontos, a Kossuth Rádió sorban műsorra tűzte a „megmentett hangszalagokat”, a már életükben klasszikussá vált 20. századi íróinkat, kereken húsz alkalommal, egyórás műsoridőben. Azonban kár, hogy ismétlésük elmaradt, ami időről időre igen hasznos lehetne, mint például Pilinszky Jánosé 2011-ben, születésének 90. évfordulóján, ahogy a televízió tette portréműsoruk ismétlésével.

A kör bezárult.

Rövidre fogva, ez a szépírókkal, más küldetésű gondolkozókkal, valamint képzőművészekkel közös hangszalagjaink háttérrajza.

Kosztolányi Dezső 1930-ban elődeire és a Nyugat-nemzedék tagjaira gondolt, amikor Bródy Sándor fiát, Hunyady Sándort így mutatta be az olvasóközönségnek:

„Az írók: »senkifiai«. Sem apjuk, sem anyjuk. Önmaguknak ősei mindnyájan. Családfájuk ismeretlen. Vándorok ők, ágrólszakadtak. De nem egy családfa ágáról szakadtak le. Születési bizonyítvány, útlevél nélkül érkeznek. Kutyabőrüket nem kérik tőlük. Ebben a tekintetben azokhoz a primus acquirensekhez hasonlítanak, akik birtokukhoz nem is kaptak nemesi levelet, mert annak idején ősi jogon, karddal, vérrel szerezték. Ők is vérrel hódították meg a maguk földjét. Csakhogy nem mások vérén: a maguk vérén.”

Az írói erkölcs parancsát Illyés Gyula így határozta meg:

„Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át!”

Ötven író, képzőművész, filozófus, történész és emlékező családtag történetei, gondolatai, érzései hallhatóak e szalagokon. Mindazok vallottak, akik hajlandóak voltak egy tragikus sorsú tegnapban a jövő nemzedékeihez szólni – testámentumként:

Bibó István, Cs. Szabó László, Dénes Zsófia, Déry Tibor, Fejtő Ferenc, Fülep Lajos, Füst Milán, Gelléri Andor Endre édesanyja, Határ Győző, Hatvany Bertalan, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Karig Sára, Karinthy Ferenc, Kassák Lajos, Kemény János, Kertész Imre, Kodolányi János, Kós Károly, Kosáry Domokos, Lengyel József, Lengyel Menyhért, Lukács György, Emil Boleslav Lukač , Medgyessy Ferenc, Miklós Jutka, Móricz Lili , Mózsi Ferenc, Nagy László, Németh László, Örkény István, Papp Mihály (Móricz Zsigmond „boldog embere”), Pilinszky János, Rózsás János, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Szentkuthy Miklós, Szőnyi István, Tamási Áron, Tardos Tibor, Tersánszky Józsi Jenő, Amerigo Tot, Vas István, Veres Péter, Weöres Sándor, Antonio Widmar, Zsögödi Nagy Imre.

Úgy érzem, ők ötvenen, írók és sorstársaik, így együtt, megalkották számunkra a félmúlt Magyarországának hiteles korrajzát.

Lectori salutem – üdvözlet az olvasónak!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben