A hatvanas éveket követő három évtized, minden hatalmi téboly és a művészetet gúzsba késztető megannyi próbálkozás ellenére, mégis a magára eszmélés korszaka volt. A bástya, a sokáig mozdíthatatlannak tűnő bástya ledöntéséé. A bátor szavaké. A poézisben, a versben és a képben (grafikában, festményben) leledző – a meghunyászkodókkal mindig szembemenő – forradalmi erőé.
Gosztola költészete, akárcsak a hagyományos líraértéket „fölülírni”, meghaladni igyekvőké, az avantgárd apostolához, Kassákhoz nyúlik vissza. S közben a Buddha-mosolyt világot mozgató elemnek tudva Hamvas Béla tájait is becserkészi. De nyelve (költői nyelvezete) az önmagára ébredés megborzongtató sötétjében – ez a sötétség valójában villámokkal telített világosság – egyedi vonásokkal sokkol. Az asszociációk halmazában ott a filozofikus – a világegységet szavaira szedő – döbbenet.
A kihagyásos, némileg a film áttűnéseire emlékeztető technika, a személyiség és az őt körülvevő világ (a kis és a nagy kozmosz) között olyan kontrasztot teremt, amelyben az avantgárd lélegzetvétel az „álom-tudat-lövedék” gyakori becsapódásával egészen különös líraterrénumon landol. Ezért a „Csak”-ként címzett, a másik által látott önarckép is az egymás mellé rendelt furcsa szavak azonosságkereső eldorádója. Kemény küzdelem ez, az új líranyelv megteremtése érdekében, a végtelennel: „bőr-mérleg – csont-állandóság – tartam-holtág / végtelen fölmérhető és végtelen”.
A Bekötetett az elménk című verseskönyv egyúttal grafikai atlasz: a lélek kivándorlásának pontjai a kíméletlen – mert saját logikát – tartalmazó versnyelvvel harmonizálnak. Méghozzá oly módon, hogy a magány rendiségét fölöttébb tudatosító, a halálárkokat is fölszántó indulat sosem megnyugodván – „…várlak kinyújtva tér-idő fölött / torkomban szétomló tegnapok roncsa” (Episztola) – új és új szó- és grafikai hálót eredményez. Vers és képköltemény (bravúrrajz) között sosincs kapcsolat, hiszen a rajzok nem illusztrációk, hanem ugyannak – az avantgárd költőt és képzőművészt mindig feszítő – életérzésnek (benne a kortünet) frappáns kifejezői.
A szó kíméletlensége – „dobozból orgonazenét vársz süketen” (Orgonaillatot) – azokhoz az emlékezésrétegekhez is elér (mi több, formálja a hangulatot), amelyekben a tüskés, a szavakat káromláspótlékként működtető múlt szinte filmszerűen drámai kiúttalanság-sor rögzítője. A megvívott és megvívatlan csaták (mert nagy volt a túlerő, vagy félsz költözött a bátortalan harcosba) sajgó sebként tovább élnek – a kínzó fájdalom érzetéhez történelmi távlat sem kell –, és a magányba roskadt lírahőst leltározó ítéletre kényszerítik. Gosztola etikus, a jövőre irányuló múltjárása ezért sosem a balladai homályt ébreszti föl – lírájának vannak ilyen színei is –, hanem kemény következetességgel a látomásos igazság hirdetője. Az alább idézendő részletnél van harsányabb szava is, ám itt épp a józan, de könyörtelenül mélyre hatoló „visszafogottság” mint ítélet nevezi néven, az áldozatoknak is adózva, a kifacsart létidőt. „Harmat ébred a vérteken / oh mennyi vér és hús kiontva / Temérdek csatatér a trónus / és a súlyos múlt körül / a még súlyosabb jelen / és ami még! mi mind alámerül!” (Mozi) Illúziótlan, az évtizedekkel ezelőtti jelent, a „gulyáskommunizmust” könyörtelenül – kimondatlanul is kimondva – megbélyegző látlelet.
Noha az éles, aforisztikus tömörítésnek remek négysorosok formájában igézetes példái is vannak – az egyik legmegejtőbb a szürrealista fogantatású Vödör: „Magányos ló tanyája / tőzsde udvarán / hol út a társa árnya / nyár a szemfödél” –, a hosszabb lélegzetű költemény a maszkos önmegmutatást illetően szintén a kezére játszik.
Szó sincs arról, hogy a Kondor Béla emlékének ajánlott Vi-gyázz helyett-ben egy csöppet is a képzőművésznek és költőnek egyként kiváló kortárs alkotó versmodorához igazodnék – Kondor „versfurcsaságait” a csaknem mindig a megváltás igézetében (Pilinszky!) készült vallomás oldja –, de a sorsképletet fölmutató eleven konoksága („a rád tapadó fény kipufogói állják körbe utad”) nagyon is a késes angyallal azonos világképet vizionál. Van-e kiút ama kelepcéből, „hol bezabált gyöngysoron éled a zsír”? „lám könnyedén meggyőződhetsz / e köznapok értékéről / ÁLLJ MEG A TÚLOLDALON / fekete másod már nem éri ütésük / negatív mozdulatokból / emberpofájú bábuk bólogatása / ad helyet új mosolyodnak / és nem tilalom / csak a tükröződésed őriz.”
Gosztola avval, hogy kimondta a börtönrácsnál is szorítóbb én-valóságot (Beköttetett az elménk), a helyzetből következő hátrányt előnnyé változtatja. Akár négy évtizedre is visszanyúló avantgárd lírája – a világot, a szerelmét s a szépséget egyként megjelenítő szómágia – attól hiteles, hogy a „rá száradt sorsot” Isten adományaként értékeli. Ady hiányában fogódzva – nagy verse, az Üzenet 1972 májusában íródott –, és a fölszabadító ének bűverejében.
A három hangon megszólaló érzékeny dramolett (Improvizációk pusztuló világom roncsaiból) mintegy ars poeticaszerű kinyilatkoztatással, a „csend lugasát” megbolydító, átszövő ítélkezéssel – „AMI NEM IGAZ / MIND / BENNÜNK LETT HAZUGGÁ” – a bartóki ihletésű poémát (a kivételes szavak, kivételes sorok, kivételes versmondatok össz-zenéjét) igazi létversnek rögzíti. Amelyben a mindent elsöprő szerelem hozza a föloldozást. Emígy: „fekete éjfél ég a napban / fekete már a levegő / fekete torkunk / mocskos úton / futva ordít / pihenő – ! – / falasincs házon / tépett béka / gennyes vére rám csorog / fekete csillag / szúrja torkom / megfojt rólad álmodok.”
A szépség kutatása – ahogyan a másik album címe jelzi – könyörtelen időben s könyörtelen körülmények között? Igen. Szavakkal és exkluzív – a lét homályát a test örömtáncával fölszabadító – vonalhálókkal. Miként Gosztola számára a vers – mert korunk gulágokkal korbácsolt – a félig-meddig gúzsba kötött elme kitörési kísérlete volt, a rajz és a festmény a szellem szinte fogható érzéki kitárulkozása. A „szimbolikus-metaforikus képi nyelvezet” (Wehner Tibor) – a szürrealista látomások expresszív vivőerejével – olyan technikán messze túlmutató fogás, amely tér- és elmekitöltő gesztusaival a sosem megvalósítható egészet célozza.
Ebben az egyszerre kutató és önboncoló fázisban az egyvonalas, ám mégsem didergő rajznak éppoly helye – értékvonulatban betöltött helye – van, mint a bonyolult térhálót (végső soron valahol a test érhálózatának imitációját) megtestesítő festményeknek. Amidőn a művészre az organikus lét (a szépség alfája és ómegája) rázuhan, fokról fokra úgy válik világossá vonalsűrítő játékának megannyi rétege.
Formavariációknak is mondhatnánk az egymásba kapcsolódó részegységek izgatóan színes terrénumát – I. Csöndtestek – Téridolok – Alakok; II. Nyitott terek – Eltérített erők; III. Zárt terek – P & V; IV. Más terek – Wanda Zaklatowska-triptichon; V. Zászlóvitézek – Hullámterek – Drapériák; VI. Jelenések terei; VII. Ars Amatoria – Kozmikus térben; VIII. Emberi terek – Arcok – Fejek – Figurák –, ám ebben az önkifejezési kavalkádban a poétikus erők sokirányúak: a vonalat, a szerkezetet, a színkombinációt stb. a filozófia és a pszichológia, a jelenkor nyűge és a történelmi tapasztalat éppúgy meghatározza, mint a szellem invenciózus játéka.
Gosztola Gábor, a tevékeny, a magány burkában is szabadságkatedrálisokat építő hős mindvégig szabad maradt. Szabadon rajzoló-festő és szabadon gondolkodó. Sosem hódolt be a divatoknak, és a politika mézes madzagját is mindvégig elkerülte. Viszont életre-halálra ugyanazt az arkánumot íratta föl a Teremtővel: az etikus cselekvést ugyancsak segítő és a forrongó személyiséget mindenkor igaz útra vezérlő szabadságpirulát.
Novotny Tihamér tollából kitűnő életrajzi interjú („Semmit nem kényszerítettem ki az élettől”) magyarázza: miként, hogyan, mennyi nehézség árán és mily tobzódó örömmel épült, lombosodott az életmű. Gosztola művelődéstörténeti adalékok sorozatának is beillő vallomása egy törhetetlen, a maga igazában mindig bízó személyiség hű tükre.
Jó, ha tudjuk, egész életében nemcsak a szépség kutatása foglalkoztatta, hanem a szépség láthatóvá tétele, fölemelése is. Mert sikerrel: boldog ember. (Napkút, 2012; 2013)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
